Csehy Zoltán: Másság, idegenség és íráskényszer Cs. Szabó László úti naplóiban

(tanulmány)

„Én az 52912. számú fordító és beolvasó vagyok.”
„Csalódást  szereztem  magamnak  hosszú
pályámon, nem váltottam be korai reményei-
met […] csupán Csokonainak és Vörösmarty-
nak érdemes lenni. Kudarc a legtöbb élet, a si-
keresnek látszó is, az enyém csődtömeg”.

Otthon Cs. Szabó az európai magyart testesítette meg, idekint ő lett a magyar kincsek- hez való ragaszkodás letéteményese” – írta Cs. Szabóról Kabdebó Tamás a Katolikus Szemlében a Hűlő árnyék 1982-es berni kiadásáról írt Curricula vitae című recenziójában. A curriculum szó játékos többes száma remek utalás arra is, hogy az ekkor már a recen- zens adata szerint 33. könyvét publikáló Cs. Szabónak nem életrajza, hanem életrajzai, nem identitása, hanem identitásai vannak. A ma elsősorban esszéíróként számontartott Cs. Szabó maga Montaigne-t nevezte legfőbb példaképének (Cs. Szabó 1991: 238). Kabdebó Tamás ezért nevezte Cs. Szabót a magyar Montaigne-nek (Kabdebó 1989: 441).

Kassa  és Kolozsvár

Cs. Szabó László Hűlő árnyékban című önéletrajzi esszéfüzérében az egyik legfeltűnőbb ön- reprezentációs, én-formálási stratégia a Márai Sándor-párhuzam kimunkálása, melynek kö- vetkezménye egyfajta közös nevezőre hozott emigráns paradigma kialakítása lesz. Cs. Szabó Kolozsvár-esszéje, mellyel a kötet indul, egyszerre kultúrtörténeti-várospszichológiai  esz- mefuttatás és autobiográf anekdoták intarziás szövete. Ebbe a struktúrába illeszkedik a Kas- sa-kultusz mintájára megalkotott Kolozsvár-kultuszkísérlet párhuzama is. Amiként a kassai dóm rokona a kolozsvárinak, úgy lesz ő is rokona Márainak: „…a Szent Mihály-templom rokona a kassai dómnak, első vagy másodfokú unokatestvérek. Akkor pedig természetes, mondhatnám, illendő volt, hogy Márai Sándor budai dolgozószobájában s az én pesti ágyam felett függjön Hoefnagel két metszete a két kulcsos városról” – írja a helyek, terek testvérisé- gét antropomorfizálva Cs. Szabó (Cs. Szabó 1991: 15). Márai kultikusan őrzött Kassa-met- szetének analóg párja ugyanebben az emlékiratban még egyszer előjön: „Pesten ágyam felett függött Hoefnagel gyönyörű rézmetszete Kolozsvárról, Transilvaniae civitas primaria, 1617-ből. Ágyfejnél függ most is” (Cs. Szabó 1991: 61). Cs. Szabó Kolozsvár-kultuszának lebegése az önéletrajzi esszé és a mitopoétikus várostörténet között, akárcsak Márainál a Kassa-para- digma, a teljes életműre kiterjed (Kántor 2011: 70–74). Az Egy polgár vallomásainak 1988-as kiadása Hoefnagel Kassa-metszetével jelent meg (Kulcsár-Szabó 2010: 514): ez a legendás metszet Márai dolgozószobájának állandó darabja, műtárgya volt, és a Cassovia című vers ihletője egyben. Sárközi Mátyás ezt a párhuzamot ugyancsak kiemelte emlékesszéjében:

„Ágya felett függött Pesten is, Londonban is (valaki szívességből kicsempészte a disszi- dálás után lepecsételt lakásból) Hoefnagel 1617-es metszete Kolozsvárról. (Mint ahogyan ennek a Kassát ábrázoló párja Márai ágya fölött Budán.) (Sárközi 2005: 3)”. „Aki kedveli Márai Egy polgár vallomásai című művét, az bizonyára Cs. Szabó kolozsvári krónikáját is legkedvesebb olvasmányai között tartja számon” – írja Haklik Norbert (Haklik 2006: 39). Az efféle közös rítusok teremtő ereje tovább fokozza a megcélzott szellemi rokonságot a két szerző között, és Cs. Szabó énformálási stratégiájának egyik legteátrálisabb jellem- zője lesz. A szakirodalom is rendre a Cs. Szabó–Márai viszonyrendszerrel kapcsolatos ál- lásfoglalásra kényszerül. Amit pl. Gróh Gáspár írt a Hűlő ányékban szövegeiről (melyek „félig-meddig véletlenszerűen, a pálya hordalékaként” keletkeztek), Máraira is maradék- talanul igaz: „Cs. Szabó legigazibb szenvedélye-szerelme: Európa” (Gróh 1992: 42). Arday Géza Cs. Szabó-monográfiájának szinte megsemmisítő kritikájában Pál Zoltán felfigyel Ar- day abbéli bevallatlan törekvésére, hogy Cs. Szabóból „próbált afféle „pót-Márait« faragni, erőtlenül érvelve a két író »szellemi-lelki rokonsága« mellett, pedig nem sok közös vonást lehet felfedezni az írásaikban” (Pál 2019: 124), sőt a bíráló azt állítja, hogy a tárgyával azo- nosulni képtelen szerző tulajdonképpen Márairól írt volna a legszívesebben. Baranyai Ka- talin is felvázolta Cs. Szabó Márai-képének dinamikáját, ő arra a következtetésre jutott, hogy

„Tünetértékű változást fedezhetünk fel abban, hogy 1934-ben Cs. Szabó még a magyar Proustot látta Máraiban, de ez a reménysége a ’40-es évekre szertefoszlik. Márai a pon- tosabb értéklátás szerint legfeljebb a vaskor sztoikus kalauza volt” (Baranyai 1991: 20). Már ebből a sokirányú és változatos előjelű Cs. Szabó-értelmezésből is látszik, hogy Márai emigráns-paradigmája, melynek intellektuális mozzanatait elsősorban naplói képezték le, jelentős szerepet játszott más emigráns szerzők önláttatási, arcadási stratégiáiban. Érde- kességként jegyzem meg Márai Ilona sarkított, de sok tekintetben mégis kínosan találó véleményét Cs. Szabó egyik könyvéről: „Iskolás, erőszakolt szóhalmozás lexikon alapon, néha »ráhibáz« egy írói mondatra is. Nem igazi író.” (Márai 2022: 455).

Migránstipológia

Cs. Szabó 1948-ban menekült Nyugatra. Téli utazás című művében az emigránsok tipológiáját is felállította (Cs. Szabó 1956: 84–87): elismeri ugyan, hogy „ahány buj- dosó, annyiféle öntvény a lelke”, mégis csoportosít.  Az első csoportba azok az emig- ránsok tartoznak, akik ha ugyan marginalizálódva, de mégis benne maradtak az adott kulturális térben, tehát többé-kevésbé együtt lélegeztek azzal, vagy akár formálták is azt. Ovidius már attól is szenvedett, hogy elszakadt a „hangadó köröktől” és az „úri társaságtól”, vagyis ő „puha öntvény volt”, akit „nem szabad acélpróbáknak kitenni” (Cs. Szabó 1956: 84). Mintha Cocteau-t egy prűd kormány Algírba száműzné, teszi hozzá a szerző. Dante „politizáló emigráns volt”, „konkollyal keveredett”, de a közös olasz műveltségben maradt (Cs. Szabó 1956: 84–85), D’Aubigné genfi száműzetésé- ben írta meg a remekművét, az „új hit fanatikus harcosaival” lett összezárva. Napóleon idején a francia irodalom jelentős része emigráns volt, de a „francia kultúrában ették a számkivetés bő kalácsát” (Cs. Szabó 1956: 85), vagy olyan idegenek között, akik „a francia irodalmat egynek tartották az európai szellemmel” (Cs. Szabó 1956: 85). Gogol Rómában írta a Holt lelkeket, de a fiatalok hazavárták. Ezek a példák Cs. Szabó szerint a puha emigráció esetei, ugyanis aki „idegenben is megmaradhat az anyanyelv horgo- nyán”, nem hasonlít a „nyelvtengerben hányódó igazi hontalanhoz”. A másik csoportot az ún. rossz emigránsok alkotják, akik elhagyják szülőföldjüket, de a befogadó kultúrát nem igazán ismerik meg, sőt nem is kényszerülnek erre, hiszen egy nagyobb emigráns közösségben rendezik be a maguk világát, vagyis örökre a külföldi utazó vagy kalan- dor pozíciójában maradnak. Byron és Shelley például „rossz emigránsok” voltak, mert „angolok közt éltek”, noha remekműveik a déli nap fényében értek be. És vannak az ún. igazi emigránsok. Heine igazi emigráns volt: „a bénaság területenkívüliségében” élt (Cs. Szabó 1956: 85), Stefan Zweig belepusztult (Cs. Szabó 1956: 85–86), Thomas Mann „zavartalanul tovább terebélyesedett”, hiába ültették át többször is, ahogy Victor Hugo is „átváltozott látnokká, szatirikussá, szenvedő, szabad lélekké, költőóriássá”. A mi mig- ráns „apró háziszentünk” Mikes Kelemen. Batsányit viszont a „száműzetés eleven ha- lottá tette” (Cs. Szabó 1956: 86). A nyelv vagy nyelvváltás, a többnyelvűség kérdése Cs. Szabó számára kulcskérdés, ahogy a magyar migránslét nyelvi otthontalanságának tapasztala- ta is megjelenik nála. Ez a tapasztalat azonban nem szükségképpen traumatikus vagy bénító, olykor humoros színzetet kap. Beszámol például arról, hogy Lénard Sándor német verseket írt, mert szerinte olyat írni, mint Goethe, nem nagy ügy, viszont a magyar Babitsot nem lehet utolérni (Cs. Szabó 1991: 219). Az irodalmak nyelvbe zártságát ennél komolyabban tudatosítja, de a nyelvi áttörés lehetőségeit illetően igencsak ironikus: „Nincs groteszkebb látvány, mint an- gol, francia vagy német fordító után ide-oda rohangászó magyar író, hogy a frankfurti vásáron kiállított könyvhegyek, legalább háromezer regény egyik cérnavékony résén át végre! betörjön a világirodalomba” (Cs. Szabó 1991: 240).

