Orcsik Roland: Magyarországi szerb csavargók / Jakov Ignjatović és Petar Milošević prózája

(tanulmány)

Pikareszk  pikantéria

A ténfergők, a kószálók, a vándorok, a zsiványok főleg a XVIII. század folyamán osontak be a szerb irodalomba, afféle exportáruként a műfordítás útján. Vándorok már a szerb egyházi irodalomban is előfordulnak, a Szentföldre irányuló zarándoklatok XVII–XVIII. századi útleírásaiban. Ehhez tartozik a nemcsak egyházi mércével, hanem szépirodalmi szempontból is különös Jerotej Račanin Putašastvije ka gradu Jerusalimu (Utazás Jeruzsálem városába, 1721) című útleíró prózája. Az egyházi irodalmat megingathatatlan világkép jellemzi, a szubjektum nem kételkedik útjának céljában, a leírás eszközében, a nyelvben. Račanin azonban nem az óegyházi szláv nyelven, hanem népi nyelvjárásban írja meg az útleírását. Eltér a hagyománytól, ám a profán témákat nem is lehetett volna a liturgia nyelvi eszközével kifejezni. Vagyis hagyománytisztelő módon járt el, amikor az egyházi nyelvet távol tartotta a folklórtól. Ez jelzi a változások előszelét, amelyek a XVIII. században meghatározták a szerb irodalmat: a polgárság irodalmának nyelvi kérdése, az egyházi fennhatóság alól kiszabaduló polgári szubjektum megkonstruálása. A korszak egyik kiemelkedő írója, Dositej Obradović a szent életrajz műfaját, az egyházi žitijét dekonstruálja az Élet és viszontagságok (Život i priključenija, 1783; 1788) című vallomásos önéletírásával. A regény terén pedig nagy szerepet játszik a műfordítás: a francia író, Alain-René Lesage: Gil Blas de Santillana históriája (1715) című regényének szerb változata több kiadást is megért (egész Európában rendkívül népszerű mű volt). Ezzel pedig a pikareszk regénytípus bevonul a szerb irodalomba.

A reneszánsz idején jelentkező pikareszk regénynek1 nincs definíciója. Mintha maga a műfaj is csavarogna a meghatározások között, és elsősorban a művekhez kötődik. Claudio Guillén szerint a pikareszk hős esetében a vándorlás fontos, ám nem kizárólagos motívum.2

Magányos vándor, udvari bolond, szegény (árva) – ezek közül kerül ki hagyományosan a pikareszk hőstípus. Kalandjainak mozgatóereje a gazdasági, illetve a társadalmi nyomás. A konfliktus az egyén és a környezet, a belső világ és a tapasztalat között húzódik meg, és egyik sem észlelhető a másik nélkül. A pikareszk hősnek alapvetően öt vonása van: 1. Félig kívülálló, a szociális integrációt keresi, 2. szubjektív, én-elbeszélő forma, áléletrajz, 3. materiális meghatározók: testiség, étkezés, pénz, túlélő stratégiák, 4. enciklopédikus karakterek, heterogén földrajzi tér, szatíra, humor 5. epizódszerűség (GUILLÉN 1971). Nagyon fontos még, hogy a pikareszk regényben a nyelv az irónia, a leleplezés eszköze, a pikareszk hős megkérdőjelez minden vallási és erkölcsi értéket. Vagyis a pikareszk hős a válság egyik megnyilvánulási formája: a megismert világ nem hiteles többé a szemében, újat keres. A korai pikareszk regények hősei zsidók, illetve kikeresztelkedett zsidók, akik nem találják a helyüket a környező, bigott társadalomban. Guillén szerint: „A pícaro, más szavakkal árva és »csináld magad« ember, szociális és vallásos értelemben egyaránt.”3 A pikareszk regény ugyanakkor ellen-műfaj is, méghozzá az áléletrajz, a fiktív életrajz formájában. Christoph Ehland értelmezésében a pícaro azért válik saját élettörténetének elbeszélőjévé, mert csak így képes „magát lélektanilag kiszabadítani az őt visszafogó ideológiai kötelékekből.”4  Guillénhez képest Ehland azt állítja, az újkor hajnalán a szubjektum „a történelembe beépült folyamat.”5 A reneszánsz kori pikareszk regényekben a szubjektivitás az én és a szociális, illetve a spirituális környezettel való viszonyára, ennek változására reflektál. A pícaro önéletírásának nyelve pedig ironikus, „verbális jelmez, amely biztosítja számára a nonkoformista gazember státuszát. […] A pícaro félig-kívülálló szociális helyzetéből fakadóan iróniáját »a nyelv antiszociális használata« jellemzi.”6

Bernhard Malkmus szerint a pícaro útkeresését a pénzkeresés, a meggazdagodás reménye fűti, „a ’pénz’ a pikareszk politikai tudattalanjának bizonyul.”7 Ez a politikai tudattalan a kapitalizmussal függ össze, illetve annak válság-dinamikájával.

