Fenyvesi Ottó: Lírai bűbáj (prózaversek)

֍

Csókolom. Nem találom az utat hazafelé.1

Elvesztettem a fonalat, elvesztettem az egészet, már csak a részletek sejlenek. Elveszve a törmelékekben. Mintha golyószóró ontaná a lövedéket, röpködnek a betűk, hömpölyögnek a szavak. Értelmüket vesztették. Csapódnak bele a falba, a húsba. Roncsolnak, tapadnak. A nyelv roncsai után a széthullott valóság csonkjai.

Rohanok hazafelé. Nem találom az utat. Liman, Šekspirova, Balzac utca. Vagy egészen más: Kosztolányi tér. Mándy utca, Józsefváros? Hrabal söröző, Kafka köz. Atlantisz könyvesbolt. Bolyongok az opálos félhomályban. William S. Burroughs sétány, Baudelaire cukrászda. Brno söröző (Szegeden), Šipan, Lopud, Koločep (Elafiti-szigetek az Adrián; Jókai Mór: A három márványfej című regényében Szarvas-szigeteknek nevezi őket). Szenteleky hídja a Mosztongán, és még tovább Újvidék: Jevrejska ulica, Gurman étterem, Katolikus Porta.

A fák mögött egy ház, ahol laktunk. De valahogy minden más, kisebb. Szűkebb és szürkébb. Alig férünk bele a képbe. A Balzac utcai parkoló, ahol Szeles Mónika megtanult teniszezni. Nem akarok hinni a szememnek. Itt kellene lenni valahol. Ne gondolja, hogy kitaláltam mindezt! Itt laktunk, a Balzac utcában. Milyen boldogok voltunk. Kell, hogy legyen valaki, aki még emlékszik.

Felismerhetetlen, csillogó töredékek.

Nem találom az utat hazafelé.

Megannyi elveszett ember és helyszín. A távolban városok látképe, templomok tornyának körvonalai. A jobb felső sarokban egy téglagyár kéménye, arrébb egy göcsörtös, kopár fa. Talán kárókatonák gubbasztottak rajta. A gondolat a föld mélyébe fúr, mint a fa gyökérzete. Elveszett ködképek. A tiszta absztrakció égi magasságai. A közelben egy jobbra kanyarodó lomha folyó. Az isteni gondviselés helyezte volna oda?

Ki mit beszél? Ki kit beszéltet és miért? Izgalmasra fordulnak a váratlanok. Ez az éjszaka tovább tart majd, senki sem sejt veszélyt.

Versenyt futok az idővel. Mit kerestem a Balzac utcában? Mit keresek a Kosztolányi téren? Egy elveszett traktátust a sóletből kikandikáló babérlevélről?

Elveszve a hálózatban, a részletekben: permanens látszat, délibáb.

Ki tette? Az emberek vagy az idő?

Új reggelről énekel Bob Dylan. Kilábalok az álom és az élet között elterülő piszkos és langyos folyamból, és megyek tovább. A hétköznapok ócskavastelepén az összes töredék meglesz, mi elveszett. Összesűrűsödtek egy kicsiny fekete pontba.

Beszorzom ezerrel, és mehet a felhőbe!

֍

Csókolom. Csörög a mobilom.

Este fél tíz. Ilyenkor én már aludni szoktam.

Ujj Zsuzsi hív. Tudod, ő, aki nagyon régen eladta a fényképezőgépét és vett helyette egy mikrofont.

Zsuzsi kilenc órától a lovasi Gartenben filmet néz: Van Gogh élete és pályája.

A kezdés előtt megkérdeztem tőle: emlékszik-e valami jó klasszikus filmre, amelynek a témája az eltévedés, vagyis az elveszés (volt az a közép-unalmas sorozatfilm, a LOST, amelyben mindenki elveszett).

Zsuzsi a Van Gogh-film nézése közben, emlékezetében az eltévedés motívuma után kutatott. Aztán kijött a vetítésről, hogy elmondja: az Andrzej Wajda rendezte Csatorna című lengyel film jutott eszébe. Menekülő lengyel partizánokról szól, akik 1944-ben a németek által megszállt Varsó utcáin, illetve főként utcái alatt keresik a kiutat a bekerített városból. A varsói felkelésben részt vevő lengyel ellenállók egy elszigetelt osztaga reménytelen helyzetbe kerül, alig maradt lőszerük és kötszerük. A központból parancs érkezik, hogy az egyetlen lehetséges módon: a csatornarendszeren át próbáljanak kijutni a városból. Lehúzódnak tehát a város minden piszkát összegyűjtő csatornába, szennyvízben gázolnak, csuszamlós köveken és patkányok között botorkálnak előre, egyre elcsigázottabban keresik a menekülés útját. Olykor egy-egy csatornanyílásra találnak, de fedelüket nem lehet elmozdítani. Eltévednek, kisebb csoportokra oszlanak; többen lemaradnak, elvesznek az elágazások útvesztőjében. Michał, a zeneszerző megőrül, imbolygó alakja hol eltűnik, hol ismét felbukkan a csatorna homályában. Két szerelmespár is van a csapatban. A Százszorszép névre hallgató leány – egyébként jól ismeri a csatornákat –, kimerülten, de reménykedve támogatja a kijárat felé sebesült, megvakult szerelmét, Jacekot. Már felcsillan kintről a napfény, előttük a Visztula, a város folyója, de a kijáratot vasrács zárja el. Nincs menekvés. Ott maradnak egymást átölelve, a kintről sugárzó fényben.

