Szeifert Natália: E-GYE-TE-MIS-TA 6.

Szeifert Natália: E-GYE-TE-MIS-TA 6.

Szymon Burza felvétele

 

Sokáig kopogok, mire kinyílik az ajtó. Egy cserzett arc jelenik meg, megdöbbentően kék szeme körül összeszaladnak a ráncok. Mosolyog. Láttam már a galéria kirakatában egy kis plakáton, de azt hittem, ez a kék szem csak figyelemfelkeltő túlzás. Orrtól lefelé fehér borosta borítja az arcot, mintha kristálycukorba mártották volna. Amikor felismer, szélesebbre tárja az ajtót, de az elakad valamiben, a puffanásból kartondobozra tippelek. Belépek, kezet fogunk, látom, valóban doboz, hengerré csavart papírok és vásznak állnak ki belőle. Átható terpentinszag.

– Üljünk le a konyhában – mondja fakó hangon, mint aki régen szólalt meg vagy most ébredt. – Ne haragudjon, hogy nem hívom beljebb, de még itt van a legnagyobb rend.

Mosolygok, ismét megköszönöm, hogy fogadott. A csempézett fal melletti padszerű alkalmatosságra ülök. Előttem az asztal, tele újságokkal, befőttesüvegekkel, ecsetekkel, rongyokkal. A földön és a pad belső sarkán is kék szemeteszsákok. Nem szeméttel vannak megtömve, nincs büdös. Csak terpentinszag.

Kérdezi, kérek-e kávét. Nincs merszem visszautasítani. A galériában mondták, hogy fura az öreg, de erre a káoszra nem számítottam.

Figyelem, ahogy bekapcsol egy rezsószerű főzőlapot a konyhaszekrényen, és ráteszi a kotyogóst. Csak a mosogatót nem lepik be a papír- és rongykötegek. Háttal áll nekem, sötétkék kötött pulóverét vizsgálgatom, a fölötte és alatta kilógó kockás inget, az ingnyakra hulló fehér hajat.

– Szóval az Évike – mondja, még mindig háttal. – Nem gondoltam annak idején, amikor annyit járt ide, hogy ilyen sokra viszi. Könyv! No hiszen! Ő örül ennek?

Megvonom a vállam, vigyorgok. Kotyogni kezd a kávé, jó illata van, megvárja, aztán kiönti két teásbögrébe. Az egyik sötétzöld, a másik fehér, rajta egy nyomat, amely II. Erzsébet királynőt ábrázolja. Azt nyújtja nekem.

– Elnézést, csak ilyen szedett-vedett holmim van, valami jótékonyságból kaptam – fölhúzom a szemöldököm. – Hát, akkoriban, amikor az Évikével megismerkedtem, vagy hát, rám talált, szóval akkoriban másképp álltak a dolgaim.

Megdörgöli az orrát, az asztal alól támlátlan széket szed elő. Kicsit rángatni kell, be van szorulva két szemeteszsák közé.

