Nagy Tímea: Velencei képek; Párafolt

Velencei képek

I.

Mint szökőkútba a pénz, úgy hullanak a szavak a vízbe.
Fügelevelek borulnak az emberek homlokára,
mégsem emelik fel arcukat. A sikátort elönti valami fehér,
egy kötél eloldódhatott, lesodródnak a száradó ruhák.
A jázminok lassan lélegeznek a kaspókban a párkányokon.
Mint a szavakat, őket sem öntözi senki. Mégis,
mintha ők szorítanák ki az erkélyről a házak lakóit.
Az elfelejtett szavak miatt nem tudnak elaludni,
éjszakánként a hánykolódásuktól emelkedik a víz odalenn.
Ha egyszer elsüllyed Velence, először a szavak fognak feltámadni.
Póklábakon futnak majd fel az emberek meztelen karjain.

II.

Minden, ami a vízben eltűnik, később felbukkan valahol.
De lehet, hogy nem is kell túl messzire menni, csak pár híddal lejjebb,
és szelíden megvárni, amíg a víz nekifekteti egy lépcsőfok szegélyének,
ami valahonnan, valamiért lesodródott.
Csak az én szűrőim nem működnek úgy, mint a cölöpök. A szempilláim
nem védenek meg attól, hogy mindenki arcában azt keressem,
milyen lehetett kisgyerekként.

III.

Téglaszín, napégette homlokzatok temetkeznek.
Írással lefelé fekszenek a vízre, földi értelmezésben
szárítgatják a napon jelentéseik. A márványpadlók rései
hangközök, a billentyűkön mégsem futhatok végig,
valaki mindig rám adja a cipőt. A szakadásaink
a város szövetében csak az apályt és dagályt beszélik,
kartávolságra ringanak tőlünk a tavaly szólt mondatok.

IV.

Per Rialto, és mi mégis eltévedtünk.
Ha engem kérdezel, mindig jobban tájékozódtam
a jázminbokrok növésirányából, a feszületek előtt hagyott
mécsesek színéből.
Bolyongtunk tovább, mint egy tükörszobában.
Te vetted észre egy ajtókeret fölött
az ellentétes irányba mutató útjelző táblákat.
Tucatszám árulták őket minden sikátorban,
és mi nem tudtuk, melyik volt az eredeti.

Párafolt

Fehér szív az ablakon.
A galamb a fejünk felett csapódott az üvegnek,
hiába kerestük. Görbült háttal sétáltunk tovább,
túl gyakran kaptuk hátra a fejünk. Mikor aznap este
megfésülködtem, még mindig attól féltem, tollakat találok
a hajamban. Érthetetlen dolgokat próbáltam kibogozni,
eszembe jutott a hal, ami egy folyami ráktól kér
segítséget, amikor a szájába költözik egy parazita.

Mi fájhat jobban. Amikor először, vagy másodszor
vágják le a nyelvet. Attól még, hogy kámzsánkban
nem viszünk madártetemet, kevésbé félünk-e a haláltól.