A másik szerelmespár története merőben más: Mądry hadnagy bevallja Halinkának, hogy családos ember, felesége és gyermeke van, akik otthon várják, ha egyedül megy tovább, nagyobb esélye van a kijutásnak. A becsapott, magára hagyott Halinka agyonlövi magát. Később Mądry néhány társával talál egy csatornanyílást, amelynek a fedele nincs lezárva, de ahogy óvatosan elhúzzák, egy katonacsizma tűnik fel előttük. A német katona rájuk parancsol, hogy másszanak ki és menjenek a falhoz, ahol a kivégzésre váró társaik már némán, feltartott kézzel felsorakoztak.

Végül Zadra, az osztag parancsnoka rátalál egy szabad kijáratra. A nyomában haladó Kula őrmester végig bizonygatta neki, hogy a csapat követi őket. Azonban hiába várják a társakat. Zadra amikor ráébred, hogy félrevezették és elvesztette csapatát, agyonlövi az őrmestert, majd újra leereszkedik a csatornába, az alvilágba. Jelképes történet. Egy csapat ellenálló, aki a föld alá kényszerül. Egy a sorsuk, elvesznek a város alatti labirintusban. Össze-vissza tévelyegnek, csak mennek ösztöneik után. A film szinte mindvégig földalatti csatornák szennyében, homályában játszódik. Nyirkos kanalizáció, fekália. Patkányok közt.

Szinte érezzük a bűzt. Valahol csak vége lesz? Véget ér az alvilág. Menjünk egyenesen tovább. Hátha elérjük a rácsokon túli fényt. Vissza a csatornába, vissza a föld alá. Csókolom.

Az ellenállók mind elvesznek, meghalnak. Egytől-egyig: a bátrak, a gyengék, a magabiztosak, a szerelmesek, az életuntak, a vidámak.

Halál Van Gogh fülére!

֍

Csókolom.

Tudod, ő Zsuzsi, aki a Dunántúli slágert énekli.

Volt egy bandája, úgy hívták: Csókolom.

A kritikusok szerint az ő munkásságával vette kezdetét a ma sokat emlegetett „nőművészet” fogalma a kortárs magyar művészeti életben. Ujj Zsuzsi 1985-ben Hajas Tibor (1946–1980) hatására kezdett el fényképeket készíteni magáról. Többnyire a meztelen testét választotta médiumnak.

„Szellemi veszélyek szabad portyázója lévén a művész bizonyos szabadságot nyer, hogy másképp viselkedjen, mint a többiek (az átlag). Az a dolga, hogy begyűjtse élményeinek győzelmi jel-

vényeit, olyan tárgyakat és gesztusokat, melyek másokat elkápráztatnak és lenyűgöznek. Olykor az elkápráztatásban egy lépéssel tovább megy a megbotránkozás dialektikájában. Azt keresi, hogyan tehetné művét visszataszítóvá, homályossá, hozzáférhetetlenné, hogy azt adja, amit a közönség nem akar.”

Aztán hirtelen abbahagyta a fotózást. Eladta a fényképezőgépét, az árán vett egy mikrofont. Azóta csak énekel.

Még mindig ugyanaz az alternatív antisztár, aki nem akart megfelelni a közönségnek. Néhány fényképét 2012 őszén beválogatták a londoni Tate Modern galériában megrendezett A Bigger Splash: Painting after Performance Art kiállításra, amelyen többek Jackson Pollock, David Hockney és Cindy Sherman művei is szerepeltek.

Saját elmondása szerint mindig csak a szerelem érdekelte, de sajnos „Én sem vagyok az már, aki voltam, / csókolommal köszönnek a boltban”.

Több mint három évtizednek kellett eltelnie, hogy szülővárosában, Veszprémben is kiállíthassa a sokkolóan őszinte fotográfiát.

Tudod, ő Zsuzsi, aki a Dunántúli slágert énekli. A szöveg nagyon jó. A zenéjét Tom Waits szerezte: Yesterday Is Here.

֍

Csókolom. Persze.

Persze. Mi más: Odüsszeia. Homérosz hatalmas eposza.

Odüsszeusz tévelygése. Hatalmas kaland. Amelyre a kortárs világirodalom épült, mint ahogy Platón műveire a filozófia.

Néhanapján el kell menni Szombathelyre. Van ott egy szobor. James Joyce-t ábrázolja, aki az Ulyssest írta, a dublini útvesztőt. Az ír Ulysses: Leopold Bloom, Stephen Dedalus és Molly egy napjának története.