Pillanatkép  az első  szerelemről

„A kötet többi írása felnagyított, szerencsés pillanatkép, Hitler íróasztalától a forradalommal rokonszenvező angol fiatalokig” – írta a Hűlő árnyékról Wirth Imre (Wirth 1991: 11). Ilyen szerencsés pillanatképet kapunk Cs. Szabó memoárjában a szerző első szerelméről is, aki tör- ténetesen egy fiú osztálytársa (Cs. Szabó 1991: 57): „Korán ébredt az első szerelem, az elemiben. Osztálytársam volt a fiú. Ha rabló-pandúrt játszottunk a szünetben, könnyű érintéssel is elfogott, boldogan megadtam magamat. »Veled mi van, te hüülye!« – üvöltött a többi, amikor látták, hogy harc nélkül kiesem. Én sem értettem, nemhogy ők. Papírkereskedő volt az apja, szemközt az iskolával. Szünidőben a bolt előtt ácsorogtam, hátha felbukkan odabent? Vadul kalapálni kezdett a szívem a puszta gondolattól, s ha csakugyan feltűnt nagy ritkán az üvegajtó mögött, megbénított az egymásba torlódó öröm és fájdalom támadó és visszavert hulláma. Die Laeidenschaft macht leiden! – szenvedést hoz a szenvedély, írta szerelmesen a majdnem nyolcvanéves Goethe; a gyer- mek ebben a tudásban is a férfi s az öregember apja. Megcsókolni sohasem akartam, égi gyönyör lett volna meghalni érte. Rablók – igaziak! – rontanak rá, eléjeugrom, felfogja testem a neki szánt, végzetes késdöfést. Máglyára kötözik egy piactéren, kaszabolva elővágtatok, megszabadítom és magam mellé emelem a nyeregbe, hátulról eltalál egy nyíl, lefordulok, a földön összevagdalnak, de a ló tovairamlik vele, megmenekül. Egyetemista koromban egyszer találkoztunk Pesten egy társaságban, mondja a nevét, nem lehetett másé, mert egy volt abból, olasz név, hallatára fölis- mertem az arcot is. Percekig vadul kalapált a szívem. Beszélgetésünk hamar elakadt.”

A bravúros stílusban megírt vallomás eleven iróniáját a gyermeki romantikus képzelet ener- giatöltete hatja át, de a freudizmusra oly jellemző pszichoszexuális fejlődésképzetek irányából is megközelíthető. Márai Egy polgár vallomásai című önéletrajzi regényének egyik fe- jezetét (I, 3, 7) is eszünkbe juttatja: Márai itt egy Elemér nevű osztálytársa iránt érzett plátói szerelméről ír, akinek ritka eleganciája és ephebosi görögös szépsége szinte a tö- kéletesség előtti meghunyászkodásra késztette őt. Elemér viszont egy Tihamér nevű, ugyancsak előkelő fiút részesített előnyben: „úgy éltek közöttünk, mint két leány a fiúk között” (Márai [1940, I.]: 219). A szerelemérzés elementáris, idegen és nyugtalanító ha- tásának leírásában Márai és Cs. Szabó is hasonló írástechnikát alkalmaznak, az iróniá- val mindkét szerző eljátszik, és egy különösen magas rendű érzés anatómiáját is elénkbe tárják: ám míg Cs. Szabó a romantikus kalandregények heroikus hősszerepébe éli bele magát, Márai szinte a platonikus-pogány vallási révület szépségextázisának kiszolgál- tatott, szenvedő rabjaként pozicionálja önmagát, és egy féltékenységi dráma esélyeit is felvázolja. Míg Cs. Szabó a csóktól eleve elhatárolódik, Márai Elemért az épp álmából ocsúdó Csipkerózsikához hasonlítja (Márai [1940, I.]: 218), Cs. Szabó valamiféle hang- súlyosan férfias bajtársiasságon alapuló vonzalmat képzel el, Márai szerelme tárgyát a nőiesség, a törékenység szerepébe helyezi. Márai másságfelfogásától a maszkulinitás egyik lehetséges formájaként elgondolt homoszexualitás később is idegen, míg Cs. Sza- bó a kérdéskört a nemi sztereotípiáktól függetlenebbül ítéli meg.

Cs. Szabó az élénk pillanatkép után egyenrangúsítja saját heteronormatív megálla- podottságát és Proust homoszexualitását: „A pubertás válaszútján a nagy heteroszexu- ális többséghez álltam, de tudom – s ezt a tudást is a gyermek adta tovább a felnőttnek –, hogy a homoszexuálisok nincsenek megkímélve semmiféle gyötrelmünktől, legke- vésbé a féltékenységtől. Olyan tabu volt ez valamikor, nem is olyan rég, hogy Proust nőneműre: Albertine-re változtatta Agostinelli keresztnevét, Alfredet, csak e névhami- sítással merte elárulni, miféle kínokat állt ki a test ördögétől. Miközben, mint mesteri mazochista, maga is súgott neki, ellátta pokoli ötletekkel” (Cs. Szabó 1991: 57). Proust melegségét mint az írásművészetét alapvetően befolyásoló központi kategóriát Maurois híres Proust-monográfiája (1949) is tárgyalja: „Amikor Albert-et Albertine-ná transz- ponálja, s Albert-ből mint Gide-nek mondta, csak a legvonzóbb elemeket őrzi meg, nem azt kockáztatja-e, hogy egy nagyon kevéssé nőies Albertine-t alkot?” – teszi fel a kérdést a szerző, majd a korabeli etikai normativitás anomáliáin keresztül leleplezi, hogy ebben a szerelemben a „normális” szerelemhez viszonyítva a szerelemábrázolás vigasztalanabb és gyöt- relmesebb (Maurois 1976: 232–233). Ugyancsak Maurois idézi Proust feljegyzését a Füzetekből, miszerint „egy homoszexuális nem az, aki szereti a homoszexuálisakat, hanem aki, ha lát egy ka- tonát, szeretné, ha barátja lenne” (Maurois 1976: 225). Ugyanitt ír a megvetéstől való félelemről, az undorról, és a „rögeszméjük fényénél” magyarázott klasszikusokról. Maurois Proust nyomán megállapítja, hogy a rendellenesség fiatal korban a kor felfogása szerint kétféle lehet: vagy harcias vagy szégyenkező. Érett korban ugyancsak két válfaja van, a gyógyult és „látszólag normális- sá vált” homoszexuális, illetve az öreg cinikus, aki pénzért vesz élvezetet (Maurois 1976: 228). Proust a Füzetekben leírja, hogy „a legtöbb esetben, akik férfiszerelemmel születtek, így is halnak meg a végén” (Maurois 1976: 229), de gyakori a látszólagos gyógyulás mögött a hangsúly elto- lódása, máshová transzformálása is (ilyen pl. a vallási elhivatottság, a politikai becsvágy, illetve a művészet). Cs. Szabó a detabuizálás irányába elmozduló közvélekedés jegyében tárulkozott ki: a nyitottságot a gyermeki tudás felnőtt tudássá válásának tapasztalatával támasztotta alá. Márai Proust-képe a teljes naplók tanúsága szerint korántsem empatikus e tekintetben: Proustot többek között „francia nő-írónak” nevezi, effemináltságát hangsúlyozva a meleg íráskultúra jellegzetes- ségeit is felfedezni véli egyes szövegeiben (épp az Albertine-részre hivatkozva).

