Lakatos-Fleisz Katalin: Kamaszévek kamaszfantáziái (Szentkuthy Miklósról)

Szentkuthy Miklós 1927-ben mindössze 19 évesen írta a Barokk Róbert című regényét 17 éves önmagáról. Kiadására nem gondolt, a regényt először az írói hagyaték gondozója, Tompa Mária jelentette meg 1991-ben.1 A könyv utószavában a fiatal Szentkuthy szerényen mentegetőzik a regény sikerületlensége miatt, csupán egyetlen felmentést ad magának. Mégpedig azt, hogy amikor önmagát szidalmazza a regényben, ne affektálásnak, hanem őszinte önkínzásnak vegye a kedves olvasó.

Miféle önkínzásról lehet itt szó? – a kérdés nyilván csak azok számára elő, akik nem olvasták a regényt. Mert akik olvasták, azok maguk is együttérezhetnek (néhol azért ironikusan mosolyoghatnak) a főhős fiatalos, barokkos (!) hevülettel végigvitt tépelődésein. Ha lélektanilag olvassuk ezeket az önostorozó gondolatfutamokat, nyugtázhatjuk, hogy itt még egy gyerekés felnőttkor közé szorult fiatal helykereséséről, „két szék között a pad alatt” típusú érzésvilágáról van szó. „Csak már kiszabadulnék az ifjúság sötét, fullasztó országából a felnőtt emberség derűs, nyugodt fennsíkjaira” – sóhajt fel egy helyütt hősünk. Ezért van az, hogy a nő (vagy inkább itt még lányság) sugárzása, a rokonlány Giza barátkozása, önmaga előtt is ismeretlen nyugtalanága megzavarja. A kamasz túlérzékenységének számlájára írható a családi légkör feszültségeinek szeizmografikus megfigyelése, a „bús bérház”, a káposztaszagú proletárszegénység lehúzó hangulatáradásai. Egyáltalán a hatásoknak való kitettség, a „világba vetettség” érzése.

Szintén a még gyermeki világképű kamaszfantáziáról beszél a római katolikus vallásgyakorlás előírásszerű formáinak való jókisfiús megfelelési kényszer. Mert a regényben végig ott a katolicizmus – ezért is érvényes a regénycímként álló önmagára vett Barokk Róbert név – tekintélye, azon belül is a gyónások önkínzóan aggályos kötelességteljesítései. Pedig mentora, segítője, valóságos lelkiatyja korántsem ilyen aggályos figura. Derült gondolkodású, józan fejű, önmagát a papságban megtalált lényével az arány, az egyensúly felé tereli a hőzöngő fiút. „A szív az élet középpontja. Jézus szíve, az Isten szíve: az Isten-élet centruma. Ebbe vesd bele magad. Ne légy gyerekes és ne elemezd magad: »ez közhely, ez retorika, ez sablonos.«” – magyarázza neki.

A tisztelendő atya szívbéli buzdításai azonban leperegnek Róbertről. Alighogy eljön az atyától, a hideg, korán sötétedő tavaszi estében máris idegennek érzi magát. Hogy ettől az érzéstől szabaduljon, egy másik érzésbe veti bele magát, a dacos, csak azért is küzdelembe a széllel, a hideggel, az egyedülléttel. Ugyan Istenért teszi, érte vállalja a dacos öngyötrést – hogy gyalog megy Kőbányáról haza a Naphegyre, hősiesen elutasítva kényelmet, esti idillt – mégis belső monológja, ahogy mindezt igazolja magának és persze Istennek, megmosolyogtató. Van ebben szerepjátszás is, „belső sírás puhította keményen feszülő mellemet” – mondja, ami közben szinte kötelezően meghatódik önmagán. (Egy kamasznak, különösen, ha gyermekes őszintén még be is vallja, mindez megbocsátható, nem válik tőle ripacskodóvá.) Van azonban a regénynek egy, a kamasz önkeresésén túl egy másik olvasata is. Méghozzá egy olyan olvasata, ami nem elszigetelten, hanem Szentkuthy életművével együtt, az ouvre távlatából olvassa a regényt. Ilyenkor azok a kérdések érdekelnek, hogy hogyan vezetett ez a kiadásra nem szánt regény a többi regények felé? Vagy ami még izgalmasabb: mennyire volt már „kész” Szentkuthy az első regényében? Kamaszos szeméremből rejtegette biztos, ami biztos alapon le is minősítette – vagy valóban vannak hiányosságai a regénynek?

Többször is elolvasva a regényt egyre jobban beigazolódott bennem a gyanú, miszerint van egy olyan „Szentkuthy-állandó”, egy „legkisebb közös többszörös”, ami válogatás nélkül minden írásában, legyen az regény, napló vagy esszé, kitapogatható. Nem kivétel ez alól a Barokk Róbert sem. Költőibben úgy is fogalmazhatnánk, a Barokk Róbert az a regénye, ahol Szentkuthy először kiengedi a szellemet a palackból – mikor is a regény főhőse ijedten kap utána, de visszazárni a palackba már nem tudja.