A pikareszk hős a válságra adott irodalmi válasz, alulnézeti, szatirikus perspektívából mutatja meg az összeomlani készülő vagy már összeomló világot. Alexander Honold a pikareszk regényt és hőst a travesztia és a transzgresszió fogalmaival jellemzi, és a látszatvilág, illetve a lét közötti elkülönböződés válságának kontextusában értelmezi. Ilyen értelemben a pikareszk hős köztes figura. Ez a válság a többféle megnyilvánulási és megismerési formának ad lehetőséget:

„Ahogyan a látszat és a lét kettőségével már céloztunk rá, a pikareszk a sokféle média és műfaj által a maszköltés és a maszktalanítás játékában szintúgy performatív minőségként jelenik meg.”8

Az alábbiakban megvizsgálom, hogyan jelentkezett a pikareszk hagyomány a szerb kultúra két különböző válság-korszakában: a romantikus realizmus képviselőjénél, Jakov Ignjatovićnál, illetve a felbomló Jugoszlávia és a magyarországi rendszerváltás időszakában, Petar Milošević/Milosevits (Milosevits Péter)9 többnyelvű munkásságában. Az összehasonlító elemzés a szerző egy-egy regényét veszi górcső alá a csavargó hőstípus szempontjából.

A vasgyúró

A szentendrei születésű, magyarországi szerb író, Jakov Ignjatović a szerb próza megújítói közé tartozik. Pályafutását történelmi romantikus regényekkel kezdte, ám az igazi változást az álönéletrajzi „kópéregények” (Milosevits Péter) jelentették számára, amelyekkel megteremtette a szerb hibrid regényt, a romantika és a realizmus vegyületét. Ezek a regények társadalmi tematikájúak, a magyarországi szerb közösségek korabeli problémáit tematizálják.

Ignjatović álönéletrajzi, társadalmi kalandregényeire hatással volt a szerb népköltészet, a pikareszk regény, az európai realista, illetve naturalista regény, a byroni verses elbeszélések lázadó, csavargó hősei. Dragiša Živković ehhez hozzáadja még a Biedermeier stílust, Milosevics pedig a magyar irodalomból Jókai anekdotikus regényeinek10 hatását. Ignjatović világirodalmi műveltséggel rendelkezett, magyarul és németül is kiválóan olvasott és tájékozódott. A magas irodalmi művek mellett szórakoztató német irodalmat is olvasott, főleg, hogy az bizonyos mértékig át is hatotta a magas kultúrát. Ez az ún. Unterhaltungsliteratur, amely folytatásos regények, történetek formájában jelent meg a német sajtóban. Ignjatovićnál ez különösen a Milan Narandžić (1860) és a Večiti mladoženja11 (1878) című regényeiben jelenik meg, a „gáláns és divatos hősökkel és hősnőkkel, a semmivel sem kevésbé gáláns szerelmi kalandok szereplőivel.”12 Maga Ignjatović szociális vagy humoros regényeknek nevezte ezeket a műveket.

Ehhez tartozik a szakirodalom által legjobbnak tartott Vasa Rešpekt (1875, Respektus Vásza) című regénye is, amely különösen érdekes a pikareszk tradíció szempontjából.

A regény főhőse tipikus ignjatovići, pikareszk hős. Snežana Milosavljević Milić szerint Vasa képviseli „a hősies etikát és kompromisszummentességet szemben az opportunizmussal és erkölcstelenséggel”.13  Az utóbbit az Ognjanovićék rokonsága képviseli. Ignjatović „társadalmi” regényeit a párhuzamos szereplők közötti feszültségek, konfliktusok határozzák meg. Vasa belső világa a romantika eszményeihez, az idealizált középkori szerb államhoz, Dušan cár uralkodóhoz kötődik. Ez az idealizmus konfliktusba kerül a külső világgal, a szatirikusan ábrázolt korabeli társadalommal. Vásza első körben édesapjától idegenedik el, ezzel együtt pedig a családi hagyománytól. Ugyanakkor lázadása nem tagadja meg következetesen a patriarchalizmust, miután Vasa a kemény, központosító törvényeket bevezető szerb középkori császárért rajong. Ennek ellenére a regény elbeszélője a családi konzervativizmussal szembeni lázadóként állítja be Vasát, és minden balszerencsés kimenetelű kalandját, forrófejűségét erre vezeti vissza. Milosevits Péter szerint a magyarországi, s ezen belül a szentendrei szerbség körében uralkodó, szigorú patriarchális viszonyokról Ignjatović a korábbi, Milan Narandžić című regényében is számot adott.14 Ugyanígy Pavle Sofrić emlékirataiban, a Moje đačke uspomene (Diákkori emlékeim, 1910) is olvashatunk a konzervatív pedagógia terrorjáról. Vagyis nem pusztán családi, hanem az iskolai neveléssel kapcsolatos társadalmi kérdésről van szó, amely különösen szembetűnő a kisebbségi környezetben:

„A szülői és pedagógiai konzervativizmus nem volt szentendrei egzotikum. Itt azonban a szerb légkör felnagyította a jelenséget. A konzervativizmus Szentendrén pozitív diszkriminációt élvezett, nemcsak morális, hanem nemzeti jelentése is volt: a régi értékek őrzése és a múlt felé való élés garantálta a megmaradást, az identitás megőrzését az idegen környezetben. Csak két lehetőség volt: aki beáll a sorba, felnőttként azt a mentalitást képviseli, amelytől gyermekkorában szenvedett, aki viszont kilóg, annak az élete kudarcba fullad (Respektus Vásza).