Cs. Szabó nyitottabb maszkulinitásmodelljének egy másik példája lehet egy újabb életrajzi megjegyzés. A zsúrokon, írja Cs. Szabó, minden „csitri” Greta Garbónak álcázta magát, és ekkor egy táncpartnere Conrad Veidt másának mondta, őt, s ő majdnem „kiszédült” a gyönyörtől (Cs. Szabó 1991: 65). Veidt a maga korának ragyogó filmcsillaga volt, egyik legnevezetesebb alakítá- sát az Anders als die Andern című úttörő jelentőségű melegfilmben alakította 1919-ben. Ez a film volt az első, amely a melegséget pozitív színben tüntette fel, és a dekriminalizálás érdekében fo- galmazta meg üzenetét (a filmet Magnus Hirschfeld és Richard Oswald írták). Cs. Szabó önélet- rajzi esszéjének egy másik anekdotája már explicit módon kapcsolja össze a divatot, a populáris kultúrát és a homoszexualitást. Cs. Szabó 1927-ben kijutott Londonba egy diákvitára, ahol vett egy „bő szárú, harangozó flanelnadrágot”, amilyet akkor az oxfordi diákok hordtak. A Pesten gyanúsan extravagáns ruhadarab meglepő hatást váltott ki: „…A jellegzetes szabású ruhadarab megtévesztő hatása alatt sugdosva zaklatni kezdett ajánlatával egy középkorú férfi a József kör- út egyik sötét mellékutcájában, fölképeltem, s eloldalgott. Olyan kevés homoszexuális volt még akkor Budapesten, hogy apám rögtön ráismert a személyleírásból. »Ja, az a doktor a Rákóczi tér- ről!«” (Cs. Szabó 1991: 71). A magyar meleg szubkultúra egyes alakjai széles körben ismertek voltak, míg mások rejtőzködve vagy titokban élték meg másságukat. Közéjük tartozott Cs. Szabó első irodalmi ösztönzője, Kuncz Aladár is, akinek összetett identitását Cs. Szabó nem regisztrál- ta: „ma is töretlen, meleg fénnyel süt rám dióbarna, nőbolondító szeme” (Cs. Szabó 1991: 83), jegyezte fel a ma már sokkal összetettebben látott, a homoszexualitást sokféle módon ábrázoló íróról (Brok 2019: 91–100) a tanítvány. Hasonlóan, ahogy Kuncznál, Cs. Sza- bónál is a homoszexualitásnak több arca van: olykor ideiglenes állapot (a helyzetből, vagy a pszichoszexuális fejlődésből adódóan), máskor biológiailag kódolt, de nem fel- tétlenül neurotikus, azaz alanyi homoszexualitás, olykor pedig a zseniknél a nőiség és férfiasság furcsa, végső soron mégis ideális elegye, melynek köszönhetően pl. a művé- szek teljesítménye intellektuális szülésként is elgondolható, hiszen a művész létmódja a permanens áldott állapot (Brok 2019: 99). És olykor Kuncz szavával élve „patkány- szerelem” is (Brok 2019: 98), lásd pl. a Rákóczi téri zaklatót. A vélt vagy valós nemi identitások vagy performatív gesztusok közti mozgást művészek esetén Cs. Szabó haj- lamos a másságot humorral kezelni, Shakespeare esetében pl. a homoszexualitásnál sokkal meglepőbb dolognak tartja azt, ha Shakespeare-t valaki katolikusnak nézi: „Rá lehetett kenni vérbajt vagy homoszexualitást; van, aki rossz tréfának veszi s mosolyog- va legyint, van, aki eltűnődik s hihetőbb, kiegészítő adatokat követel, azon már meg- rökönyödnek, ha valaki katolicizmussal gyanúsítja” (Cs. Szabó 1991: 130–131), hiszen noha Hamlet a protestáns Wittenbergben tanul, az apa szelleme a katolikus purgatóri- umból jön elő. A Shakespeare-részlet izgalmas eleme a magyar női fordítók hiányának felrovása: nagyon sajnálja, hogy mennyire kevés magyar nő fordított Shakespeare-t (Szabó Magda csak egy drámát, de pl. Nemes Nagy Ágnest is kifejezetten örömmel látná a fordítók között, Cs. Szabó 1991: 144). Cs. Szabó nőképe külön értekezést igé- nyelne, két sarkpontja az életrajzi esszéből is jól látszik. Az egyik, hogy a nők életéből szerinte kimarad „a metafizika űrrepülése, és lihegő pártszukák kivételével, lepereg róluk minden ideológia” (Cs. Szabó 1991: 178), a másik pedig a hímsovinizmus kér- lelhetetlen elítélése, a „hetvenkedő kanoktól fizikailag” irtózik, az utolsó „házi pasa” kihalását pedig ünnepnek tartaná (Cs. Szabó 1991: 178).

A homoszexualitás és kémkedés összekapcsolásának paradigmájához sorolható a cambridge-i elit, az ún. Apostolok tevékenysége, konkrétan Guy Burgess, Donald Maclean, Anthony Blunt és Kim Philby esete, melyre Cs. Szabó is reagált (Cs. Sza- bó 1991: 127). A csoport tagjai az 1930-as évektől az 1950-es évek elejéig marxista inklinációiknak köszönhetően a szovjet hírszerzés javára kémkedtek. Burgess és Blunt homoszexuálisok voltak, Maclen biszexuális, s ez, illetve az Apostolok nevű csoport koráb- bi tagjainak (pl. Alfred Tennyson, John Maynard Keynes, Lytton Strachey) vélt vagy va- lós nemi beállítódása eredményezte homoszexualitás és hazaárulás összekapcsolását. Cs. Szabó érdekes módon nem lovagolja meg látványosan a deviancia és a bűnelkövetés „nyil- vánvaló” összefüggésének korban divatos sztereotípiáját, hanem társadalompszichológiai magyarázatot kínál. A titkolás stratégiájának analízisét adja, miszerint a puritán és álszent társadalmi erkölcs, mely mindenféle másságot az elfojtások mélyére száműz, váratlanul más erkölcsi vétséggé transzformálódik: „Valahogy számíthat az alkati különbség, ott keringhet az atomokban. Már sokkal szövevényesebb kérdés az árulás és homoszexualitás összefüggé- se. A kémekből csak Philby volt nőbolond, a másik három helyett is. Ámde Wilde lehetett volna a legjobb megmondhatója, hogy Oxfordban ugyanannyian, talán még többen sétáltak liliommal és orchideával a kedvesük, azaz diáktársaik ablakuk alatt. Csakhogy az ottani he- donista, költői légkörben inkább szemet hunytak a »görög szerelemnek«, amikor még szo- domai bűn volt, üldözendő, tehát titkolnivaló. A puritán Cambridge-ben valószínűleg még inkább. Föltehető hát – s ne is menjünk túl e föltevésen –, hogy az áthatolhatatlan, tökéletes titkolás technikája ott fejlődött ki csak igazán, s amikor a világnézet behatolt elferdülő idea- lizmusukba, a nemi titkolódzást átkapcsolták egészen másfajta, sokkal veszélyesebbre.” (Cs. Szabó 1991:129). nyilvánvaló, hogy Cs. Szabó is fenntartja a homoszexualitás és kémkedés összefüggéseit, de csak bizonyos mértékig, de magát a bűncselekményt az üldözés társadal- mi elnyomóparadigmája váltja ki. Ironikus Philby nyilvánvaló és helyettes nőbolondként való beállítása, illetve az Oscar Wilde-féle dandyzmus liliomos-orchideás hedonizmusának felvillantása. A purintán Cambridge és a hedonista Oxford szellemiségének jellemformáló vagy jellemtorzító erejét az idealizált görög szerelem és a szodomai bűn feszültségterében ütközteti. Cs. Szabó idézi Forster híressé vált mondását is, melyet gyakran használtak a ho- moszexualitás és hazaárulás összefüggésrendszerének bizonyítására: „ha választanom kell, hogy a hazát vagy barátomat áruljam el, a hazát választom” (Cs. Szabó 1991: 128). Az angliai egyetemi világhoz tapasztott homoszexuális stigma gyakori mozzanata Cs. Szabó szövegei- nek: pl. amikor a „skót hungaromán” Macartney professzor intézményét írja le, a „körülvat- tázott” világ lakói közül kiemeli a „kaján vesézők” mellett az „életunt agglegényeket”, illetve az „inkább lélekben, mint testben” homoszexuálisok nagy számát (Cs. Szabó 1986: 120). Ta- lán az ilyen terméketlenséget sugalmazó passzusokkal is összefügg Cs. Szabó radikális egye- temellenessége: a cambridge-i és oxfordi professzorok rendszerint csípős nyelvűek, minden percben és megnyilvánulásukkal vizsgáztatnak, tudásuk félelmetes, ám „üvegházi” (Cs. Szabó 1986: 216), hiszen ha pl. Euripidészt vagy Platónt meghívnák „feketekávéra” egy oxfordi kollégiumba, az „kedvrontó lett volna” (Cs. Szabó 1986: 217). Ugyanez jellemző a tutoriális képzés áterotizálására is, mely együtt jár az antikvitásképen alapuló barátságmodellekhez való viszony mindenkori értelmezésével (ehhez bővebben: Horváth 2019: 177–185).