– Az egyetemen dolgozott, tudja. Egy programban. Ahhoz gyűjtötte az adatokat. Én akkor egy pubban takarítottam, ahol megengedték, hogy a raktárban aludjak. Nem rögtön, csak amikor látták, hogy rendesen dolgozom és meg lehet bízni bennem. Persze csak hátul, abban a kis helyiségben alhattam, aminek az egyik ajtaja a sikátorra nyílt. A másik, amin keresztül a pubba lehetett jutni, zárva volt, annyira azért senkiben nem lehet bízni. Meg hát, tényleg ittam, na. De ez nem… hogy mondják, nem volt látható a munkámon. Reggel csak egy kicsit, inkább csak éjjel, ha végeztem a takarítással és bezártunk. Na mindegy. Az Évikéről akar hallani, nem rólam, ugye?
– Róla is, igen, de minden érdekel – válaszolom.
– Máshogy nem is lehet, nem igaz? – nevet. Szürcsölünk. – Van valahol cukor – mondja, és feltápászkodik, de jelzem, hogy hagyja csak. Megint nevet egy kicsit. – Mindent cukorral isznak, tudja. Már amelyik. A régiek főleg. Vannak a megátalkodott teafetisiszták, azok tisztán. Vagy néha egy kis izével… tudja, zsíros tejjel. Tejszínnel. Az Évike is szokott cukrot tenni bele, meg citromot, ha volt. Néha vettem a kedvéért. Na, de kezdem az elején. Nem tudom, hány pubot járhatott végig, mire a miénkig eljutott, de jó helyen kereste az emigráns földijeit, mert ott nálunk is négy pincérből három magyar volt. Aznap, amikor először ott járt, még nem is beszéltünk. Láttam én, hogy a bejárat melletti asztalnál beszélget az egyik kislánnyal, pincérlánnyal, de gondoltam, valami rokona lehet. Nagyon rendesen nézett ki, a haja szépen összefogva, olyan magas vállút vagy milyet, válltöméses kabátot viselt, amilyet akkor már nem sokan, gondoltam, biztos magyar. A második napon, mielőtt elment volna, mondták neki, hogy van itt még valaki otthonról, és odahívtak. Erre emlékszem. Hogy ott kezet fogtunk a kirakatablak előtt, meg is lepett egy kicsit. Hogy azonnal kezet nyújtott. Nem voltam én koszos, de tudja, hogy van. Hát így ismertem meg. Nem ízlik a kávé? – kérdezi. Még alig ittam belőle.
– Épp ellenkezőleg! Nagyon finom. Nem is gondoltam volna… – érzem, hogy ez rosszízű mondat lesz, inkább elharapom. Erre megint elneveti magát.
– Nem gondolta, hogy egy ilyen alak, mint én, rendes kávéval kínálja, mi? Hát, nem csodálom. Tudom, hogy néz ki ez onnan, ahonnan maga nézi.

Igyekszem visszaterelni az Éva-témához. Kortyol a kávéból, úgy folytatja, hogy nem rám néz.

– Attól tartok, csalódást okozok, nem tudok róla sok mindent mondani.
– Engem tényleg érdekel minden, amire csak emlékszik.
– Hát, kedves volt. Ezt a lakást is tulajdonképpen neki köszönhetem. Rögtön első nap elmondtam neki, hogy hivatalosan nincs lakásom, hogy ott alszom a pub mögött. Akkor erre még nem mondott semmit, csak beikszelt valamit a kérdőíven. Aztán mindenféléről beszéltünk. Hogy kerültem oda, hogy egyébként festő vagyok, később meg is mutattam neki néhány akkori munkámat a raktárban. Tetszett neki, legalábbis azt mondta. Nagyon udvarias volt mindig az emberrel, nem éreztette, hogy lenézne vagy ami még rosszabb, sajnálna. Bejárogatott hozzánk, nem túl sűrűn, de jött úgy havonta, és mindig megkérdezte, mit tudna segíteni, hozzon-e nekem valamit, ilyenek. Nem kértem semmit, pontosabban annyit, hogy ha volna magyar nyelvű könyve, ami már nem kell. Vagy kölcsönbe. Azonnal hozott egy szatyorral, meg egy olvasójegyet a magyar nyelvű könyvtárba. El is járogattam, ott volt számítógép, elkezdtem nézegetni az internetet, azon is sok olvasnivalót találtam, már amikor hozzájutottam, hogy elmenjek a szabadnapomon. Valahogy akkor még nagyon hittem abban, hogy festő vagyok. Ha érti, mire gondolok. Akkor még fiatal voltam. Már ahhoz képest, hogy például most milyen öreg vagyok. Akkor még úgy voltam vele, hogy kergethetem az álmomat. Melózok, közben festek, és majd egy nap valami galerista fölfedez. Hogy vár rám valami itt.
– De így is volt, nem? Most is kiállítása van, és ha jól láttam, a képei komoly összegekért kelnek el.
– Inkább azt mondja meg, hogy van az Évike. Én már olyan régen láttam.
– Jól – felelem. Érzem, hogy ennél bővebb válaszra vár. – Megadhatom a számát, ha gondolja.
– Az jó lenne, írja csak fel ide, erre a papírra. Nem fogom kidobni véletlenül, nyugodtan írja ide.
– Szóval végül bejött, amit tervezett, nem?
– Hát, olvastam valahol, hogy azok a művészek lesznek sikeresek, akik valami menő galéria közelében élnek. Nevetséges, de komolyan vettem. Úgyhogy amikor az Évike egy nap azzal állított be a pubba, hogy tudna nekem lakást, ilyen hogyhívjákot, na, szükséglakást, akkor én nem mindjárt mondtam igent, hanem megkérdeztem, hogy hol. Mutatta térképen, hogy két kerületben is van, úgyhogy olyan úri dolgom volt, magam választhattam ki, hogy ide jövök. Ehhez mit szól?