A szülői és iskolai maradiságot érzékletesen ábrázoló Ignjatović maga is konzervatív felfogású volt. Szentendre hanyatlásának és a szerbek kihalásának okát a régi értékek elherdálásában és a régi emberek eltűnésében látta. Erről a témáról írta meg élete főművét.”15

Milosevits kritikusan viszonyul Ignjatović nemzeti önszemléletéhez, illetve a szerb szakirodalom nagy részéhez, amely elismeréssel viszonyul a szerző paszkvillus műfaját idéző szatirikusságához, ám ez nem terjed túl a társadalmi jelen bírálatánál, a múltszemlélet megreked az eszményítésnél.16  Milosevits arra utal, hogy nincs egészséges nemzeti emlékezet, önszemlélet, amennyiben az elfogultan fordul a nemzeti múlt felé, amennyiben nem leplezi le a patriarchális konzervativizmus bénító reflexeit.

A pikareszk ellenműfaj, ez világosan érzékelhető Ignjatović heterogén műfaji elemeket ötvöző művéből. Milosevits életrajzi kudarcregényként, romantikus gubancregényként, táviratregényként, bűnügyi regényként határozza meg (MILOSEVITS 1998: 261–262.). Ez a heterogenitás összefügg az emlékirat, illetve az életrajzi regények, vagy a pikareszk esetében az áléletrajzi regények műfaji eklektizicmusával. Ilyen szempontból érdekes, hogy míg a korábbi regény, a Milan Narandžić elbeszélője én-elbeszélő formában, addig a Vasa Rešpekt trükkös elbeszélői módszert alkalmaz: az elbeszélő névtelen, Vasa története felidézésének apropója pedig abszurd, a hős halála, temetése a kezdet. Ezt a trükkös elbeszélői módszert használja Ignjatović a Milan Narandžićban is: „A »Milan Narandžić« szerelmi kalandregény – Branko Orlićról. A kópéregény a háttérben és csak járulékosan bontakozik ki. Ennek az az oka, hogy nem a címadó Milan Narandžić, hanem Branko Orlić az önéletrajzi figura, az író alteregója.” (MILOSEVITS 1998: 260.) Ehhez képest a Vasa Rešpektben a főhős története sok olyan referenciális elemet tartalmaz, amely az író életrajzával hozható összefüggésbe, emiatt a szerző alteregójának tekinthető, és talán épp a közvetlen egyezés miatt volt szükség a névtelen elbeszélő, vagyis a külső nézőpont bevezetésére.

Vasa afféle féltragikus vasgyúró: mindent erőből akar megoldani, elsősorban az indulatai, nem annyira az intellektusa vezérli. Milosevits egyenesen „elsikkasztott tragikus hősnek”, „egyszerű, differenciált fickó”-nak nevezi (MILOSEVITS 1998: 263.) Mégis, ahogy azt Jovan Skerlić mejegyzi, a többi ignjatovići gazfickó-hősökhöz képest Vasa nem ellenszenves személyiség.17

A regény pikareszk jellemzői közé tartozik még az epizódszerűség, a földrajzi rögzítetlenség, a kalandos csatangolás.18  És nem utolsósorban Vasa is egy történelmi és magánéleti válságkorszakban, a családi konfliktus, illetve a magyar ’48-as szabadságharc idején idegenedik el a környezetétől.

Az epizódszerűség következményeként nem pusztán a főhős történetéről olvashatunk a regényben. Don Quijote és Sancho Pansához hasonlóan itt is ellentétes hőstípusokkal találkozunk: Vasa az álmodozó, az indulatos hős, ellenpontja pedig Steva Ognjan. Ignjatović a szatirikus pikareszk hagyományt a hősies romantika, illetve a szentimentalizmus érzelemközpontúságával egészíti ki. Vasa félig kívülálló pozíciójának ugyanígy ellenpontja a szlovák árva, Anica, akinek legnagyobb szerencsétlensége nem is az, hogy a szülei a mélyszegénység miatt „modern keresztény módon”19 eladták, hanem az, hogy Vasa élettársa lett. Az ellenpont ebben az esetben azonban nem egészen sikerült poétikailag: Anica alakja szinte teljesen elhalványul a regényben, kidolgozatlan a többi szereplőhöz képest.

A regénybeli kontrasztoknak köszönhetően a durva alakok jobban elkülönülnek a finom, erkölcsös szereplőktől. Emellett pedig számos más figurával is találkozunk, mindegyikük az adott epizód történetében nyer értelmet. Snežana Milosavljević Milić szerint:

„Ignjatovićnál az epizódikus avagy »minor alakok« nem ritkán hasonlóak, noha különböző a nevük, és különféle szövegekben jelennek meg. A főhősök specifikus portréihoz képest státuszuk a transzfikcionális identitás, úgy tekinthetünk rájuk, mint a néhány jellegzetes vonással rendelkező prototípus változataira vagy hasonmásaira.”20

Jovan Deretić úgy látja, akármelyik műfajhoz is nyúlt regényeiben Ignjatović, legyen az a pikareszk, a romantikus, illetve a szentimentalista regénytípus, mindig átalakította és a korához igazította azt, sohasem követte szolgalelkűen a választott műfajokat.21 Vagyis regénypoétikáját a szabad műfajkeverés jellemzi, és ez az elbeszélés-technikai választásaira, trükkjeire is érvényes volt.