A görög világ túlidealizálása és a filológiai köldöknézés veszélyeit természetesen nem érdemes lebecsülni, de Cs. Szabó itt sokkal inkább a Hatvany-féle vagy a nietzschei intellektuális imposztor pózában akar tetszelegni, hiszen pl. görög tárgyú esszéinek tartalmi mélysége, töltete szigorúbb szakmai szinten nem igazán kielégítő, és szövegeit a művészi megoldások, szellemes asszociációk, a dramaturgiailag sikeresen adagolt provokáció, a jelenre vonatkoztatottság plasztikussága (ezek az élénkítő párhuzamok a legtöbbször alaposabb belegondolás után ráadásul tarthatatlanok vagy polipként fojtják meg az értekezés tárgyát), egyszóval az írói tehetség tartja a felszínen.

A  mediterrán haza

A kissé máraisra fazonírozott emigrációs énformálási stratégia mellett Cs. Szabó László életmű- vében jelentős, identitásformáló szerepet játszik a mediterrán világ és az antikvitás is. Egy inter- júban a mediterrán térséget az érzelmi haza pozíciójába helyezi, arra a személyes térképre viszi fel, ahol a nomád életmód megpróbáltatásainak stabil pihenőhelye lesz: „Nosztalgiám, honvá- gyam, mint otthon, itt is elsősorban a mediterrán világ felé van” (Papp 2014: 40). A mediter- rán kalandozásokról két kulcsfontosságú Cs. Szabó-mű is született: a görög úti élményeket elbeszélő Halfejű pásztorbot (1959), illetve az örök város poétikus jellemrajzát feltáró Római muzsika (1970). Tolnay Kálmán, a híres Michelangelo-kutató épp Cs. Szabó útleírásait tartot- ta a legtöbbre. A kiváló művészettörténész véleményét Cs. Szabó egy interjúban így összegezte:

„Ő lírailag vagy szépirodalmilag feloldott pedagógiai sugallatot és hajtóerőt érez az útirajzok mögött. Ő azt tartja, hogy leginkább ebben a műfajban tudnám átadni a nomád tapasztalatát a magyar fiataloknak” (Papp 2014: 34). Ez a nomád tapasztalat egyszerre értendő biográfiai és metaforikus értelemben is. A Halfejű pásztorbot Kerényi Károly tetszését is elnyerte, noha Cs. Szabó szabadkozott, hogy az ő Görögország-élménye túl kurta ahhoz, hogy releváns kö- vetkeztetéseket vonhasson le. Kerényi szerint viszont „az első találkozás dionüszoszi mámorát” azonnal rögzíteni kell, nem számít az „arasznyi” tapasztalat (Cs. Szabó 1991: 166). Maga a cím igazi remeklés: a görög világ alapszimbóluma olyannyira a tenger, hogy még a hegyi pásztor botján is halmotívum szerepel.  Ez a magyar olvasó számára bizarrnak ható párosítás mintegy le is képezi a könyv poétikáját: a képzelet és a kiolvasható, látható jelek szabad mozgását, a tudat mélyarcheológiájának eredendő szürrealizmusát. Cs. Szabó azt állítja magáról, hogy ő volt az első magyar költő, aki ténylegesen járt is Görögországban (1959 nyarán járt ott először, később még öt alkalommal, Takáts 2017: 330). „Ez az én görög önéletrajzom” (Cs. Szabó 1959: 21) – mondja, miután összefoglalja görögtanulmányait (valójában sosem tanult meg görögül) és csa- ládja „görögös” vonásait („Görög családfát bárki festhet magának”, Cs. Szabó 1959: 9).

A mai görög költészet „másfél százados s egyben háromezer esztendős” (Cs. Szabó 1959: 47), jegyzi meg Cs. Szabó, aki az antik világot a jelenkori görögség szerves előzményeként értelmezte. Könyvében modern és kortárs szerzők is helyet kapnak, többek között Kavafisz, Szeferisz és Kazantszakisz is. Kavafiszt meglepő módon Adyhoz hasonlítja a nyugati orientáció miatt, ez a párhuzam azonban sok szempontból is erőltetett. Ahogy az is, hogy Kavafiszt egy kortünetté avatott meleg egzotikum esztétikájához köti: szerinte az ő korában bizonyos költők „ritka ingereket hajszoltak”, „romlott mosolyú szépfiúkért epekedtek, s beteg rózsák, haldokló orchideák illatában megköltötték a mulandóság terzináit” (Cs. Szabó 1959: 48). Kavafisz szerinte „gátlástalan pederaszta volt, amilyet csak az évezredek óta fiúszeretőkhöz szokott Levantén lehet találni. Hely- és nyelvváltoztatás nélkül hedonikus élete színhelyét, az élő Alexandriát az ókor fő-fő Párisába vetítette vissza, a Ptolemaiosok trónjához, s e látnoki visszatekintéssel nemcsak hellenista erkölcsű fiatalsága támadt fel a márvány idomú Charmidesekben, hanem egy példákkal intő világváltozás is. Kavafis megvált ifjúkori városától, de a Letűnt Gyönyör nyomában hű maradt a versei által megfejtett történelmi városhoz, ahogy pederaszta kortársa, Proust, megválva ifjúkori Párisától, szalonjaitól és tengeri fürdőitől, a Letűnt Idő nyomában hű maradt a regénye által megfejtett francia múlthoz.” (Cs. Szabó 1959: 49–50). Kavafisz és Proust (és a Charmides nyomán talán megidézett Wilde) melegség- és önképe, illetve poétikai tájékozódása között csak a legelnagyoltabb párhuzam vonható. Kavafisz költészeti forradalmának a melegség tematizálása csupán az egyik szegmense, ráadásul az ő melegségképe nem valamiféle bűntudattal terhes dekadencia felé inklinál, nem is dekoratívvá stilizált, Alexandria-képe kivételesen cizellált és a történelmi emlékezet kódrendszerei szerint rétegzett. Kavafisz a másságát nem szenvedésretorikába ágyazva tematizálja, meglepően nyíltan beszél róla, dekadenciáját hihetetlenül modern, diskurzusteremtő beszédmóddal ellensúlyozza. Cs. Szabó saját fordításában közli az Ithaka c. verset (Cs. Szabó 1959: 50–51): kissé nyugatosra hangolt, magyarázó fordítás („Ithaka felé hazatérő útban / könyörögjél, hogy legyen kalandos, / legyen tapasztalással tele az út”).

Különös asszociációs sor révén kerül a könyvbe Walt Whitman. A szerző először a mitológia mindent átható erejéből indul ki, majd egy kentaur mitikus barlangja nyo- mán teremti meg az amerikai költő ősprofilját. „Örökké sarkunkban van a mitológia, meg is sebesít néha” – írja Cs. Szabó Thassoson (Cs. Szabó 1959: 63). Pelion barlang- jánál járva gondol Chironra, Achilleus és Hercules tanárára, „aki nyájas volt a nőkhöz s gyöngéd a férfiakhoz”, majd halhatatlanságát Prometheusnak adva csillagképpé vál- tozott. Chiron életereje szerinte Walt Whitmanben éled újra a cowboyok között, aki „a sebesült kentaurok lelki orvosa” lett, s aki „nyájas volt a nőkhöz s gyöngéd a férfiak- hoz” (Cs. Szabó 1959: 66). A kétlényűség ambivalenciája a kentaurt eleve melegségjel- képként is helyzetbe hozza.