Bátorítóan vigyorgok.

– Akkor én nagyon hittem ebben. Az Évike segített kicsit a berendezkedésben is, aztán később is eljött, már csak úgy beszélgetni. Kérdezgettem erről-arról, de nem sokat mondott magáról. Annyit, hogy volt valakije, akivel kijött, de aztán szakítottak, elment az egyetemre, belefogtak ebbe a kutatásba, ehhez kerestek akkor épp munkatársat, aki tud magyarul. Úgy láttam, csak a munkának él – az asztalon álló üvegek közül fölemel egyet, a kávéjába löttyint belőle. Felém nyújtja, megrázom a fejem. – Persze aztán elmaradozott, most meg már azt sem tudom megmondani, mikor találkoztunk utoljára. Én közben a galériások nyakára jártam. Azért költöztem ide, nincs messze az az utca, ahol most a kiállítás van. Az az egész utca tele van galériával. Évekig csináltam, elhívtam őket ide, azt mondtam, ez csak a műtermem. Mivel nem vagyok messze, néhány el is jött. Hümmögtek, elmentek. Aztán úgy döntöttem egy nap, hogy mostantól magamnak festek. Bejártam a pubba takarítani, és itthon is dolgoztam. Kezdtem jól érezni magam. Vagy egy évvel azután, hogy elhatároztam, hogy többé egyetlen galériást sem keresek föl, beállított az egyik, hogy kitenné pár képemet. Csak néztem rá. Adtam hármat. Az egyik nagyon jó volt, kicsit még sajnáltam is odaadni, úgyis csak visszahozzák, de végül elkelt. Egy hónapon belül mindhárom. Akkor kezdett szaladni a szekér, kiállítás, az elsőre Évike is eljött, de nem tudtunk beszélni, tudja, hogy van, csak köszöntünk, annyi ember volt. Jöttek valami művészeti magazintól is. Igen, talán akkor találkoztunk utoljára. Pár év múlva már aukción voltam, és így tovább. Nem lettem világhírű, de itt elismernek. Dolgoztam. Nem hiányzott semmi úgy különösebben, csak aztán egyszer, hogy is mondjam, megéreztem, hogy egyedül vagyok. Úgy rám zuhant. Akkor én felhívtam az Évikét, de nagyon kedvesen mondta, hogy sajnos nem alkalmas. Nagy zaj volt körülötte, alig hallottuk egymást. Sosem hívott vissza. Úgy emlékszem, akkor beszéltünk utoljára. Azt hiszem, kicsit be voltam rúgva. Azt hiszem, kicsit bele voltam esve, csak olyan sokáig nem jöttem rá. De mindegy is.
– És nem volt barátnője vagy…?
– Dehogynem! Volt barátnőm, majdnem meg is nősültem egyszer, de egyik se bírta itt sokáig. Megértem. Mindig arra gondolok, hogy örülni kéne. Ez a siker. Állítólag. Csak tudja, úgy vagyok vele, hogy most már minek.

 

 

Szeifert Natália (1979, Zirc)
2005 óta publikál irodalmi és művészeti lapokban, többek között a HolmiMozgó VilágJelenkorÉlet és IrodalomPannon TükörHévíz és az Alföld folyóiratokban. Díjai: Mozgó Világ nívódíj próza kategóriában (2015), Pannon Tükör-díj (2022), Mészöly Miklós-díj (2023). Eddig megjelent kötetei: Láz (2012), Az altató szerekről (2017), Mi van veletek, semmi? (2019), Örökpanoráma (2022).