Nemcsak a regények műfaja hibrid, hanem a nyelvhasználat is. A Vasa Rešpektben a magyarországi szerbségre, vagyis a kisebbségi köztes-létre, fordítás-létre jellemzően magyar szavak keverednek a szerb szövegbe: „Emíliát odahaza felmentették a házi munkálatokból. Felöltözik, gitár és hegedű a kézbe, majd zenélni kezd.”22 Az eredetiben a hangszerek nevei magyarul, fonetikus szerb átírásban szerepelnek: gitar, hegede. Emellett a kor előkelő társalgási stílusával is találkozunk, francia, latin, német szavakkal, ezek azonban idézőjeles formában fordulnak elő. A magyar szavak ennél szervesebbnek hatnak a szerb szövegben.

A csavargó-regények egyik gyakori helyszíne a kocsma, a kávézó, az étterem, ezeket foucault-i heterotópiáknak is tekinthetjük: olyan helyszínek, ahol ideiglenesen felfüggesztődhetnek a külvilági szabályok, az ital hatására elhangzanak az elfojtott szavak, kiélik a tiltott vágyakat, cenzúrázott politikai témákról diskurálnak, pletykálnak stb.23 Az sem véletlen, hogy Vasa többek közt a kocsmákban keveredik bajba. Ám épp a kocsmatöltelékes szerepe teszi őt komolytalan hőssé, méltatlanná a nemzeti tragédia képviseletére. Holott Vasát többször gúnyolják a „rác” származása miatt, alacsonyrendűnek, műveletlen vadnak tartják.24 Vasa azonban nem műveletlen, szeret olvasni, ám intellektusa nem képes megzabolázni ösztöneit, örökös lázadó énjét, a konfliktus-keresést, ami egyben csavargásainak, létformájának motorja is. Vagyis a korábban emlegetett kontraszt nem pusztán a különféle szereplők párhuzamos sorsaiban, hanem magában a főhősben, Vasában is megmutatkozik.

A farmernadrágos  pícaro

A „famernadrágos próza” kifejezés a horvát Aleksander Flaker irodalomtörténész leleménye. Az amerikai beat irodalomhoz kapcsolható irányzat a ’60-as években jelent meg és hódított teret a jugoszláv, s így a szerb irodalomban is. Flaker szerint Salinger, Lőkös István szerint pedig Gertrude Stein25  munkásságához kapcsolódó jeans prose először a horvát, majd a szerb irodalomban jelent meg, ráadásul eltérő módon. A horvátok közül Antun Šoljan, Ivan Slamnig, Alojz Majetić, Goran Tribuson stb., a szerbek esetében Bora Ćosić, Dragoslav Mihailović, Milislav Savić, Vidosav Stevanović, Miroslav Josić Višnjić, Momo Kapor, első könyvében Danilo Kiš, illetve a magyarországi szerb irodalomból Petar Milošević és Predrag Stepanović sorolhatók ide.26 Milosevits szellemes jellemzésével a szerb farmernadrágos próza: „trógerpróza, lumpenróza, bunyópróza, diliflepnipróza. Kivételek: Danilo Kiš, Milan Oklopdžić, Predrag Stepanović és Petar Milošević.” (MILOSEVITS 1998: 480.)

Flaker szerint a farmernadrágos próza elbeszélője legtöbbször fiatal, lázadó hős: „aki a sajátos stílusát a városi ifjúság élőbeszédére alapozza, megkérdőjelezi a hagyományos és a létező társadalmi és kulturális struktúrákat.”27 Flaker a horvát farmernadrágos prózában alapvetően két irányzatot különböztet meg: 1. az elbeszélő és generációjának filozofikus reflexiója, rokon az egzisztencialista  filozófiával, a szürrealista groteszkkel és fantasztikummal, 2. a társadalom fiatal kívülállóinak, kiábrándultjainak hiteles helyzeteit jelenítik meg, a szlengjük, a szokásaik, az erkölcseik szembehelyezkednek az uralkodó normákkal, elvárásokkal (FLAKER 1983: 200.).

A ’60-as évek lázadó fiataljainak a zene volt az egyik kifejezőeszköze, attribútuma. A hippi kultúra a társadalom hiteltelenségét, a kapitalizmus környezetrombolását bírálta, a kiutat a törzsi társadalmakra jellemző kommunákban látta, a rousseau-i vissza a természethez jelszóval. A tömegmédia azonban kizárólag a drogokkal, a szabad szexszel azonosította a hippiket, a forradalmi társadalmi elképzeléseiket megmosolyogtató utópisztikus ábrándozásnak állította be.

Az ’50-es években a fekete jazz, a blues, a ’60-as években pedig a rockzene volt az, amely élesen különválasztotta a fiatalok generációját a konzervatív szülőktől. A beat irodalom éppen a ritmus szóból ered, ám az első beat generációnak még nem volt generációs öszszetartozás-tudata, inkább barátságok köré szövődött, az Eisenhower és a McCarthy nevével fémjelzett politikai elittel, az őket kiszolgáló akadémikus költészettel való szembenállás körül alakult ki.28 Ugyanakkor különbségek is vannak a szerzők között, mind politikailag, mind poétikailag, arról nem is beszélve, hogy pl. Burroughs, Ginsberg és Kerouac milyen kritikusan viszonyultak a „beatnik” fogalom piacosításához.29  Nehezen tudnánk homogén kategóriaként kezelni a beat irodalom fogalmát, főleg, hogy az nem csupán az ismert nevekre koncentrálódik, hanem transznacionális jelenség.30 A csavargás mindenképpen az egyik visszatérő motívum a beat prózában, költészetben, s ezáltal kapcsolódik a korábban tárgyalt pikareszk hagyományhoz.