Szentkuthyt írásaiban, regényeiben, de életében is a valóság ezerkarú összefüggései érdekelték. Minduntalan hangoztatta ezt a vele készült beszélgetésekben is. Beletartoztak ebbe az élet legegyszerűbb dolgai, jelenségei, de az élet nagy, végső kérdései is. A Szentkuthy-szakirodalomban már közhelyszámba megy, hogy az író legsajátabb módszere és mondanivalója a valóság megfigyelése, leltározása. Nem fantáziából írni, a fantázia semmi, megfigyelni, leltározni, leírni kell – unos-untalan hangoztatott imperatívusza ez. Ez ugyan az olvasónak jól hangzik, „komoly”, írói vállalásnak tűnik. Helyes, foglalkozzon csak az író az élettel, a valósággal, ez a dolga – nyugtázhatja magában. Csakhogy így fogalmi nyelven meghatározva túlontúl általános is mindez. Sok mindent és semmit sem jelenthet.

Nézzük meg másképpen. Valaki a lehető legingerszegényebb környezetben, mondjuk egy sötét szobában, egyedül van. Ha éppen nem alszik, hogy az unalomtól szabaduljon, rögtön az lehet a gondja, mit kezdjen magával, hogyan töltse el a rá váró időt. Először fényt kell gyújtania, hogy lásson. Ha a szoba történetesen tele van tárggyal, a tárgyakban szóródhat szét. Ha túl sok a tárgy, ott a kérdés, mit válasszon, mivel foglalkozzon. A túl sok tárgy ugyanúgy unalmat válthat ki, mint a túl kevés.

Ha nincs tárgy vagy fényforrás a szobában, saját gondolatai köthetik le. A gondolatokban viszont nincs rendszer, ellenben van hatásuk. Mi az, ami először eszébe jut, és miért pont az, miért nem más? A gondolatokhoz más gondolatok kapcsolódnak. Önkéntelenül, váratlanul. Érzelmi hatásuk alá kerül a gondolkodó. Előfordulhat, hogy egy-egy gondolattól nem tud szabadulni. Szélsőséges esetben, ha a sötét szobából sokáig nem kerül ki, a gondolatok el is pusztíthatják a bezárt egyént.

A Barokk Róbert című regény pontosan erről a végtelen nyitottságról szól. Hogy bármikor bármi eszünkbe juthat, hogy a látott, érzékelt dolgokat egy bizonyos módon látjuk, érzékeljük. Lehet ez a nyitottságot az alkotó képzelet felé is terelni, ezért olyan sok a regényötlet, -vázlat a Barokk Róbertben. Ha így nézzük, felfoghatjuk a művet az íróvá válás regényének is.

Azonban az esetek nagy részében a nyitottságnak az ördögi, rettenetes volta, Szentkuthy szavával élve „démóniája” mutatkozik meg a kamasz főhős lelkivilágában. Ugyan „ördögi”, „démoni” talán eltúlzott és kissé régimódian pátoszos kifejezéseknek tűnnek, a Szentkuthy-világban pontos megfelelőjük van. Ördögi, démoni itt nem egyértelműen gonosz, hanem inkább megszálló, uralhatatlan értelemben szerepelnek. Ez a démónia az emberi természet alapjához tartozik, semmiféle vasfegyelemmel nem legyőzhető. Ezért olyan megmosolyogtató, kedvesen sajnálatra méltó az az ifjonti hevület, amelyben a főhős a vallás nevében valóságos keresztes hadjáratot indít az ima közben feltoluló oda nem illő képekkel szemben. Saját fegyverével akarja legyőzni a képzeletet, mikor az ima szavait pontról pontra képekben is maga elé vetíti.

Észrevettem, hogy eddigi imádkozásaim nem voltak elég mélyek. Lehunytam a szemem és mondtam a szöveget a sötétségben, amelybe sokszor belépett egy-egy alak, kép a napi életből. Pedig ezek nem odavalók. Most tehát úgy imádkoztam, és az effajta imádkozást tartottam igazinak, hogy amit mondtam, azt elképzeltem. Képben. A  Miatyánk, a Hiszekegy egy-egy képciklus volt. (…) Az Evangéliumot is úgy olvastam, hogy minden szó mögé képeket kényszerítettem. Igen, kényszerítettem: erővel csináltam, mert ha nem láttam a képet, úgy gondoltam, hanyagul végeztem a szent olvasást, és újból kezdtem. (…) Így keletkezett a Picturae Evangelicae-sorozat, amelynek képei élnek bennem, de lefestve nem lesznek, mert semmi tehetségem hozzá.

Így válik Ádám és Éva bűnbeesés utáni kielégülés-idillje pompás képleírássá a regényben. De milyen is ez a képleírás? Nemcsak egy pompázó természeti kép történet előtti csendje ejti rabul az olvasót, hanem szinte maga is allegorikus mondanivalóval terhelt barokk festmény lesz. A kielégülés kéje és az Úr haragja drámai feszültségének kompozíciójával.

