Nagy Tímea verse

Sven Beyersdorff felvétele

 

Szóváltás ágak között

Egy szobor, gyermek és anyja, erdész, faragómester.

 

Egy szobor

Valaki arcomhoz ér, karcol. Ereim egy fáé.
Homlokom mögött lüktet a régi gyökér.

Simogató mozdulatokkal hántják le rólam az erdőt.
Kő alatt véreznek el a sarjak, még dobognak a rögök.

Hogy úgy láthassanak, mint az ágak, szemem helyére
holdat véstek, tenyerükben szűköl tekintetem.

Hogy úgy hallhassanak, mint az újszülött zöld,
átszakították dobhártyámat. Rajtam minden intés.

Valaki karcol valamit az égre, ereimben szirmok emléke.
Öregségi foltok, kékek voltak egyszer, most borostyánok.

Azt beszélik a templomkertben, hogy a csillagok között,
a Mária szobor koszorújában, egy madárcsalád vett hajlékot.

 

Gyermek

Mérjük össze a kezünk. Ha te már nem nősz nagyobbra,
akkor a kezed sem, ugye anya?

Hamar utolérlek. Tartsd még ide. Sírsz?
Miért hosszabb az egyik hüvelykujjad, mint a másik?

 

Anya

Nézd, repül a kezünk, ahogy egymásba kulcsoljuk az ujjaink.
A falon az árnyékunk madár.

Csak a virágok terhe nem késlekedik.
Hol ér véget a szárny? Az én erdőm apró tenyér.

 

Gyermek

Így nyílik és csukódik. Rózsa vagyok, de ma is elhervadtam.
Vagy csak hiányzott a víz.

 

Anya

Nekem is. Nagy kortyokban nyeltem a hideget.
Bújj ide hozzám, betakarlak, így.

 

Erdész

Azt hiszed, megválaszthatod az emlékeid. Nem jönnek,
ha nem akarod, van más út is, ahol nem fösvények a csapások,

csak ismerni kell az erdőt. De az őzgida is, akit azért küldött el
az anyja magától, mert fehér volt az arca, mindig visszatalált.

Őt követtem, amikor először megláttam a fát.
Az utolsó volt a láperdőben. Én nem akartam, hogy kivágják.

Valaki fehérre kente mésztejjel a törzsét.
A fehérarcú gida az egyik fénygyökéren nyugtatta fejét.

Én nem akartam, hogy lelőjék.

 

Faragómester

Ez a reggel is olyan, mint hideg víz a cipőben.
Megint nem aludtam. Nem elég vastag se a függöny, se a paplan.

Hamar jön a hajnal. Fösvények az ereklyék az idővel.
Másnapra visszanő, amit leveszek belőle. Sosem készülök el.

Nem értem, minek ez a sietség. Szelídgesztenye.
Egészen puha, nyers. Mintha még élne.
Mióta megérkezett, van egy ránc a jobb szemem fölött.
Ketten hozták, Nagycsütörtökön.

 

Anya

Először a ruhát növik ki, aztán a karokat.
A parketta réseibe ékelődnek beceneveik, lassan hullanak,

puhán esnek. Hiába ismerjük kívülről a repedéseket,
a legkedvesebb altatódalokat, csukott szemmel a sebhelyet.

Kinek énekelünk? Magunknak. Egyedül magunknak.
Mi minden ébreszti meg a magokat?

 

Gyermek

Kikelek. Ha felnövök, maradok, de elmegyek.
Hegyet növesztek a küszöbre, és azt játszom,

minden út csak a szomszéd szobába vezet.
Vér vagy bor a vörös az abroszon? Egy őzről álmodom.

Apám arcot fest egy fának. Indigóval rajzolja elő
a vonásokat. A színekkel nyitott szem láthat?

Én látlak. Látom, ahogy megint összekevered
a kilincset, és a kulcsot, kapualjnyi ibolyán

szántanak át a nyomok. De hogy hol
az a kert, és hol az a ház, már te sem tudod.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/7–8-as lapszámában.

 

Nagy Tímea (1985, Békéscsaba)

költő.