Tolvaj Zoltán regényrészlete
Julija Svetlova felvétele
Fattyúk hava
(Visnu öklendezője)
Az intercity ablakához szorítom a homlokom, karikás szemekkel bámulom a tájat. Sárga kabinfény, bőrmeleg kárpit, enyhe komfortérzet. A hostelben rázós volt az éjjeli műszak, napok óta nem aludtam. Az ágyneműmosás, takarítás és vigyorgás helyett vár rám egy másfajta kötelesség. Egerbe megyek egy etológiai konferenciára, de aludni az első osztályon potyázva sincs időm, mert máris rám talál pár spicces kolléga, és elkezdünk ráizzítani. Betölti a fülkét a cigifüst, és láncban szisszennek a Kőbányaik. Utastársam egy tibeti zsolozsmákat fordító keletkutató, egy oceanológus, aki csak a Balatonig jutott, egy halk szavú skandinavista és egy középkori pribékre hasonlító, eszelős néprajzgyűjtő. Amint megérkezünk, elfoglaljuk a szocreál berendezésű szállást, majd leülünk falatozni a Dózsa giroszosnál. A séf elektromos gyaluval metéli a kérges borjúhúst. A különc etnográfus kézzel eszik, zsírtól fénylő állal magyarázza, ez mennyivel jobb, mint nyers májat falni és kecskevért inni egy maszáj közösségben. Albínó arca gyöngyözik a gyönyörzsírtól. Csámcsogás közben édesdeden vigyorog, mint egy felpüffedt Arcimboldo-csecsemő. Az oceanográfus megjegyzi, hogy a világ tengereiben a fehér cápák (carcharodon carcharias) zabáló dühe hasonló ehhez. Amikor rábukkannak egy bőséges halrajra, vakon egymásnak esnek a táplálékszerzés révületében, nem ritkán dinnyényi falatokat kiharapva a társaik oldalából, miközben több kilométeren át üldözik őket, és spagettiként felfalják kilógó belsőségeit.
A következő állomás a Szépasszony-völgy. A szervizúton ereszkedve arcon csap a tavasz illata. Erjedő humusz, nedves fakéreg. Ilyenkor a gigámnak muszáj mozognia. Habzsolni akarom a pezsgést. Társaim száraz vörösbort isznak. Restellem, hogy a borkultúra egyik fővárosában a sörimádó szerepében tetszelgem. Kompromisszumot kötök egy kancsó muskotállyal. A bortól csak álmosságot érzek, nem bódulatot. Vérem nem pezseg, hanem megalvad. Nem sokkal később egy auditóriumban kötünk ki az egri vár tövében. Az előadók modora száraz és akadémikus. Gyülemlik bennem a feszültség. Pokolian rossz hallgató vagyok. Mocorgó és figyelemzavaros. Egyetemi karrierem azért végződött csúfos kudarccal, mert a zárt, közösségi terekben először lebénít a paralízis, majd egyszer csak menekülhetnékem támad, hogy megelőzzem a pánikrohamot, ami rám tör a feszengő alakoskodásban. Krákogások, tetszhalott pillantások, párolgó szövetek édeskés bűze. A teremben kavargó feromonoktól felmegy a vérnyomásom. Mellettem egy kövér fickó fulladozik félrecsúszott nyakkendőben. Nem férek ki tőle. A második órában már lerágnám a saját lábam, mint egy csapdába esett róka. A szűk háromórás agytröszt után zöldeslila fejjel rontok ki a söntéshez. Önző térölelő féltéssel, egyszerre sértett és közönyös arccal szürcsölöm a napi első sört. Visszanyerem fókuszom. Minden kortynál riadtan pislogok, mintha valaki el akarná ragadni előlem a korsót. Etológiai reflex. A támadható pózban kuporgó emlősállat kiszolgáltatva és fenyegetve érzi magát evés-ivás közben. Ösztönösen aktiválódik éber, erőforrásokat féltő készenléte. Főleg a kihalt tópartokon kószáló, dehidratált növényevő állatoknál figyelhető meg ez az óvatos viselkedés. A körülöttem ólálkodó hiénákat mogorván letorkolom. Pedig nem akarnak semmi rosszat, legfeljebb gazsulálni. Morózus ingerültségemnek sosincs külső oka, csak öngerjesztő triggerek. Egy kezeletlen, ősi szorongás, ami itatótól itatóig terel, akár a gnúcsorda lemaradó egyedeit.
Éjfél körül egy éjjel-nappali lebujban kötök ki Eger szívében. Órákig tartó monoton biliárdozás. Egy eltájoltnak tűnő lány alszik a kabátomon. Talán itt felejtették a kiütött főiskolások. Hajnali kettő körül leheveredek mellé. A könyökével egyből ad egy gyomrost, de ahogy fel akarok kelni, mégis visszatart. Órákig fetrengünk félálomban összegabalyodva. Egyikünk sem lép át egy határt, pedig úgy tűnik, mindketten ismerjük a hajnalig tartó látszathágás kamaszos kínját. A statikus etológiai násztánc minden eleme redundáns, naiv és gesztustalan. Egy-egy büntető nevetés, esetlen és darabos érintések. Meghívom egy kávéra. Konstans részeg vagyok, ő viszont intelligens, egyszerre visszafogott és sóvár. Gesztusaiból és beszédéből gyanítom, hogy szűz. Mármint a zodiakális karaktere. Pedáns és alázatos, zárdai ájtatossága nem aktiválja a hamis barbárt. Etológiai játszmám elsődleges célja elkerülni a kijózanodással járó holtpontot. Kérek két sört konyakkal a pulton bóbiskoló csapostól. A reggeli nap besüt a kocsma ablakán, és irgalmatlanul arcon csap. Később betoppan a lány egyik barátnője. Metálpólót visel, szőke, orrbavalós. Megvetően méreget, miközben felrázza az ölemben szundikáló lányt. Leszidja, de gondoskodó szigorát nekem címezi. Már rég bent kéne lenniük a főiskolán, kiabálja, hogyhogy éjjel nem jött haza a koleszba. A Szende nem válaszol, csak álmosan nyammog. Odabújik hozzám, mivel nem tud mással takarózni. Elkezdek feszengeni. Nem vagyok a Vadászkürt dohszagú, opportunista pótapukája. Főleg, mivel mindkét csaj nagyjából húsz, én meg még el se múltam harminc.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/6-os lapszámában.
Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)
Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016).