Dionüszosz tombolásának kultikus-orgiasztikus gesztusrendszerével hozza össze Oscar Wilde „árulását”, aki annak ellenére, hogy a világosság ideakultúráját konkré- tan a test hellén és arab éjszakáira cserélte, megőrizte a misztériumot, sőt a férfiszépség akadémikus megszállottjaival szemben meg is élte azt. Cs. Szabó mintha az apollóni és dionüszoszi kettősségének szembeállításával kísérletezne: „Két és fél ezer év múl- va Jowett és Walter Pater, a két hellenista oxfordi tanár szűzi pederaszta rajongását a férfiszépségért Wilde, a volt oxfordi diák fölváltotta olcsó »hellén« éjszakákra an- gol zsokégyerekekkel és arab furulyásokkal. Az a különös, hogy ez a szomorú végű, puffadt, kocsonyás pozőr mégis jobban átélte a festett fiúk közt Dionysos misztikus hatalmát, mint a rajongó, puritán pederaszták az oxfordi labdapályák és csónakházak körül.” (Cs. Szabó 1959: 73). A magyar írók közül Cs. Szabó szerint Németh Lászlónak is „a megváltó Dionysos volt a jelképe”, míg az övé az „irónikus Hermész” (Cs. Szabó

1959: 86): Hermész alakjának beemelése a nietzschei gyökerű ellentétbe Kerényi hatá- sát sejteti. Wilde bohém és felforgató, megélt és kiélt szexualitása Cs. Szabó szemében a dionüszoszi misztériumok megéléséhez áll közel, míg az említett oxfordi professzor

„puritán”, és szűzi, „pederaszta rajongása” terméketlen vagy nevetséges, és nem ér fel az apollóni szféra magasába. A kérdést Linda Dowling mutatta be a legutóbb alapos monográfiájában, mely hellenizmus és homoszexualitás viszonyát elemezte a viktori- ánus Oxfordban, és ragyogó alapossággal tárta fel a görög szerelem kódjait a változó férfiasságmodellek és maszkulinitásszerepek, típusok és ellentípusok viszonyrendszerét az esztéta és az effeminált férfi kontrasztjában, illetve követte nyomon a keresztény ideológia számára transzcendens értékalternatívát kínáló új hellénizmus kialakulását. Wilde épp az emlí- tett professzorok nyomán dolgozta ki a személyes identitás új és erőteljes szótárát: talált nyelvet a másság elbeszélhetőségéhez (Dowling 1994: 83–103).

A romantika „ódivatú” történelmi regényeit a „mitologikus regények” váltották fel: figyel fel Cs. Szabó egy izgalmas műfajtani váltásra is. Ez a váltás erotizáló tendenciákkal dúsul, ezekben a regényekben „farkasmosolyú, izmos meztelen ifjak és lányok biszexuális szerelemben elcsábít- ják a halandó létre áhítozó, halhatatlan isteneket” (Cs. Szabó 1968: 39). Látható, hogy a poros és türelmesheroizmus helyére a felszabadult szexualitásból fakadó türelmetlen erotikus kombina- torika lép, mely ráadásul egy illuzórikus, árkádikus világban teljesedik ki, mintegy meseszerűen, a történelem pedig minimálkontúros lesz, de olykor teljesen fel is számolódik.

Byron

Az erotizált univerzum ura, a művész ugyancsak erotizálódik, ennek egyik legendás példája Byron. Cs. Szabó legalaposabb Byron-portréja a Három költő című, általa szerkesztett antoló- giában olvasható, mely Byron mellett Shelley- és Keats-szövegeket és -portrékat is tartalmaz (Cs. Szabó [1942]). Byron exponálása itt egy poétikusra hangolt, ma már inkább komikus ku- darctörténet-példázattá degradálódik: lám, a leghíresebb és legnépszerűbb romantikus zseniből miként lesz közepes szerző, akiről „még a rosszakarói sem gondolták volna, hogy ilyen kevés marad meg belőle” (Cs. Szabó [1942]: 36), „akinek csak egy kis szöglet jut az angol és külföldi antológiákban”, „Byron már nem élmény, csak stílusgyakorlat, fagyöngy a fontosabb Shelley és Keats verseken” (Cs. Szabó [1942]: 23). Ady volt az egyik „utolsó magyar Byron-tanítvány”, de csak a pályája elején, és minő szerencse, hogy Babitsban és Tóth Árpádban már nyomokban sem lelhető fel (Cs. Szabó [1942]: 22–23). A magyarázat hasonlóan csapongó és rapszodikus: Cs. Szabó arra alapozza véleményét, hogy Byron fáradság nélkül, túl könnyen írt, és hogy erotikus kisugárzásának (ma talán úgy mondanánk: remekül érvényesített biszexuális potenciáljának) köszönhetően egóját hagyta a trendekhez igazítani, énformálása olyan remekre sikerült, hogy közönsége úgy bánt vele, „mint manapság egy ragyogó hollywoodi fogsorral” (Cs. Szabó [1942]: 26). Cs. Szabó ráadásul bűnügyi-vallásos metaforarendszert használ: Byron vétkezett (Cs. Szabó [1942]: 27), a róla szóló per pedig „valószínűleg végleg eldőlt” (Cs. Szabó [1942]: 23). Cs. Szabó nem szereti a sikeres művészeket, hiszen ő maga sem az. Byront a Halfejű pásztorbotban Cs. Szabó izgalmas módon Széchenyivel rokonítja: „…mint Széchényi István, ő is praktikus félőrült volt” (Cs. Szabó 1959: 84), nyilvánvaló közös pontnak a naplót és úti jegyzeteket író arisztok- rata toposza látszik. A nagy angol romantikus Cs. Szabó ironikus-humoros portréjában vi- szont azért ment Görögországba, hogy megszabaduljon a nőktől: „Egyetlen nő sem fenyeget- te a láthatáron, nem csábíthatták el, nem szöktethették meg, nem fekhettek lesben a lepedője alatt, végre megint csak férfiak között volt.” (Cs. Szabó 1959: 84). Byron fiúszerelmét ártatlan hevülésként, önstilizációs gesztusként, antikizáló pózként értelmezi: „Partraszállása után be- leszeretett a görög apródjába, egy tizenöt éves görög fiúba, kiöltöztette bíborba, bársonyba, a legényke szolgálta fel a feketekávéját. Ártatlan hevülés volt, mint kamaszkori első rajongása néhány harrowi iskolatársáért, csak megapásodva. Angyalokkal zárult a szenvedélyek démo- ni köre, ahogy elkezdődött.” (Cs. Szabó 1959: 84). Az angyal szó szubkulturális kódja nyilván az angol szlengből ered.

Byron ellenállhatatlanul férfias vonzereje felbukkan Cs. Szabó önéletrajzi esszéjének egyik családi portréjában is. Artúr nagybácsi, a medikus Ady barátja ugyanis kinézetre „Byron alteregója volt”. „Hasonló szépet négyet-ötöt ha láttam, kitenyésztett angol mágnás- ifjak közt”– írja Cs. Szabó (Cs. Szabó 1991: 53). „Járt-e biliárdozni? Járt-e lányokkal? Csak arra emlékszem, hogy velem foglalkozik” – folytatja a portrét. Artúr bácsiból mindössze egy aranygyűrű maradt, melyet Cs. Szabóra hagyott (Cs. Szabó 1991: 54).

