Péntek Orsolya: A teknős nyelve 5.

natasha-barova felvétele

 

Pult

 

A pult voltaképp bástya. Sokáig azt hitte, úgy áll ott, mint a kirakatban a bábuk, hogy mindenki őt bámulja, de aztán megértette, hogy nem látják. Őt nem, csak az egyenruhát, a kulcsot tartó kezét, a bejelentőlapokat hajtogató ujjait, amelyekkel előretolja nekik a tollat, hogy írják alá. Szétesett a szemükben. Az elején még ráköszönt egy-egy vendégre az utcán, de egy ideje megértette, hogy felesleges. Egészben nem ismerik meg. Csak darabokban, és csak a pult mögött. Ő: személyzet.

Nem csak a vendégeknek. A többi alkalmazottnak is. Pedig a szobalányok, köztük az a Maria, amelyik talán jobban illett volna modellnek, mint olyasvalakinek, aki mások koszos ágyneműjével vacakol, bejártak a pult mögé is porszívózni és felmosni. Ment a veszekedés miatta, hogy a pult a hallhoz tartozik-e. Presztízskérdést csináltak abból a két négyzetméterből.

Azért is figyelt fel Mariára, mert ő volt az egyetlen, akit nem érdekelt az egész. Közömbös arccal jött be, néha rászólt, hogy lépjen arrébb. Amerikai akcentussal beszélte a szállodai angolt, azt a nyelvet, amit a szakmában mindenki használ.

Mintha egy öregasszony élt volna abban a szép testben, egy százéves, vagy talán annál is öregebb nő, akit nem lehet meglepni, sem megfogni semmivel.

Tudta, hogy olykor elmegy a vendégekkel. Azt is közömbös arccal csinálta, márványszobor-arccal. Úgy jött át éjjel a hallon az alkalmi szeretői karján a bárból a liftig, mintha királynő lenne. Olykor odavágott rá a szemével, figyelmeztetően, és neki a torkára forrt minden szó. Ha egy vagy két óra múlva jött lefelé, odacsúsztatott tíz vagy húsz eurót a hallgatásáért. Cinkossá tette.

Soha nem kérdezte meg, mennyit kér egy menetért.

Véletlenül hallotta, ahogy azzal a férfival beszél. A kislány apjával. A gyerek, aki olyan hangosan visított az elveszett játéka miatt, hogy felverte az egész szállodát.

Mintha valami kaukázusi nyelv lett volna, amin beszéltek, vagy török. De Maria nem volt török, aranykeresztet hordott egész pontosan a két melle közt, épp ott ért véget a kereszt, ameddig a blúza ki volt gombolva. Nem nagyon volt olyan férfi alkalmazott a szállodában, őt magát is beleértve a pult mögött, aki ne vette volna észre.

Persze próbálkozott ő is. Mindannyian próbálkoztak nála, de Maria mindegyiküket elküldte. Egyszer utánament a szabadnapján a strandra. Alig két méterre feküdtek, de Maria nem vette észre. Miért is vette volna, nem a pult mögött állt, tehát láthatatlan volt. Maria semmit nem csinált, csak feküdt a napon, aztán bement a vízbe, aztán megint feküdt a napon. A kereszt ott villogott a mellei közt.

– Milyen nyelven beszéltél azzal a férfival? – kérdezte tőle, amikor másnap hajnalban bejött a pultba, hogy felmosson.

Jó ideig nem válaszolt, végül ránézett, és ő megint meglátta azt a különös szemét, amely mintha szoboré vagy halotté lenne.

– Nem fontos. Összefogtuk az ágyneművel a gyerek játékát. Emiatt veszekedett a feleségével. A nő meg aztán a gyerekkel. Tegnap délután szabad voltam. Végig őket hallgattam a parton. Az a nő nem szereti a saját gyerekét.

Maria soha nem beszélt ennyit egyszerre. Eddig jó, ha visszaköszönt.

Most először mintha repedés futott volna végig a szoborarcon, megnyílt volna a maszk.

