Bartalos Tóth Iveta naplopója

Sven Beyersdorff felvétele

Augusztus 21., hétfő

Megszokott ritmusban vezetek Dunaszerdahely irányába a „kürti kanyarokban”. Hivatalosan nem ez az út neve, név helyett valószínűleg inkább száma van úgy, mint a tőle nem messze elnyúló Pozsonyt és Komáromot összekötő magasabb rangú hatvanhármasnak; meg persze az összes többi útnak is, én mégis csak így hívom. A Csallóközkürt és Dunaszerdahely közti szakasz, amelyről elneveztem, mindössze egy része az otthonomat és a munkahelyemet összekötő soha véget nem érő kanyargásnak.

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, jut eszembe hirtelen Radnóti Nem tudhatom című versének egy sora. A kanyarok íveiből képzeletbeli térképet rajzolok, fölé szállok én is, onnét nézem, szürke irka-firka egy kifakult rajzlapon, nem messze tőle még inkább megszaladt a rajzoló ceruzája, amelyet kékre cserélt: ott kanyarog a fákon túl a Tőkési ág, gondos nagytestvérként terelgeti jobbról a Kis–Duna. Ezek a szabálytalan ívek, hullámok jelölik az életteremet, itt tudok leginkább kanyarogni én is, nem igyekezni kiegyenesedni, ahogy a hatvanhármas, amely az én ízlésemnek már túl modoros, vagy az autópálya, az a híres R7-es, amely egyszer majd ezt a tájat is teljesen átszeli, s a kanyargós utakkal teli színes Csallóköz onnét nézve nem lesz más, mint egysíkú unalmas horizont a barna zajvédőfal mögött. Visszatérek a jelenbe, mert ez az út megköveteli a figyelmet. Ha felveszed a ritmusát, szinte repít, nem is az aszfalton mész, siklasz, szállsz felette, de ha megérzi, hogy szokásból vezetsz, megrág, majd kiköp, ahogy oly sokakat, amelynek bizonyítékát naponta jelzik a letört tükrök, a sárvédők és a mellette elhaladó bicikliutat feketére festő féknyomok. Augusztusra elfogynak a színek az út mellől. Megskalpolt búza és árpatáblák helyén tüskés tarló. Állva haldokló, lehajtott fejű napraforgók arcát keresem. Nem néznek többé rám, tekintetük a száraz föld felé fordul. Ott nem messze még zöldell a kukorica, de mellé érve nem látok mást, csak a magasba, a jóisten felé ágaskodó szomjas leveleit, amelyek vagy a megváltó esőért, vagy a megváltó halálért imádkoznak. Visszaszámol a természet, ez már nem a tiszta erőből nyár. Visszaszámolok hát én is, de amíg ő mindezt békésen teszi, merthogy ez az élet rendje, én pánikszerűen levegőért kapkodok, a földre zuhanok, saját magam fölé állva számolok. Megint kevés volt a pihenés, a nyaralás, az úszás, a horgászás, a találkozás a barátokkal, a bringázás… Kevés volt minden. Fesztivál, koncert, sátorozás, nyári csillagos égboltot kémlelése bakancslistám be nem teljesült tételei. Legalább húsz éve már mindig ugyanazok a dolgok maradnak ki a nyaramból. Lelkiismeret-furdalásból, amiért a gyerekeim otthon, nélkülem töltik a nyár nagy részét, bezzeg sok volt. Kiegyenesedik az út, lassan elérem a körforgalmak fővárosát. A parkoló gyorsan telik, egyenarcú emberek indulnak sietős léptekkel a belvárosi munkahelyeikre. Távolodó alakjaik mögött visszaszámlálóik kattogó zaját hallom.

Este próbáltam folytatni Julia May Jonas Vladimir című regényét, de nagyjából fél óra után azon kaptam magam, hogy más könyvekről gondolkodom. Sokkal inkább feküdt nekem a néhány hete olvasott Zabhegyező ámokfutása, mint a mostani könyv idős egyetemi tanár főszereplőjének lassú elbeszélő stílusa. Ha ilyen könyveket olvasok, képtelen vagyok írni. Nem kínzom magam tovább vele, helyette inkább a világhálón keresek valamit. Egy Dragomán-regényrészletbe futok, mégpedig a Máglyából, ami az egyik kedvenc könyvem. „Elengedi, megint megrázza a lepedőt, két kézzel felemeli, kitárt karral szétfeszíti, a feje fölé emeli, a lepedő eltakarja előlem, a piros folt odakerül Nagymama arca elé, hallom, hogy szimatolva szaglássza, a vörös madár szárnyai megrebbennek, nem akarok odanézni, elfordítom a fejem, a padló csempéinek kacskaringós mintáit bámulom.„ Ahogy olvasom a sorokat, érzem a feszültséget, az izgalmat, hallgatom a vörös madarat, egy új novella szövegét énekli nekem, gyorsan írni kezdek hát.

