Tálos Atanáz novellája

Tálos Atanáz novellája

Kerosin felvétele

 

Hallgatunk

 

Amikor megfogantam, anyámban létrejött még valami. Vajúdás közben kimászott belőle, és a hasába könyökölt. Szűkebbre rántotta a gátmetszés utáni öltéseket. Évekkel később is megismételte az orvosgyakornok szavait, hogy na, ezért nem kell gyerek. Hetek múlva láttam meg először, amikor anyám, már otthon, a rácsos kiságy fölé hajolt. A nyakában ült. Körbetekeredett rajta, szinte csak végtagokból állt, akár egy pók. Fekete arca csupa szem és vigyor, akkora fogai voltak, hogy közöttük egy csecsemőfej apró mogyorószem lett volna.

Anyám mellét szopta, mire anyám engem etetett volna, nem maradt teje. Tápszert vett, vízzel keverte. A valami átkapaszkodott a kiságyra, onnan nézte, ahogy eszem. Éjszakára ott maradt. Kíváncsian és undorodva bökdösött, a hasamról a hátamra fordított, mint egy bogarat. Anyám felébredt a sírásra, felvett, ringatott, a valami viszont azt mondta anyám hangján, nem igaz, hogy nem lehet aludni egy percet sem.

 

*

 

Én járni tanultam, az már futott. Megbotlottam a saját lábamban, egyre gyorsabb lett. Elejtettem a poharat, anyám hangján szidott, és röhögött. Anyám mozdulatait is megtanulta irányítani. Átfogta fekete ujjaival a csuklóját, úgy mozgatta a kezét.

– Nyújtsd ki a nyelved – mondták. Megráztam a fejem, de a második utasításra kinyújtottam. Megfogták a nyelvem. – Ha még egyszer kiöltöd valakire – felemeltek egy ollót –, ezzel fogom kivágni.

A sarokba kergettek, ott kellett állnom, míg a lábam meg nem fájdult. Rám förmedtek, ha a falnak támasztottam a fejem, vagy hátrasandítottam. Próbáltam kifigyelni, mikor alszik. Mert néha aludt. Amikor azonban nagyobb levegőt vettem, átfordult a másik oldalára, és a szuszogásából éreztem, elég egyetlen szónak elhangoznia, hogy felébredjen. Visszacsuktam a szám. Inni kérek, mutattam, játszani szeretnék, integettem. Anyám kézen fogott, a kertben boglárkát, pénzecskét mutatott. A pitypangot leszakítottuk, és szétfújtuk a pihéit.

 

*

 

Amikor óvodába kezdtem járni, a valami velem jött. Először távolodott el anyámtól. A körvonalai elhomályosultak, most először félt. A mászóka mögött húzódott meg, a vadgesztenye mögött. A csúszda tetejéről figyeltem. Vékony ujjaival a fatörzsbe kapaszkodott, gyámoltalannak tűnt.

Utólag vettem csak észre fekete ujjnyomait az óvoda előszobájában hagyott kinti cipőmön, az ebédhez odakészített kanalamon. Az építőkockákon, amelyekkel előző nap Borival várat építettünk.

És felbátorodott.

– Addig nem állsz fel innen, amíg be nem fejezted! – mondatta az óvónővel. Végignézte, ahogy lenyelem az utolsó kanál mérget is. Isti elgáncsolt. Bori összebarátkozott egy másik lánnyal. Elvették az üveggyöngyeimet.

 

*

 

Megszöktem az óvodából. A családi ház a szomszédban volt, átmásztam a kerítésen. Senki sem volt otthon, kivettem a pótkulcsot a virágcserép alól. Alig hallhatóan nyílt a zár. Nem mertem visszanézni, féltem, épp a visszafordulással kelteném fel a figyelmet.

Anyámat a szövőgyárban értesítették. A kis- és nagyszoba közötti folyosón, a tükrös szekrény mögött bújtam el. Ott ritkán takarítottunk. Miközben elrejtőztem, hozzáértem az arcomhoz. Fekete lettem.

 

*

 

Kisiskolás koromban Panna volt a barátnőm. Panna haját az anyukája két copfba fonta, fehér macskájuk teadélutánjainkon a szobában tekergett. Pipiskedve emelgette a lábát a műanyag teáscsészék között, kiborította a gyöngyöket, amelyek a csészékben a teát vagy a kávét jelképezték. Panna nagyon szerette ezt a macskát, díszes nyakörvet készítettünk neki a gyöngyökből. Nagy, puha párnákat raktunk alá, fésültük a szőrét.