A Görögökről című esszésorozat egyik alfejezetében Cs. Szabó 1959-es athéni útja kap- csán ugyancsak szóba kerül Byron neve. Cs. Szabó Szunionba látogat, ahol szinte vallási rí- tusnak számított, hogy a görögrajongó szabadságharcosok belevésték a nevüket a templom romjaiba. Byron is „kőbe faragta” az autogramját. Byron itt is mint különösen szép és vonzó kalandor jelenik meg, aki kifogyhatatlan tematikus kincsestárra lel Görögországban, hiszen „szép és szexi volt férfija, nője, lobogó vérüket nem vizezte föl halvérű angol illemtan, sznob- ság, képmutatás” (Cs. Szabó 1986: 140). Az „ájuldozó nőolvasók” természetesen Byronban ismertek rá minden maszkulin hősre (a „nőidomító sejkektől” a „hódító kalózig”), és a ro- mantikus költő (itt is) a modern filmsztárok (konkrétan Rudolph Valentino) elődjévé vál- hatott. A szerepekre bomló én játéktere természetesen szokatlanabb szerepek kipróbálására is alkalmas. Cs. Szabó remekül díszletezi ezt a világot, irodalmi képzelet, háborús heroiz- mus, könyvekből tanult pogányság találkozik a meglehetősen kusza és kényelmetlen görög viszonyokkal. Ezek ráadásul afféle mérteken felül erotizált szabadsággyakorlatokként jelen- nek meg. Byron rituális graffitijével párhuzamosan említődnek Cs. Szabó esszéjében Brassai párizsi falakról és vizeldékben készített graffitifotói (Cs. Szabó 1968: 140). Brassai köztudomásúlag Párizs korabeli meleg életének egyik legfőbb dokumentátora is, transzvesztitákról készített fotói klasszikus remekműveknek számítanak. Látható, hogy Cs. Szabó Byron ka- rakterét szinekdochikusan rakja össze: ismert, magyar kultúrpárhuzamként lép be a képbe Ady (az elpártolt tanítvány szerepében), Balassi (a háborús halál okán) és Széchenyi (a men- tális beállítottság okán). A családi, intim szférából Artúr bácsi (feltűnően angolos szépsége miatt), a populáris regiszterből a filmcsillag Valentino (az erotikus kisugárzás és a kalandor maszkulinitás okán), a szubkulturálisból Brassai (a másság iránti fogékonyság miatt).

Cs. Szabó A veszett lord című Byron-tanulmányában Oscar Wilde esetével párhuzam- ba állítva az angol képmutatás áldozataiként teremt analógiát a két író között: „a klasszikus angol képmutatás ízekre tépte elkapatott kedvenceit. Természetesen nem a bűnükért, ha- nem azért, mert lebírhatatlan önromboló szándékkal szabályellenesen játszottak” (Cs. Szabó 1982: 456).

Apollók  és hímringyók

A Római muzsika című több nekifutásos úti napló címe a muzsikáló „értelemre” utal. A kompozíció egy 1963-as útinaplóval indul: a szerző 12 éve „nézegeti” Rómát és írt róla egy „csédekkert”. Pomogáts Béla a könyvet egyenesen művelődéstörténeti enciklopédiának nevezte (Pomogáts 2005: 74). Róma műemlékei közül két Apolló-szobrot is kiemelt. A Villa Giulia Apollónjának fejét szinte túlidealizáltan szépnek látta: „Soha nem láttam szebb, ke- gyetlenebb és idegenebb férfifejet, el nem tudom képzelni élő emberen” (Cs. Szabó 1970: 21). A pogány vitalitás és szépségfelfogás szubverzív energiáit összekapcsolja a keresztény kultúra testellenességével. A keresztények, írja, Apollót sokáig „rosszfajta istennek” tartot- ták, aki „dühös borzadást váltott ki szívükből”. A belvederei Apolló, melyet Winckelmann híres leírása (Winckelmann 2005: 87–88) is a legkanonizáltabb antik műalkotások közé sorol, Cs. Szabót a férfiszépség játékos tipizálására indítja: „Külsőre három férfifajta van: kutyaférfi, medveférfi és az Apollók”. A hölgyek Cs. Szabó szerint az Apollókat szeretik a legkevésbé. (Cs. Szabó 1970: 184). Talán azért, mert ezek a férfiak kevéssé anyagszerűek, feltételezi az esszéíró, és az úgynevezett ősi Földanya-étvágy mást kíván. Winckelmann maga szinte ünnepélyes, rituális extázisba esik a szinekdochikusan, a két nem legszebb, isteni vo- násaiból „összerakott” szobor láttán: „Minden mást elfelejtek, ha a művészetnek ezt a cso- dálatos alkotását szemlélem, és fenséges tartást öltök magamra, hogy méltósággal tekintsek rá” (Winckelmann 2005: 88). Mario Praz egyenesen „hallucinatorikus bálványozásról” beszél, mely a művészetről szóló beszéd fogalomrendszerébe transzformált privát „erotikus szubsztrá- tum” követkeménye: ez a nézőpont szinte minden róla szóló munkában kulcspozícióba kerül (Radnóti 2010: 80–81; Horváth 2019: 206–208). Winckelmann testpolitikájának ambivalen- ciáit, finom egyensúlyvesztéseit a meleg művészettörténet is hangsúlyozza, s ehhez Lacan és Kristeva testértelmezéseit is felhasználja (Goerlitz 2017: 33–34). Az ideálfogalom szubverzív jellege és a queerhez kötése is kedvelt téma ebben a diskurzusban, hiszen Winckelmann szerint a szinte fétisig fokozott érzéki vágy serkenti a valódi megismerést, s ilyen értelemben a másság görög, a pederasztia modelljének normalizálása is legitimnek mutatkozhat mint értelmezési tartomány vagy akár értelmezői létmód (Davis 2010: 43).

Winckelmann rajongását Cs. Szabó Görögökről összefoglaló címmel kiadott esszéfüzérében Goethére is ráragasztja, nem alaptalanul, majd alaposan kifigurázza. Apollónt vérszegénynek, „menüettekre és szerenádokra termett istenségnek” mondja, aki „aligha tudta volna kifeszíteni Odüsszeusz íját” (Cs. Szabó 1986: 259). Látható, hogy a szobrot megfosztja a férfiasság sztereotípiáitól, a maszkulin sémáktól, és a férfiaktot egyszerűen egy nőies piperkőccé degradálja, s alighanem Winckelmann „homoszexuális” ízlésének áttételes parodizálására használja.

A belvederei Apolló, jelentsenek ezek a kategóriák bármit is, se nem kutyaférfi, se nem medveférfi, hanem egy a nőkben vágyat legfeljebb egy kecses menüettnyi időre ébresztő, férfiatlan alak, aki az igazán maszkulin földi hősök között isten létére is elbukna. Az esszéíró Winckelmann esztétikai ízlését a XVIII. századi ideál modern tarthatatlanságának példájaként emlegeti máshol is (Cs. Szabó 1968: 83), ráadásul a belvederei Apollót a másodrendű, „vértelen, lenyalt” munkák iskolapéldájának tartja, s a winckelmanni ízlést követő Goethét már csak azzal tudja felmenteni, hogy „Goethe szintén a kor gyermeke” volt (Cs. Szabó 1968: 83). Radnóti Sándor is jelzi, hogy Winckelmann Apolló-leírása „a mai olvasónak hellyel-közzel komikus »hősköltemény«” (Radnóti 2019: 17, lásd még: Radnóti 2010: 154), s ez, tegyük hozzá, talán elsősorban épp extatikus kétértelműségének köszönhető, hiszen a szöveg a kor kívánalmainak megfelelően kódolt homoerotikus rajongása ma szinte azonnal kiérezhető annak ellenére, hogy Winckelmann egy kivételesen mitikus-heroikus narrációba (Pythón legyőzése) helyezi hősét. „A recepció ilyen mértékű túlhabzó elragadtatottságára, a végleges ítélet ellentmondást nem tűrő kihirdetésére, a befogadás és a tárgy közötti minden esetlegességnek, a tetszés szubjek- tivitásának elszánt kiiktatására mindezidáig nem volt példa a művészet hatástörténetében. Ez Winckelmann szoborleírásának legfőbb újdonsága” – összegez Radnóti (Radnóti 2019: 20).

Az értelmezésben ugyanakkor a „történelmietlen morál szépsége”, az örökérvény mutatko- zik meg (Radnóti 2010: 63).

Walter Pater Winckelmann-esszéje Goethe és Hegel Winckelmann-képével indul: a kö- zös pont egy „új érzék”, egy új organum „felfedezése”, mely révén a szenvedélyes intellektuá- lis élet permanens ösztönzést kap a művészi nagysággal való személyes találkozástól (Pater

1913: 249–250). Pater később egyenesen „esztétikai ösztönről” beszél (Pater 1913: 262), mely részint megóv a középszerűségtől, részint pedig a „túlfinomodott szellemi élet” alap- vető feltétele. Nem tagadja, hogy Winckelmann „lángoló, romantikus barátságokat tartott fiatalemberekkel” (Pater 1913: 266), s egy Friedrich von Berghez intézett levél nyomán ki- derül az is, hogy Winckelmann hitt egyfajta mai szóval élve meleg érzékenységben, amikor azt írja: „…észrevettem, hogy azok, akik csak a női nem szépségét figyelik meg, és akiket a mi nemünk szépsége egyáltalán nem foglalkoztat, azok nem érzik a művészet szépségét annyira általánosan és élénken. Azok nem fogják a görög művészetet sem olyan mélyen érezni, inkább felszínesen, mert a legtökéletesebb szépet inkább a mi nemünknél, mint a női nemnél keresték a hellének” (Pater 1913: 268).

