Létfai Anna: Iskola a határon; Apa locsolkodik

Iskola a határon

A vénséges idő a múltban ketyegne, ha hagynám,
s áthatná a verset az égre törő szökőkutak
magánya. Ehelyett két alakot képzelek el a magába
révedő Könyök utcán, számomra is váratlanul,
akik kéz a kézben sétálnak egy esetlegesnek tűnő, de
az ábrázolás szempontjából kitüntetett nézőpont felé.
Úgy bukkannak elő hirtelen, mint olyan bevallhatatlan
álmok a tudat színpadán, amelyekből sosem születnek
karcsú mondatok, sóvár bekezdések. Lépteik otthonosan
visszhangzanak a nagyváros zajából percekre életre
kelő csendben. Egyszerre vannak és nincsenek, mint
két idegen erkölcsből egybefont jóság, amely bár
külön nem, de együtt igaz. Úgy tűnik, azon kevesek
közül valók, akik életük terét nem vénnek való
vidéknek látják, és szeretik, ha rájuk nem ugyanaz a
végzet leselkedik, mint másra. Most olyan váratlanul
tűnnek el a semmiben, ahogy megjelentek a versben.
Feloldódnak, mint a táj a néma éjben, mikor üvölt a hold.

Apa locsolkodik

Nem szeretem azokat a mozdulatokat,
amiket senki sem ront el. Én és az élet?
Kicsit sem hasonlítottunk egymásra. Nem
tudok úgy hozzá érni, hogy meg ne
égessem, fel ne horzsoljam magam. Inkább
ábrándképek közt lógok reggeltől estig,
míg be nem zár a tudat galériája. Én olyan
magamfajta vagyok talán, aki másnak nem
való. Néha úgy érzem, mintha öregebb
lennék az időnél, talán ezért nem szeretem
a hosszú történeteket. Folytonosan az élet
nagy lírai pillanataira várok, miközben
gyorsvonatként száguldanak el mellettem az
utasokkal tömött évek. Most itt állok húsvét
hétfőjén a lányom és az elvált feleségem előtt,
hogy meglocsoljam őket. Akaratlanul a szent
történet szereplőjeként, ha csak néhány percre.
Két rám bízott lélek nézi, ahogy parfümmé
válik az Ige a kezemben. Mintha reménykedve
várnánk a csatlakozásra, hogy együtt utazzunk
tovább egy ismeretlen állomás felé a feltámadó szélben.