Utáltam ezt a fehér macskát, és utáltam Pannát is. Utáltam, hogy ő az egyetlen, aki hajlandó barátkozni velem, ezért újra és újra azt kell játszanom, amit ő éppen kitalált. Amikor kettesben maradtam a macskával, hiába szólongattam, nem jött oda hozzám. Dühösen hozzávágtam az egyik mesekönyvet, aztán a műanyag csészéket. A gyöngyök szerteszét röpültek. A macska bemenekült az ágy alá, onnan meredt rám. Sárgás szeme világított.

 

*

 

Fogalmam sincs, mikor költözött belém. Nem emlékszem, mikor pillantottam meg először a vállamon. Többször le akartam rángatni, de kisiklott a kezeim közül. Saját bőrömbe martam. Magamat pofoztam fel. Próbáltam beszélni róla, de szétfújta a szavaimat, mint a pitypang pihéit.

Vihogva törte össze anyám kedvenc vázáit, Sára kölcsönadott könyvét kitépett oldalakkal adta vissza, Tamás szerelmes levele helyett gúnyos szavakat továbbított Áginak. Felelésnél engem szólítottak először, dolgozatra kettesnél jobb jegyet sosem adtak. A tanáraim gonosz gyereknek tartottak, ha megláttak, összehúzták a szemöldöküket, legörbült a szájuk.

Mátét a városi könyvtárban ismertem meg. Ő egyetemista volt. Ugyanolyan valami kísérte, mint engem, és mikor ő egy könyvet a pulóvere alá csúsztatott, az rám vigyorgott a nyakából. Most először láttam, hogy másnak is van. Máté árnyéknak hívta, beszélt hozzá, simogatta, mint egy háziállatot. Néha összeverekedtek, és olyankor úgy tűnt, Máté maga is egy állat.

Máté nem járt be az óráira, de a szülei fizették az albérletét. Azt mondta nekik, nem tud dolgozni egyetem mellett. Megmutatta, hogy lopjak alkoholt az áruházból, hogyan írjak magamnak szülői igazolást. Ha az alsó szomszéd panaszkodott a hangos zene miatt, a felmosás utáni szennyvizet az erkélyére öntötte. Máté már háromszor próbálta megölni magát. Egyszer gyógyszereket szedett be, egyszer folyóba ugrott, egyszer az ereit vágta fel.

– Mint egy rossz mondóka: ez elment vadászni, ez meglőtte – mutatta a hegeket.

De mutatott szép dolgokat is. Egyre több időt töltöttem nála, Pilinszky- és Keresztes Ágnes-verseket olvasott fel, görög sztoikusokról magyarázott. Egyszer hazahozott két biciklit, éjszaka feltekertünk a Normafához. Enyhén hűvös volt az idő, rám húzta a pulóverét, mint egy gyerekre. Egymásnak dőlve néztük a város fényeit.

 

*

 

Aztán megerőszakolt. Én csak csókolózni akartam, de ő egyre hevesebb lett, lerángatta a nadrágomat. Belerúgtam, sikerült letaszítani magamról. Azt mondta, nagyon szeret engem, az árnyéka viszont újra megragadott, lerángatta a bugyimat is. Próbáltam lelökni, de a valami hozzám szorította, jóleső nyögés hagyta el a számat, végigkarmoltam Máté arcát. Az árnyéka lefogta a kezem. Mikor végzett, sikerült kimászni alóla, a falig hátráltam, és összehúztam magam. Máté sírt.

Hetekig nem mentem vissza hozzá. Máté volt az első, aki értette, mit miért teszek. Azt hittem, az árnyékától is védve vagyok. Cigiztem, ittam, már igazolást sem hamisítottam. Néha hazalopództam éjszaka, aludtam pár órát, ruhát váltottam, és hajnalban távoztam.

 

*

 

Ketten sétáltunk a folyóparton, az árnyékom és én. Ha egy kóbor állat a közelünkbe jött, köveket dobált utána, én röhögtem. Leültem a homokba, az árnyék hozzám hajolt. Megsimogattam.

 

 

Tálos Atanáz (1990, Budapest)

Novellát és verset ír; többek között a SZIFONline, a prae.hu és a KULTer.hu felületein publikált. Programozóként dolgozik, 2020 óta Németországban él. Portréját Ördög Ivett készítette.