Akár pikareszk, akár farmernadrágos prózáról van szó, a nyelv, a stílus kérdése mindkét esetben kulcsfontosságú:

„A szleng használata a bürokratikus, hivatali és tömegkommunikációs nyelv és az azt létrehozó közeg elleni tiltakozást fejezte ki. Ennek közvetlen formája az, amikor a két stílusréteg egymás mellé kerül, és a kontrasztból szatirikus hang születik, természetesen a bürokratikus zsargon rovására.”31

Milosevits szerint a jugoszláv farmernadrágos próza a kezdeti empirikus változatától elmozdult a szimbolikusság, majd a parabola irányába. Ezután pedig szét is esett a modell, elemei később itt-ott felbukkannak különféle irányzatokban. Ennek egyik példája éppen Milosevits szépirodalmi munkássága, akár költészetéről, akár prózájáról legyen szó. A szerző irodalomtörténeti könyvében két kategóriába sorolja magát, az egyik a „magyarországi szerb irodalom”, a másik a „farmernadrágos próza”. Életművéből két könyvet, a novellákat tartalmazó Naći ću drugog (Találok majd valaki mást, 1994), illetve a London, Πoмаз (London, Pomáz, 1994) című regényét jellemzi a beat irodalom stílusjegyeivel.

Milosevits a farmernadrágos próza posztmodern szerzője, nála a játék, a trükk dominál, a London, Πoмаз esetében már a latin és a cirill betűs írásmód használata is játékos ideológiakritikai eszköz.32 A könyv megjelenési idejének történelmi környezete, Jugoszlávia háborús felbomlása etikai súlyt ad az esztétikai döntésnek. Míg a horvát és a szerb nacionalisták azért harcoltak (és nemcsak múlt időben), hogy mesterségesen különválasszák a két nyelvet, kultúrát, Budapesten megjelenik egy olyan könyv, amely kigúnyolja a soviniszta kultúrpolitikát. Ez Danilo Kiš „po-etika” fogalmát idézi fel: a homo aestheticus és homo moralis Milosevićnél a homo jeansben egyesül.

A műben a különféle nyelvek keveredése (angol, francia, latin, orosz, német, magyar, szerb) nem pusztán a hierarchia hiányának posztmodern demonstrálása, hanem neoavantgárd nyelvjáték is: a médium, ez esetben a nyelvhasználat, illetve az íráskép ideológiai és esztétikai horizontjának a kritikai vizsgálata. A főhős neve, Ичвич e problémahalmazon belül is értelmezhető. Predrag Čudić szerint: „Kicsoda Icsvics? Icsvics mindaz, akinek a neve „ics”-csel vagy „vics”-csel végződik a magyar környezetben, ami valójában gyűjtőnevet jelent a magyarok ironikus élőbeszédében, olyan valaki számára, aki szerb származású.”33

Ugyanakkor a főszereplő neve angol szó is, jelentése: akárki. Ezzel pedig egyrészt a középkori misztériumjátékokat idézi fel a mű, másrészt a főhős antihős lesz, nem szuperhős, hanem akárki. Erre épül rá az is, hogy ősi problémákkal küzd: szerelemmel és haláltudattal.

A női szereplő neve ugyancsak beszélőnév: a Twist egyrészt utalhat a táncra, a viharra, illetve a Beatles zenekar Twist and shout című zeneszámára is. A Beatles a patriarchális renddel szembehelyezkedő hippi-kultúrával, a szabad szerelem forradalmával kapcsolatos. Farmernadrág kontra katonai egyenruha. A Beatles több ponton előfordul a regényben, a British museum, illetve a Dies irae című fejezetekben is (ez utóbbi magas és popkulturális intertextusokkal teli, tipográfiás játékot használó beat hosszúversből áll).

A regény szerb változata több szempontból is különbözik a magyar (ön)fordítástól. A szerző az önfordításnál figyelembe vette a célközönség kulturális horizontját. Külön fejezet foglalkozik a farmernadrággal, ám az a szerb változatban más helyen szerepel, mint a magyarban, a címe is eltérő: Blue jeans (szerb), Farmernadrágot hordani (magyar). A magyar változatból kikerült a jugoszláv identitásra vonatkozó részletesebb katalogizáció, a Dies ireae beat hosszúversből a neoavantgárd tipográfiai játék. A katalogizáció a (jugó) nosztalgia egyik tünete, az emlékezet konzerválásának eszköze a felidézett termékek listáján, s a hozzájuk kapcsolódó történeteken keresztül.34  Ám a farmernadrág mindkét változatban ugyanazt a kulturális toposzt jeleníti meg: a lázadó fiatalság attribútumát. Ugyanakkor a főszereplő Ичвич/Icsvics számára személyes jelentése is van a farmernek. A magyar változat elsősorban erre helyezi a hangsúlyt:

„Farmernadrágot hordani, annak idején csak keveseknek adatott meg Pesten, mesélte Icsvics Twistnének, aki már tudta, hogy Icsvics szótárában az »annak idején« háromféle jelentéssel bír: szerelmileg a Tátrában töltött két hetükre vonatkozik, egészségügyileg az Icsvics halálközeli kalandja előtti időt jelenti, történelmileg pedig az 1960-as éveket foglalja össze.”35

A szerb változat viszont azt emeli ki, hogy Ичвич-nek volt először farmerje a budapesti szerbhorvát-horvátszerb gimnáziumban, és a katalogizációnak megfelelően meg is nevezi a márkát: Super Rifle. Illetve az is fontos, hogy a farmer Olaszországból a jugoszláviai csempészeken keresztül jutott hozzá. A márka megnevezése fontos eleme volt a korabeli hétköznapi kommunikációnak. A Super Rifle egyrészt a képregényes szuperhősöket idézi fel, másrészt a szabad Nyugatot, a szabad Európát. Harmadrészt a marxi árufetisizmus kategóriáját is felvillantja: a márkanév által meghatározott szubjektum, identitás árujellegét.