James Joyce regényében Leopold Bloom apját Virág Rudolfnak hívják, aki magyar zsidóként Szombathelyen élt, de Írországba emigrált. Ez valahol benne van a könyvben, a XIV. fejezetben? Még mindig nem találtam meg a pontos helyét. Ennek ellenére Szombathely főterén a 40–41. ház kapubejárata mellett ott van Joyce szobra.

Egy kalapos úriember, ahogy előlép a falból.

֍

Csókolom. És akkor a 2001: Űrodüsszeiáról még nem is beszéltem, mert volt olyan is. Stanley Kubrick filmje 1968-ból: „Valamikor a távoli múltban, az emberiség hajnalán a különös, fekete monolittal való találkozásnak köszönhetően a majomemberek fölfedezik a tüzet és az eszközhasználatot. Évezredekkel később amerikai kutatók hasonló oszlopra bukkannak a Naprendszerben, amely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. Űrexpedíció indul útnak, hogy megvizsgálja, kinek szólhat az üzenet. A hosszú út alatt a fedélzeti komputer meghibásodik, és ez a legénység életébe kerül. Az egyetlen túlélő a visszatérés reménye nélkül mégis megpróbálja teljesíteni a küldetést.”

A filmben felcsendül Richard Strauss (Imígyen szóla Zarathustra), ifjabb Johann

Strauss (Kék Duna keringő), Ligeti György (Atmosphères, Lux aeterna, Requiem) és Aram

Hacsaturján (Gajane) zenéje.

A titokzatos sötét monolit: arra ösztönzi a majomembereket, hogy kilépjenek az állatvilágból; az objektum az űrkorszakban veszélyes utazásra invitál, először a Holdra, majd a Jupiter közelébe.

Csak kóválygunk, mint libafos a levegőben.

Az élet labirintusában kóválygunk. Elveszve.

Nem találjuk a kiutat. Honnan is? Merre?

֍

– Csókolom. Benzin, baseball és rock and roll!

– Hallotta?

– A kambodzsaiak oltanak, mint indonéz skinhead a Fradi-táborban! Vlagyimir Vlagyimirovics meg belelépett a gereblyébe.

Ki beszél? Kinek?

֍

Csókolom. A szülőföld kiindulási pont, zéró, melyhez minden viszonyul, minden. A szülőföld a világ közepe?

Viszonyítási pont mindenhez: Mohol-Gunaras. Ami nincs is már, közigazgatásilag megszűnt. Elveszett. De áll még a szélmalom. A Buzogányék szélmalma, viszont a kisvasút, a Kopolya és a kenderföldek eltűntek. A szülőföld, az otthon, a szoba, a bútorok, minden elveszett. Anyám Singer varrógépének is nyoma veszett.

A szülőföld egyfajta nyugvópont, mérték, amelyhez viszonyítani lehet. Lehet: haragudni, megvetni, szégyellni, de olykor – a fantázia szárnyán – vissza lehet térni, a biztos alaphoz, a hely szelleméhez, amelyre felhúzható a költészet tornya. Amíg le nem omlik minden, míg össze nem zavarodik a nyelvünk.

Egy falu, a moholi határban. Mondataink térbe vannak ágyazva, magukon viselik a térbeliség jegyeit, a világ pora lebeg felettünk.

Itt, erre, Moholon élt Moholy-Nagy László, a Bauhaus világhírű professzora, aki Chicagóig meg sem állt, ott talált nyughelyre. Magam is jártam ott, álltam a Sears Tower tövében, és csak hunyorogtam a magasba. Egy-két évtizedig a világ legmagasabb épülete volt, most már nem az. És már a neve sem Sears Tower. Most úgy hívják: Willis Tower.

Minden változik, és nincs olyan, hogy vége, csak a végtelen táguló tér. És benne van Sinistra, Nyócker, Szajla, Baláca.

Nekem a könyveim lettek az otthonom.

Tolnainál olvasom Fehér Ferenc (1928–1989) bácskai költő megrázó sorait:

„úgy hordom itt már napok óta a tájat,
mint bensejét a felhasított állat”

Tündérek táncolnak szívemben. Mögöttem elveszettnek hit tájak, utcák, kapuk, ajtók, ablakok, falak és folyosók, az Úr parancsára elindulnak hűs, homályos templomok tompa fényébe, és hallom, ahogy zizeg láthatatlan, molyrágta angyalszárnyuk.

—

1      Can’t Find My Way Home (Nem találom az utat hazafelé) címmel van Steve Winwoodnak egy dala. A Blind Faith (Vak hit) blues zenekar 1969-ben megjelent albumán csendült fel először. Winwood mellett a Blind Faith tagja volt: Eric Clapton (gitár), Ginger Baker (dobok) és Ric Grech (basszusgitár). Azóta sokan és sokszor feldolgozták, sokan sokféleképpen eljátszották.