Cs. Szabó a Halfejű pásztorbotban ugyancsak terjedelmesebben ír Winckelmannról. Goethe szerint a jeles esztéta „Kolumbuszhoz hasonlít Amerika felfedezése előtt, amikor már sejtve a tudatában hordta.” Cs. Szabó szerint a „görög művészet mindenese” ő, aki mindent megtett, hogy „imádott márvány legényeihez férkőzzék, s megszabaduljon szőlő- földjétől (Cs. Szabó 1959: 11)”. Walter Pater viszont kikezdi a Kolumbusz-hasonlítást, csak annyit ismer el belőle, hogy Kolumbusz tudománya is olykor hibás, de mivel közelebb állt a természet ösztönös megismeréséhez, sok akadályt leküzdött (Pater 1913: 270). Winckel- mann homoerotizmusa Cs. Szabó felfogásában világlátássá válik: „Kortársait nem roppant tudása ragadta önkívületbe a görögökért, hanem a kisportolt hímistenekhez intézett vallo- mása. Remekül írt.” (Cs. Szabó 1959: 11). „Sajnos, nemcsak márvány képükben rajongott az ifjú Apollókért” – folytatta Cs. Szabó, majd Goethe diszkrécióját méltatta Winckelmann halálával kapcsolatban, aki a gyilkosságról csak annyit írt, hogy „rövid iszonyat, kurta fájdalom” („einkurzer Schrecken, ein schneller Schmerz”) ragadta el őt a boldogok közé. (Ugyanez Tandori fordításában: „percnyi rémület, múló fájdalom”, Goethe 1981: 366). Ez- után Cs. Szabó indiszkréten előadja Winckelmann halálát a nevezetes trieszti fogadóban (1768. június 8-án Francesco Arcangeli, egy szakács végzett vele, akivel pár napja ismerke- dett össze), s azonnal össze is köti a jelen gyanús agglegény-gyilkosságaival: „Évente most is akad egy-két ilyen halál visszavonultan élő agglegények lakásán. Néma tanúk, jól megvá- logatott műtárgyak előtt. Arcangelinek: Arkangyalnak hívták a gyilkost. Szép volt és rovott- múltú. Előbb meghurkolta az áldozatát, aztán hatszor beledöfött. De Goethe emlékirataiban úgy tűnik el, mint a felhők fölé ragadt Ifigénia az oltárról” (Cs. Szabó 1959: 11). Érdemes összevetni Pater leírásával, aki Winckelmann „jellemző gondatlanságát” és érzelmességét emeli ki (Pater 1913: 272–273). Pater Winckelmann-esszéjében Goethe Iphigeneája is szóba kerül, ami Pater és Cs. Szabó szövegének motívumait újfent rokonítja (Pater 1913: 307–308).

A Michelangelo-portré (Cs. Szabó 1970: 24–25) hangsúlyos alapeleme, hogy a mű- vész a „viverepericolosamente” elve szerint élt, illetve hogy „Platónban felfedezte ősapját”. A test platóni kultuszát emeli ki a Sixtus-kápolna jellemzésében is: „…két oldalt a tizen- kilenc oszlopülő, meztelen ifjú növekvő lázzal lobog át az érzéki világból abba a másikba, ahol kiengesztelődve, súlytalanul lehet végre szemlélni Istenben a jót, ami szép, a szépet, ami jó” (Cs. Szabó 1970: 24). Cs. Szabó szerint a koncepció lényege, hogy az „isteni” meztelen ifjaknak „patyolat lelkekké” kell lobogniuk. Kell-e bűntudat, hogy valóban testnek érezzük a testet? – ez Cs. Szabó gyakran visszatérő alapkérdése. Ugyanezt az érzékiséget, materiali- tást is hasznosító platonikus fordulatot látjuk Pater Michelangelo-esszéjében is, igaz, sokkal kevéssé bombasztikus megfogalmazásban (Pater 1913: 115–146).

Az 1968-as naplóban bukkan fel Caravaggio David és Góliátja, melyet a másság miatti traumatizáltság önéletrajzi allegóriaként értelmez: „Önarckép a levágott, szakállas férfifej, egy római utcagyerek markolja kezében, talán zsarolója, erkölcsi-testi hóhéra. Il suo Cara- vaggino, írta a fiatal modellről egy római krónikás, még abban a században. Caravaggio édes kis Caravaggioja.” (Cs. Szabó 1970: 130).

A római úti élményekre sokkal inkább jellemző populáris kultúra beszivárgása, mint a görögökre, Cs. Szabó szellemes humora itt olykor szarkazmusba csap át: „Én a Trevi me- dencét, amelybe Anita Ekberg ruhástul besétált a Dolce Vita elején, átkeresztelném Fellini kútnak, s Tennessee Williams Lépcsőnek a Spanyol Lépcsőt, ahol hímringyók strázsálnak” (Cs. Szabó 1970: 37). Róma maga a pezsgő szexualitás, ráadásul annak minden formája. Cs. Szabó elképesztő aprólékossággal és iróniával figyeli meg a római meleg prostituáltakat, a csábítás rítusát és szinte animális hevét, a mozdulatlanság látszata mögött rejlő alternatív világot: „Ezek az úrfiak nem mozdulnak. Vajon férfi fölényből? Mozdulatlanságuk a parázs- ló cigaretta mögött talán arab sejk vagy török pasa nyugalmát sejteti? Vagy a pattanásig fe- szült izmokét? Azt hiszed alszik a párduckölyök, – rosszul hiszed, már ugrik és leteper! De találkozott egyikük szemével a tekintetem. Ilyen félelem, rosszkedv, éhség nincs egy állat szemében sem” (Cs. Szabó 1970: 38). A két nem „önkínálati formája” Cs. Szabó megfigyelései szerint erőteljesen eltér, a nők árarányosan riszálnak, hátsó felük a „cé- gér”, míg a fiúk, férfiak finom jelzésekkel kommunikálnak. A férfiasságeszmény mo- dernizálódását jelzi a motorosok világa is, Cs. Szabó a motor szexuálszimbolikájára irányítja a figyelmet, s egyfajta új mitológia szereplőivé avatja a motorosokat, Cheiron „fiziológiai” rokonaivá: „A kentaur. Egy olasz kamasz annál férfiasabb, minél lármá- sabb a motorbicikli a feneke alatt.” (Cs. Szabó 1970: 132).

Az Illyés-kaland

A Hunok Nyugaton című Cs. Szabó-kötet lényegében egy Illyés Gyuláról, az Illyés-je- lenségről írt enkómiasztikus anekdotafüzér, egy egész kötetre kiterjesztett Illyés-ünne- pély, mely konkrétan egy 1946 őszétől 1947 tavaszáig terjedő utazás emlékeit villantja fel. A fő tárgy egy római szökés története. Hubay Miklós egy nemzetközi segélyszerve- zet jóvoltából egy sereg magyar írót hívott meg Svájcba (pl. Déry Tibort és Márai Sán- dort). Cs. Szabó Márait egy labilis kedélyű nagyságként írja le: „alig láttam embert, aki úgy tudott szikrázni, mint Márai, ha jókedvében kaptuk. Egyébként külön húzódva élt, ül kikeményített ingmellel a szállodaszobában s meg van sértve, mondta egyik útitár- sunk” (Cs. Szabó 1968: 13). Cs. Szabó és Illyés nem viselik túl jól a genfi szíveslátást, és egyszerűen „lelépnek” Rómába. Ezt Cs. Szabó játékos pedagógiaként magyarázza meg: „a Vatikán fala hosszabb, mint a reformátoroké”, és mivel Illyésé meglehetősen szűk, ki kell tágítani „a gallomán pannóniai költő latin látókörét”. Illyés folyamatos játékos cikizések áldozata lesz, pl. még Marcus Aurelius lovasszobrát is „egy tapolcai lóku- pec mustrálgató szemével” nézi (Cs. Szabó 1968: 26). A szökés poétikai hozadéka egy Cs. Szabó-novella, A tanítvány című, mely két Genfből olasz vidékre szökő szeretőről szól, akiknek családjuk volt. Cs. Szabó így kommentálja a szöveg keletkezését: „Két férfi üde, felszabadult mámorát ruháztam át később egy fiatal emberpárra. Mi voltunk a szökevények a novellában: Illyés meg én.” (Cs. Szabó 1968: 22)