A fától jobbra az aranyba fürösztött táj, jadeit és nefrit-fényű színeivel, napsütötte Éva-fejjel – szóval a Természet, a Gyönyör, az Ifjúság, a Szépség, Máyá, Prákriti: a phallosztól inspirált fantázia ábrándos panteizmusa. A bal oldalon az erkölcs és kötelesség: szinte félkörbe lehajtott fák, virágok; szél és álmos felhő – kötelesség, erkölcsi felelősség, Isten parancsa.

Róbert maga is gyakran fest, rajzol a regényben2, önkeresésének egy másik formája ez. Egyik alkalommal a tisztelendő atya – látva Róbert művészi érdeklődését – megbízza, hogy fessen a kongregációnak egy Mária-képet. Hazafelé útközben fejben el is készít egy „Immaculata Conceptio”-tervet. De mivel melankolikus hangulatának termékeként, a kép terve olyan, mint egy „lidércnyomás”, másikat gondol ki: „tavasziasabbat, frissebb atmoszférájút.” Ekkor viszont eszébe jutnak egy képzelt festő pornográf képei. (Ezt a festőt maga Róbert találja ki, hogy a Szentírás olvasása közben feltoluló erotikus képeket valódi képekként ennek a kitalált festőnek a nyakába varrja.) Az erotikus képekből egy motívumot mégis megtart, erre építve fel a kép tervét, de festés előtt úgy érzi, a festés miatti „nem égi” öröme miatt engesztelő imát kell mondania.

A képek tehát nélkülözhetetlen, de veszélyes képzeleti utak a fiatal Róbert számára. Szeretve gyűlöli, „esztétikai bujálkodás”-nak tartja azokat. Ezért van az, hogy épp a fenti kép képzeleti terve után tiszta fejre vágyik, hogy az ima szavai minden képi sallang nélkül, tiszta értelmükben élje át. Ha korábban a képek voltak az ima mentsvárai, most éppen hogy az imabeli mentsvár, képek elől menekül.

Valamikor az kínzott, hogy nem látom magam előtt azt, amit mondok az imádságban – most az gyötört, hogy imádság közben ösztönösen festményeket és reliefeket fundálok ki, és úgy éreztem, hogy a tizenegyedik Üdvözlégyet nem ájtatosságból imádkozom, hanem kíváncsiságból: ha tizenegyedszer mondom a »gyümölcse Jézust«, vajon tudom-e tizenegyedszer is új helyzetben látni a Madonnát? (=tudok-e új motívumot vinni a Madonna-ábrázolásba?) Szerettem volna kioltani a fantáziámat az imádság ideje alatt és csak a szavak tökéletes tiszta értelmét minden kép nélkül átérteni.”

Hősünk „erénygyakorlatai”-ban nyilván ott  a kamaszos erőlködés. De ennél sokkal lényegesebb és sokatmondóbb, ahogy főhősünk „elszólja magát”, az „imádság felhőkbe vesző havas éleiről” beszél. (Méghozzá a fenti, képeket kizáró imádkozás kapcsán.) Menekvés tehát nincs. Hogy hősünk „szent” és „férfi” akar lenni, az is csak képzelet. Látható tehát, hogy Szentkuthy már a Prae előtt is teljes fegyverzetben, minden írói arzenáljában áll előttünk.3 A Prae előtti prae ez a regény. Különbség csak annyi, hogy míg a fiatal Szentkuthy a palackból kiengedett démon varázslásait látva megijed, harcol ellene, az érett Szentkuthy épp ezt a démont hajtja szolgájává műveihez. Blaszfém, szivárványos játékaiban kedve telik.

A fiatal Szentkuthy mindenáron, erejét megfeszítve felnőtt férfi akar lenni. Az érett író, visszamegy a gyerekkorba, leül a szőnyegre, és ha úgy tartja kedve, aprólékosan felépített várát egy mozdulattal lerombolja. Mert ez a gyerek-démon minden prae-tudásával tudja, a készülő vagy romokból újjászülető élet izgalmasabb, mint a kész katedrális.

—

1      A pécsi Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. A regénynek ugyanakkor egy második, javított kiadása is napvilágot látott: Barokk Róbert, Magvető Kiadó, Budapest, 2001.

2     A Barokk Róberttel egy időben naplóvázlatokat is írt Szentkuthy, amelyek az ez idő tájt festett/ rajzolt képeivel együtt a Fájdalmak és titkok játéka című kötetben találhatóak meg. Magvető, Budapest, 2001.

3      Tompa Mária olvasatában: „Szentkuthy egész életműve nélkül sokkal érthetetlenebb lenne ez  a napló-regény, és  ha  olvasná valaki, sokkal kisebb dimenziókban élné át Barokk Róbert küzdelmeit.” Utószó a második kiadáshoz, Magvető, Bp., 2001., 342.