S ha már a neten múlattam az időt, ezt is megtaláltam: 1395, 1399. Ez a kürti kanyarok két részének a hivatalos megnevezése. Kár volt kigugliznom. Adatszagúvá tették a romantikusan megolvadt nyári aszfaltot.

Augusztus 22., kedd

Az úgy volt, hogy a kisebbik lányom lassan egy évvel ezelőtt létrehozott egy Noémi medencés bulija névre keresztelt csoportot a Messengeren. Szervezett, tervezett, meghívta minden barátját, meg azok barátait is, kész akcióterveket, forgatókönyveket talált ki. Aztán jött a nyár, a nyaralás, a tábor, eső, eső, eső, majd a kánikula. Mindig volt ok nem megtartani azt a híres partit. Augusztus huszadikán, miközben arra vártam, hogy a gyerekem átöltözzön citerásprímásból civilbe, hirtelen azt éreztem, hogy vagy most tartjuk meg azt a bizonyos medencés bulit, vagy soha. Így mire Noémi végzett, meghívtam a vendégeket és elkezdtem szervezni az ereszd el a hajamat. Lelövöm a poént, a buli fergetegesre sikeredett. Volt rengeteg kaja, a fákra, bokrokra girlandokat aggattam fel, készítettem egy igazán bohém asztali dekorációt, amelyben – nem viccelek – még rágógumiautomatát is fel lehetett fedezni. Volt medencében tombolás, a hangszint bármelyik zajmérő készüléket kiakasztotta volna, engem mégsem zavart. Csak ültem, néztem a gyerekeket és azon kaptam magam, hogy vigyorgok. Úgy igazán. Tudjátok, nyitott szájjal, nagy szemekkel. Számomra, akinek mindig volt és van oka agyalni, aggódni, szorongani valamin, ez egy teljesen szokatlan érzésnek tűnt. Azt hiszem, az teszi számomra ennyire széppé az ilyen pillanatokat, hogy érzem, ha dolgozom magamon, nem csak én változom, de a gyermekeimnek sem adom tovább a terheimet.

Este leültem a gép elé, hátha tudom folytatni a tegnap elkezdett novellám írását, de túl fáradt voltam, beállt az írókám, és egy sort se írtam. Egy ismerősöm azt kérdezte, miért nem hagyom abba ezt az írósdit, vagy irkodást, már nem is tudom, hogy fogalmazott, ha fáj, kínoz, nem jön, amikor szeretném. Már nem adok választ a hasonló kérdésekre. Ha azt mondanám neki, azért, mert számomra ez olyan, mint a lélegzés, azt válaszolná, költői túlzás. Az. Költői. Egy novellistától.

Augusztus 23., szerda

Nagy változás előtt állunk. Az idősebb lányom szeptembertől elköltözik a tanulmányai miatt. Leválik rólunk. A leszakad szó jutott elsőként eszembe, de nem szeretném használni, pedig sokkal jobban fejezi ki a bennem zajló érzéseket. Hihetetlenül nehéz elengedni egy gyereket, még ha tudja is az ember, hogy helyes az útja, jó dolgok várnak rá. Mi nagyon sokat beszélgetünk a gyerekekkel. Eszter lányom igazi egyenrangú társ az eszmecserében, legyen szó közéletről, politikáról, történelemről, művészetről. Évek óta együtt járunk színházba, a hazaúton az ott látott darabokat elemezzük. Szeretem hallgatni, mekkora lelkesedéssel és milyen őszintén beszél a megéléseiről. Most ez törik meg egy kicsit, ezt féltjük, emiatt szorongunk többet, mint kellene. Aztán az is lehet – és ebben kell bíznom –, hogy mindez csupán átalakul. Ezer kétely van bennem, de azt mantrázom magamban, hogy mindent, tényleg mindent átadtam neki, amit tizenhat év alatt lehetett és fontosnak tartottam. Bíznom kell benne és magamban is.

Eszter ma bebuszozott a városba, diákszámlát nyitottunk neki, nagy dolgok ezek. Mivel késő délután Somorján volt dolgunk, egy kis helyi segítséggel kiválasztottam a városban található könyves házikók egyikét és elhelyeztünk benne egy–egy példányt a novelláskötetemből és Mészáros Krisztinával közösen írt könyvünk szlovák fordításából is. Engem boldoggá tesznek az ilyen dolgok. Ránézek a lányomra, ahogy berakja a kis házikó polcára a két könyvet és azt látom rajta, hogy őt is. Egymásra nevetünk.