A szerb változat épp ebben a fejezetben említi Jakov Ignjatović írót is, méghozzá ironikus kontextusban, amikor a magyarországi szerb kisebbség vidéki, falusi kulturális miliőjét megduplázott perifériaként jellemzi. Mivel rendkívül izgalmas az írásmóddal való lefordíthatlan játék, szerb változatban idézem ezt a részt: „Duploвана пepифepиja, кaкo je тo чикa Tић jeднoм зa Jaшy Игњатовићa, пиcцa Szentaндpeje, peкao.”36 Az írásmód összefügghet a pikareszk figura (ön)reflexív, ironikus típusával is. Milosevits a latin betűket a latin eredetű (duplo-), illetve a magyar (Szent-) szavaknál használja. Ez az invenciózus nyelvhasználat egyszerre tartja tiszteletben a másik kultúráját, illetve ironizál annak kizárólagos, nacionalista felhangjaival.

Korábban láthattuk, hogy a Monarchia állapotát tükrözendő Ignjatović is keverte a nyelveket a Vasa Rešpektben, Milosevits ezt magasabb poétikai szintre emelte. A London, Πoмаз nyelvi receptúrája már tartalmazza Joyce Finnengan’s wake, illetve Ezra Pound költészetének egyetemes bábeli, irodalmi tapasztalatát. Míg Ignjatović a korabeli magyarországi szerbség nyelvhasználatával írta meg a regényét, a kevert monarchiás identitást reprezentálta, addig Milosevits a világ nyelvi abszurdumát, a totális nyelv lehetetlenségét érzékelteti. Ez utóbbi regényeinek motívumai az álkommunista korszakkal, a hamis rendszerváltásokkal, a felbomlott Jugoszláviával, a felfordult világállapottal szembesítenek. A felfordulás pedig az utazás, a csavargás kiindulópontja lesz.

A regény címe két várost állít párhuzamba. London a nyugati kultúra egyik világvárosa, a multikulturális társadalom európai olvasztótégelye. Pomázt/Πoмаз a másik Európát, Európa keleti perifériájának perifériáját idézi fel. Centrum és periféria, szerelem és halál, örökös vándorlás: leegyszerűsítve akár ezekkel a szavakkal is körvonalazhatnánk a regény tematikáját. Nyomorkai István szerint London az elvesztett illúziók balzaci Párizsához hasonlít:

„Úgy érzem, London és Pomáz valójában szimbólumok. London a gazdagságé és a pazarlásé, Pomáz a viszonylagos szegénység és szerénységé. Ám a pazar világ a főhős számára azonban végtelen és céltalan csavargást is jelent, ami nagyon magas ár a néhány órányi titkos szerelemért – Pomázon Icsvics otthon van. Így lehet, Icsvics hosszantartó és közvetlen tapasztalatai értelmében, London az illúzió jelképe, sőt az elvesztett illúzióké.”37

Az örökös vándorlás motívuma a szerb avantgárd szerzőjét, Crnjanskit idézi fel, méghozzá a monumentális Seobe (Csuka Zoltán fordításában: Örökös vándorlások) című regényét.38     London városa Crnjanski emigráns-regényével, a Roman o Londonuval (Csuka változatban: London regénye) is összefügghet. Crnjanski a vándorlás, a csavargás, a visszatérés lehetetlenségének költője és regényírója. Az idealizált London mind Crnjanski hősének, Rjepnyinnek, mind Milosevits Ичвич-ének csalódást okoz. A két szerző közötti világnézeti hasonlóság ellenére mégis jelentős stilisztikai különbség van. Milosevits posztmodern iróniával, intertextualitással viszonyul az identitásválsághoz:

„Milosevits humoros, farmernadrágos regénye sokkal könnyedebben tálalja Londont és Icsvics helyzetét, míg Crnjanski a lírizált nagyregény reprezentánsaként írja meg Rjepnyin történetét.”39

Beszédes Milosevits London-fejezetének nyitómondata (a magyarból kimaradt az egész fejezet): „Y London je Ичвич cтигao кao никo.”40 (MILOSEVITS:44.) Vagyis London nem a felszabadult individuum, hanem a kapitalista elszemélytelenedés városa: akárkiből senki lesz a fogyasztói társadalom tömegében. A hippi kultúra, a punk, a free jazz, a beat irodalom, a farmernadrágos próza mind erre a civilizációs kiüresedésre hívta fel a figyelmet.