Bentham

Cs. Szabó László Bentham Jeremias centenáriuma (1748–1832) című cikke a Nyugatban je- lent meg (1932): a filantróp jogfilozófus és reformerremek pályáképét vázolta fel, és kitért arra is, hogy Bentham többek közt a „homoszexualitás erkölcsi fölmentéséért” is küzdött (Cs. Szabó 1932: 569). „Az önmaga elleni vétség: pederasztia. A vétségek mely osztályába fogjuk utalni a nemi vágynak e szabálytalanságait, melyeket természetellenesnek nevez- nek? […] Évek óta gyötröm magam, hogy ha lehetséges, találjak egy megfelelő alapot ahhoz, hogy olyan szigorúsággal kezeljem őket, mint amellyel manapság kezelik őket az európai nemzetek, de a hasznosság elvén kívül, nem találtam egyet sem” – írja Bentham (Horváth 2008: 59). Jeremy Bentham 1785-ben írt Paederasty (Offences Against One’s Self, 1785) c. esszéjét a meleg aktivizmus fontos műveként tartják számon, de csak 1978-ban jelenhetett meg a Journal of Homosexuality hasábjain. Bentham másik pederasztiával fog- lalkozó műve az Offences Against Taste (1814–1818) a Psyche c. lapban jelent meg 1930-31- ben. Bentham a pederasztia társadalmi hasznossága mellett érvelt, és főként az irracionális színezetet öltő antipátia ellen lépett fel, miközben cáfolja az elnőiesedés rémének lehetősé- gét is (Horváth 2008: 55–69).

Zárlat

„Éber fegyőröm az íráskényszer” – írta Cs. Szabó (Cs. Szabó 1991: 175). Ez a meglehetősen sokértelmű, önironikus mondat egyszerre utal a migránslét börtönszerűségére, a nyelvi el- szigeteltségre és egy lelki beállítódásra. Talán a nyitottság ironikus szinonimájaként is te- kinthetünk rá. E nyitottság részét képezi a homoerotikus mozzanatok, motívumok felbuk- kanása is az életműben, kivált a naplószerű, illetve úti jegyzetekhez inklináló szövegekben. Cs. Szabó olykor ironikus-parodisztikus módon viszonyul a tárgyhoz, máskor a pszicho- szexuális fejlődés természetes részeként tekint rá, célzásokkal, utalásokkal, kódfejtésekkel él, általában kifejezetten cizelláltan értelmezi a másság performatív gesztusait és sztereotí- piáit is, flexibilis attitűdöt alakít ki, nyílt homofóbiára sosem ragadtatja magát, mint például Márai Sándor, aki a mediterrán haza, illetve a görögségeszmény mellett jelentős szerepet játszott Cs. Szabó énformálásában.

Irodalom

Baranyai Katalin, 1991. Mindenki kortársa, Cs. Szabó László, Holnap, 36 (1991/10), 19–21. Brok  Bernadett, 2019. „…a szerelemnek még borzalmasabb látványa” – szexualitás és zsenifo- galom a Fekete kolostorban = „A nekifeszült mentő-akarat”. Kuncz emlékkonferencia, Budapest, OSZK, MMA Kiadó, 91–100.

Cs. Szabó  László, 1932. Bentham Jeremias centenáriuma (1748–1832), Nyugat 25 (1932, 23. szám), 567.

Cs. Szabó  László, [1942]. Három költő. Antológia Byron, Shelley, Keats műveiből, Budapest, Franklin Társulat.

Cs. Szabó László, 1956. Téli utazás, München, Látóhatár.

Cs. Szabó  László, 1959. Halfejű pásztorbot. Görög hajónapló és hat történet, London, Magyar Könyves Céh.

Cs. Szabó László, 1968. Hunok Nyugaton, München, Molnár.

Cs. Szabó László, 1982, Alkalom. Esszék irodalomról, művészetről, Budapest, Gondolat.

Cs. Szabó László, 1986. Görögökről, Budapest, Európa, 1986.

Cs. Szabó László, 1970. Római muzsika, München, Auróra.

Cs. Szabó László, 1991. Hűlő árnyékban, Budapest, Gondolat.

Cs. Szabó László, 2017. Mit adott Európának a görög kultúra?, Jelenkor 60 (2017/3), 333–346.

Davis, Whitney, 2010. Queer Beauty. Sexuality and Aesthetics from Winckelmann to Freud and Beyond, Columbia University Press, New York Chichester, West Sussex.

Dowling, Linda, 1994. Hellenism and Homosexuality in Victorian Oxford, Ithaca and London, Cornell University Press.

Goerlitz, Guido, 2017. Die prekäre psychosexuelle Balance in Winkelmanns idealistischer Körperpolitik = Cortjaens, Wolfgang, ed., Johann Joachim Winckelmann – Das Göttliche Geschlecht, Berlin, Schwules Museum, 25–35.

Goethe, Johann Wolfgang, 1981. Vázlatok Winckelmann bemutatásához = Uő, Antik és modern. Antológia a művészetekről, szerk. Pók Lajos, Bp., Gondolat, 342–366., (ford. Tandori Dezső).

Goethe, Johann Wolfgang, 2012. Utazás Itáliában. Budapest, Tarandus.

Gróh Gáspár 1992. Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban, Kritika 21 (1992/12), 42.

Haklik Norbert, 2006. Műveltséggel mérve, Magyar Nemzet 69 (55. szám), 39.

Horváth Nóra, 2008. Az ismeretlen Jeremy Bentham. Az antipátia princípiumának jelentősége Bentham pederasztiáról szóló írásaiban. Világosság 49 (2008/9–10), 55–69.

Horváth Nóra, 2019. George Santayana és kortársai, A platóni égi Erósz által befo- lyásolt létezésesztétikák példázatai, Szeged, JATEPress.

Kabdebó Tamás, 1982. Curricula vitae, Katolikus Szemle 1983/2, 197–200. Kabdebó Tamás, 1989. A magyar Montaigne. Cs. Szabó László írói arcképe, Litera- tura 15 (1989/3-4), 441–454.

Kántor  Lajos, 2011. Cs. Szabó városa – Kolozsvár, Nyelvünk és Kultúránk, 41 (2011/2), 70–74.

Kulcsár-Szabó Zoltán, 2010.   Polgárváros és városfikció Márainál. A Garrenek műve, Irodalomtörténet 91 (41): 510–529.

Márai Sándor, [1940]. Egy polgár vallomásai, Budapest, Révai.

Márai Ilona, 2022. Betűbe zárva. Napló I. 1948–1964, Budapest, Helikon.

Maurois, André, 1976. Proust, Ford. Szávai Nándor, Budapest, Gondolat.

Pál Zoltán, 2019. Szellemi zavarkeltés itthon. Arday Géza: Szellemi iránytű az emigrációhoz. Cs. Szabó László pályaképe. Budapest, L’Harmattan, 2018, Hitel (2019/4), 121–125.

Pater, Walter, 1913. A renaissance, Ford. Sebestyén Károly, Budapest, Révai Kiadás.

Papp Tibor, 2014. Cs. Szabó László ünnepi megkörnyékezése (interjú), Kortárs 58 (2014/1), 30–42.

Pomogáts Béla, 2005. Csédekker Rómában, Alföld 56 (2005/5), 71–78.

Radnóti Sándor, 2010. Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, Winckelmann és a következmények, Budapest, Atlantisz.

Radnóti Sándor, 2019. Apollónok. Ókor, 18 (2019/2), 17–30.

Sárközi Mátyás, 1984, Érdemes sokáig élni, Irodalmi Újság (1984/2), 21.

Sárközi Mátyás, 2005, Cs. Szabó László ma is köztünk él, Helikon 16 (23. szám), 3.

Takáts József, 2017. Cs. Szabó László előadása a Képzőművészeti Főiskolán, Jelenkor 60 (2017/3), 329–332.

Winckelmann, Johann Joachim, 2005. Művészeti írások, Ford. Rajnai László, Tímár Árpád, Budapest, Helikon.

Wirth Imre, Ex libris, Élet és Irodalom, 35 (49. szám), 11.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

50

 

 

 

 

n.  tóth  ani