Augusztus 24., csütörtök

Tegnap óta a somorjai könyves kuckó jár a fejemben. Szeretnék én is egyet közel a házunkhoz, hogy gondját tudjam viselni. Még az is az eszembe jutott, hogy a postaládánkhoz hasonlóan azt is a kerítésünkre fúratom fel, megspórolva magamnak egy kis ügyintézést az engedélyeztetés kapcsán.

Mivel ma délután a lányaim a barátaiknál vannak, több időm és energiám marad saját magamra. Munka után leülök a kertben, a fügefa alatti árnyékban írok egy órát, többek közt például ezt a naplót, majd egy régebbi, még sosem publikált írásomon dolgozom, amelyet egy pályázatra szánok. Megfogadtam, hogy soha többé nem pályázom, nem kell nekem az effajta megmérettetés, aztán évente egyszer mégis kivételt teszek. Este pedig végre biciklizni megyek, először a héten.

Nemrég hallgattam egy beszélgetést arról, mennyire helytelenül lélegzünk. Ennek kapcsán egy ideje figyelem a saját légzésemet és az eddig megszokott gyors tempójú száguldás helyett most lassabban biciklizem, közben pedig mélyeket lélegzem. Hosszasan bent tartom a levegőt, majd lassan, nagyon lassan fújom ki. Hiszek abban, hogy a test jelzi, mikor milyen ételre, vitaminra van szükségünk, mikor kell pihenni és igen, azt is, mikor kell mélyeket lélegezni. Most kell. Tizenhét kilométer a szabadban, közben mohón falom a friss dunai levegőt, leírhatatlanul jól esik, leírhatatlanul éhes vagyok.

Augusztus 25., péntek

Ma Bodor Ádámmal ébredtem. Hajnali négykor minden előzmény nélkül leemeltem a polcról a Sehol című novelláskötetét, olvasni kezdtem, a könyv első három novelláját le is daráltam. Tetszik, ahogy a részletes elbeszélés mellett hagy elég teret az olvasóinak ahhoz, hogy saját maguk fejezzék be a történeteket. A Paraszkíva című novellában meg is rekedtem, egész nap azon gondolkodtam, hogy újra kell olvasnom, mert mi van, ha nem voltam elég figyelmes, egy mondat, egy szó kimaradt és emiatt van most bennem néhány kérdőjel a történet kapcsán. Aztán az eszembe jutott, hogy talán másfél éve, mikor az Élet és Irodalomban megjelent a Lady Carneval című novellám, egy napon kaptam két teljesen ellentétes értelmezést és visszajelzést a szöveg kapcsán. Először azt éreztem, hogy el kell magyaráznom, mi az én üzenetem a szöveggel, de végül rájöttem, hogy ez cseppet sem fontos. Hagyjuk a befejezést az olvasókra még akkor is, ha mindegyikükben máshogyan csapódik le a szövegem.

Szeretem a péntek délutánokat, még ha olyanok is, mint a délibáb. Bennük van a minden, a bármi illúziója. Délután ötkor megvilágosodásra várva ültem le a kertbe az öreg fügefa alá, kezemben a laptopom, a kurzor türelmetlenül villogva követelte a megkezdett sorok folytatását a félig üres oldalon. Hosszasan néztük egymást, de mindketten éhesek maradtunk. Este ellátogattunk egy kulturális rendezvényre. Amíg a gyerekek szórakoztak, mi néhányan felnőttek a tömeget hátrahagyva hallgattuk azt a bizonyos mindent és a bármit, amelyet a közelgő választások is megszíneztek egy kicsit. Az jutott az eszembe, hogy tényleg nagyon találó volt ezt a napot a délibábhoz hasonlítanom.

Augusztus 26., szombat

Ma reggel újra két keréken. Tizenhat kilómétert nyomok le reggelire, útközben méheket, virágokat fotózok. Teljes az idill. Az utolsó kilómétereken fejben már sült paradicsomszószt és fahéjas rumos szilvás fügelekvárt készítek, hazaérve pedig rögtön bele is vetem magam a munkába. Egy ismerősöm azt mondta, hogy nekem még a lekvárjaim és a befőttjeim is művésziek. Hát igen, sem a kreativitásom, sem a pótcselekvésem nem ismernek határokat olyankor, amikor határidős írói feladataim vannak. S bár a nap végére teljesen lefárasztom magam a fontosnál fontosabb feladatokkal, a pince polcai is megtelnek, a számítógépet mindvégig gondosan elkerülöm, s így autentikusan, a megadott témához hűen zárom a hetet: írói mivoltomban igazi naplopóként.

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Családjával együtt Nyárasdon él.