Milosevitsnál a londoni út szerelmi kalandkeresés, kirándulás, majd kiábrándulás. A keresés motívuma hozza közös nevezőre a beat és a pikareszk próza hőseit. Az élet értelme, a boldogság, a szerelmi beteljesülés, mindaz, ami hiányként határozza meg a léttapasztalatot – a csavargó művek egyik alapélménye. Ignjatović pikareszk hősét, Vasát is folytonos elégedetlenség, hiányérzet kínozza és sodorja kudarcokkal teli kalandokba, pusztulásba.

Végállomások

A csavargás motívuma mélyen köti össze az időben egymástól távol álló szerb szerzőket, Ignjatovićot és Milosevitset. Mindkettejük esetében megkerülhetetlen a pikareszk próza hagyománya, a transznacionális nyelvhasználat kérdése. Míg Ignjatović a szabadságot jelentő nemzeti felszabadulásért harcolt, nemcsak íróként, addig Milosevits a nemzeti irodalom és identitás konstrukcióját heterogén tükröződésben láttatja. Mind Ignjatovićnál mind Milosevitsnél ennek prózapoétikai következményei vannak. Mindkét hős esetében a halállal való szembesülés villantja fel az életút, a csavargás végállomását. Ám amennyiben a Milosevits számára is fontos Crnjanskira gondolunk, pontosabban a Seobe záró mondatára, miszerint egyedül a vándorlás örök, halál pedig nincsen, akkor még a végállomás képzete is megkérdőjeleződik. Ám ez már egy következő tanulmány témája lehetne.

—

1      A spanyol irodalomban a névtelen szerzőségű Lazarillo de Tormes (1554), illetve Mateo Alemáns: Guzmán de Alfarache (1599/1604) című regényei indítják útjára a műfajt. Ezeket a XVII–XVIII. században több európai nyelvre lefordítják, megteremtve ezzel a spanyol irodalmakon kívül is a pikareszk regény műfaját.

2   Lásd: GUILLÉN, Claudio. Literature As System. Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1971, 74.

3      „The pícaro, in other words, is an orphan and self made man, in social and religous terms.” GUILLÉN 197: 101.

4      EHLAND, Christoph. When Lazarillo meets Faustus. EHLAND, Christoph, FAJEN, Robert (Her.) Das Paradigma des Pikaresken. The Paradigm of the Picaresque. Heidelberg: Universitätsverlag WINTER, 2007, 78.

5    „It was and is a process incorporated in history.” (EHLAND 2007: 90.)

6    „verbal masking, substanting his status as a roguish nonconformist. In accordance with the pícaro’s status as a social half-outsider, irony has also been called an »antisocial use of language«”. SCHUBERT, Christopher. Irony as Pragmalinguistic Strategy of Picaresque Masking. (EHLAND – FAJEN. 2007: 163.)

7    „’money’ proves to be the political unconscious of the Picaresque.” MALKMUS, Berhard. The Picaresque Mode and Economies of Circulation. (EHLAND – FAJEN. 2007: 193.) 8    „Wie mit der Dualität von Schein und Sein schon angedeutet, besitzt nun aber das Pikareske als  ein  in  interschiedlichen Medien und  Genres auftretendes Spiel der Maskierung und Demaskierung auch eine performative Qualität.” HONOLD, Alexander.  Travestie und  Transgression. Pikaro  und  verkehrte Welt  bei  Grimmelshausen. (EHLAND – FAJEN. 2007: 201.)

9      A szerző nevét mindig az adott művénél használt formájában használom: szerbül, magyarul vagy kevert, magyar-szerb változatban.

10  Lásd: MILOŠEVIĆ, Petar. Od deseterca do hiperteksta. Bp.: Univerzitet „Lorand Etveš”. Slavistička katedra, 2007, 82.

11  Magyarul: Örök vőlegény. Ford.: Csuka Zoltán, Forum: Újvidék, 1972.

12 „sa galantnim i  pomodnim junacima i  junakinjama, učesnicima u ništa manje galantnim ljubavnim avanturama.”, ŽIVKOVIĆ, Dragiša: Bidermajerski stil romana Jakova Ignjatovića. Deset vekova srpske književnosti. Jakov Ignjatović. MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ, Snežana (prir.) Novi Sad. Izdavački centar Matice srpske, 2016, 411.

13  „junačka etika i  beskompromisnost nasrpam opotunizma i  nemorala”,   MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ, Snežana. U mnoštvu Ignjatovićevih svetova. (MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ. 2016: 13.)

14  Milan Narandžić a Vásza Respektusban is  szerepel, Ignjatović Balzachoz hasonlóan köti össze a regényeinek világát, szereplőit, problémáit.

15  MILOSEVITS Péter. A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó: Bp. 1998, 263.

16  Lásd: MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ. 2016: 16.

17  Lásd: SKERLIĆ, Jovan. Jakov Ignjatović. Beograd: Književna studija. Izdavačka knjižarica Napredak, 1922, 133.

18  Skerlić épp a szerkezeti „következetlenséget, illogikusságot” bírálja a regényben, a realista nagyregény metanarratíváját hiányolja benne, és csupán a hős karakterét, jelleméből fakadó kalandjait tartja jónak. Ám a pikareszk műfaj ellenáll az ilyen leegyszerűsítésnek, az epizódszerűség pedig a kis történeteknek kedvez, a fragmentum poétikájának. Skerlić nem számolt a pikareszk hagyománnyal, ideologikus bírálatot fogalmazott meg. (SKERLIĆ. 1922: 137.)

19  IGNJATOVIĆ, Jakov: Vasa Rešpekt (MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ. 2016: 27.)

20 „Epizodni ili »minorni« likovi, kod Ignjatovića su ne retko slični, iako nose različita imena i pojavljuju se u različitim tekstovima. Za razliku od specifičnih portreta glavnih junaka, njima možemo pripisati status transfikcionalnih identiteta i posmatrati ih kao verzije ili pandane jedne prototipske jedinke sa nekoliko karakternih crta.” (MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ. 2016: 13.)

21 Lásd: DERETIĆ, Jovan. Srpski roman 1800–1950. Beograd: Nolit, 1981, 112–113.

22 „Emilija je kod kuće oslobođena od kućevnih poslova. Obuče se, pa gitar ili hegede u ruke, pa svira.”, IGNJATOVIĆ, Jakov: Vasa Rešpekt (MILOSAVLJEVIĆ MILIĆ. 2016: 42.)

23 Vö.: FOUCAULT, Michel: Eltérő terek = Uő. Nyelv a végtelenhez. Ford. Sutyák Tibor. Debrecen: Latin Betűk, 1999, 149.

24 Itt meg kell említeni azt is, hogy a névtelen elbeszélő a Monarchiára jellemzően antiszemita módon mutat be egy zsidó káplár szereplőt. Egyrészt nem nevezi meg, a zsidókra vonatkozó gúnynévvel, „čivutin”-ként emlegeti, aki a hamburgi raboskodása idején átveri Vasát. Az oszmán-török eredetű „čivutin” jövevényszó magyarul a zsidókra használt „csifut” ragadványnévvel azonos, és gazembert, hitványt jelentett (Arad környékén ettől eltérően „oda van, vége, elveszett” értelemben is használják (bővebben: Magyar Nyelvőr L/50  (1921): 30.)  Ignjatović regényében egyrészt a zsidó szereplő névtelensége, ragadványneve, illetve a negatív jellemvonása utal  az  antiszemita sztereotípiákra. (IGNJATOVIĆ. 2016: 96.)

25 Lásd: LŐKÖS István. A horvát irodalom története. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 328.

26 Lásd: MILOSEVITS. 1998: 480.

27 „koji izgrađuje svoj osebujni stil na temelju govornog jezika gradske omladine i osporava tradicionalne i postojeće društvene i kulturne strukture”. FLAKER, Aleksander: Proza u trapericama. Zagreb: Sveučilišna naklada Liber. 1983: 36.

28 Lásd.: LEE, A. Robert. The Beats. Edinburgh University Press, 2019: 4–5.

29 Lásd: LEE. 2019: 7.

30  Lásd: FAZZINO, Jimmy. World Beats: Beat Generation Writing and the Worlding of U. S. Literature. Dartmouth College Press, 2016: 5.

31  MILOSEVITS  Péter.  A   horvát  „farmernadrágos” próza.  =   Uő.  Az  emberiségkölteménytől a trükkregényig. Irodalmi tanulmányok. Bp.: ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék. 2004: 67.

32 A mű magyar nyelvű változatában ez a nyelvi, betűhasználati játék sajnos nem jelenhetett meg, esetleg úgy működhetett volna, ha a rovásírást keveri a latinnal, ám ez már egy másik probléma horizontjára világított volna rá.

33  „Ко је Ичвич? Ичвич је сваки онај човек у мађарској средини чије се презиме завршава са „ић” или „вић” што заправо значи збирно име, у иронијском колоквијалном говору Мађара, за неког ко је српског порекла.”, ЧУДИЋ, Предраг. Роман о Ичвичу. Алманах Српских народних новина (1994): 159.

34  Lásd: ORAIĆ TOLIĆ, Dubravka. Paradigme 20. stoljeća. Avangarda i postmoderna. Zagreb: Zavod za znanost o književnosti Filozofskoga fakulteta Sveučilišta u Zagrebu, 1996, 150.

35  MILOSEVITS Péter. London, Pomáz. Budapest. Venlovics Műhely. 2016, 67.

36  Nyersfordításban: Duplásított periféria, ahogyan ezt Tić bácsi Jaša Ignjatovićról, a szentendrei íróról mondta. A szerb idézet lelőhelye: MILOSEVITS, Пeтap. London, Пoмaз. Нoви Caд – Bp. Maтицa cpcкa – Római Kiadó. 1994, 76.

37  „Осећам да су Лондон и Помаз заправо симболи. Лондон за богатство и раскош, Помаз за релативно сиромаштво и скромност. Раскошни свет, међутим, за главног јунака значи бескрајна и бесциљна лутања која су веома скупа цена за неколико сати тајне љубави – у Помазу је Ичвич код куће. Тако Лондон може бити, у смислу Ичвичевих дуготрајних непосредних искустава, симбол илузија, чак изгубљених илузија.”, ЊОМАРКАИ, Иштван. Пројекција мисаоног и доживљајног света. Алманах Српских народних новина (1994): 161.

38  Erre utal Lukács István is a kritikájában (Lásd: LUKÁCS István. Örökös kóborlások. Élet és Irodalom VII/28. (1995): 9.)

39  KISS Tamás. A farmernadrágos próza színfoltjai. Milosevits Péter prózájának értelmezése a jeans prose kontextusában. Tiszatáj 76/4. (2022): 68.

40  Icsvics úgy érkezett meg Londonba, mint senki.