– El kellene venni tőlük a gyereket – tette hozzá a szobalány, és odavágta erősen a fémszemetest. Nagyot szólt, a visszhang úgy gördült végig a félsötét hallon, mintha kint az ég dörögne.
– A szegények szeretik a gyerekeiket. De hiába, melóznak ahelyett, hogy a gyerekkel lehetnének. Ezek nem tudnak szeretni. Addig tanultak, hogy kitanulták magukból  – bukott ki belőle, aztán a felmosónyél után kapott, amely kicsúszott a kezéből.

Nézte ezt a nőt, aki mintha egy másik lett volna, nem az, akit hónapok óta figyelt, ahogy átvág a hallon mindig más férfival a nyomában, vagy ahogy ül azon a csíkos törülközőn a parton.

Szeretett volna mondani valamit, de nem találta sehogy sem a szavakat. Jó lett volna pedig úgy beszélni, ahogy ő; azzal, ahogy odavágta azt a szemetest és ahogy a felmosónyél után kapott, elárulta, hogy valahol gyereke van. Ott lehet a gyereke, ahol azon a nyelven beszélnek.

– Honnan jöttél te, Maria? – kérdezte tőle.
– Mindannyian jöttünk. Én se kérdezlek – vágta oda a nő, aztán hátra se pillantva kiment a pultból.

Este tíz körül látta, hogy a férfival, akivel a különös nyelven beszélt, vagyis a hisztis kislány apjával kijönnek a bárból. A férfi a karjára tette a kezét, de Maria lerázta.

Mintha vitatkoztak volna valamin. A férfi újra és újra a karjára tette a kezét, de Maria hátralépett és elindult a személyzeti folyosó felé. A férfi követte, aztán nem sokkal a pult előtt megálltak. Ott a férfi visszafordult. Mormolt valamit azon az istenverte nyelven. Talán, hogy jó éjt. Vagy hogy elnézést. Esetleg átkot. Dallamos és kemény is volt az a nyelv.

Megnézhette volna a bejelentőlapját, de a férfi nem nála jelentkezett be, és nem volt kedve feltúrni az egész papírhalmot.

Úgy indultak el, egyikük a személyzeti folyosó, a másik a lift felé, hogy nem nézett hátra egyik sem.

Egyenes háttal, lassú léptekkel mentek, mintha rokonok lennének, vagy valami közös játékot játszanának, annak az országnak a szokása szerint, amelyre egyre kíváncsibb lett.

Az éjjel csöndes volt. A hallban a pálmák levelei közt járt a szél, ahogy egymáshoz súrlódtak a hosszú szálak, mintha hangszerek szóltak volna. Egy-egy elkésett éjjeli vendég, ha meg is érkezett, csöndesen ment át az előtéren, mintha a félhomály mindenkit kijózanítana. Amióta kártyát adtak a szobákhoz kulcs helyett, és nem kellett kulcsokat keresgélnie, a leginkább filmeket nézett a pultban. Sorozatokat. Nem tudta eldönteni, hogy régen volt jobb vagy most. Régen elbeszélgetett velük. Elmondták olykor az életüket. Egyszer eldöntötte, hogy ír egy könyvet az éjjel egy és három óra közt meghallgatott életekből. Néhányat leírt, de leírva valahogy semmi sem volt ugyanolyan. Pedig vigyázott rá, hogy ugyanazokat a szavakat használja, amelyekkel ők meséltek. Mégse sikerült. Akkor rájött, hogy ő nem tud írni, ő hallgatni tud.

Hajnalban megint Maria jött. Bent aludhatott a személyzeti szobában. Ilyenkor, ha estig dolgozott és hajnalban kezdett, nem ment haza. Valahol kint lakott, az autópálya mellett egy egyszobás lakásban, másfél óra is volt busszal.

– Miért nem mentél el vele? – kérdezte tőle, maga se tudta, miért. Nem tudta, hogyan volt ehhez bátorsága. Talán az átvirrasztott éjszaka miatt; ilyenkor minden olyan könnyűvé vált reggelre, mint a cukor, amit a süteményekre szitált egykor a nagyanyja. Sokszor nézte gyerekkorában, ahogy szállnak a fehér porszemek a levegőben. Ilyen volt a világ is hajnalban, súlytalan, határozatlanul lebegő.

Maria nem válaszolt. Összeszorított szájjal dolgozott, oda-odacsapta a sarkokhoz a felmosót. Végül mégis visszafordult, és egészen közel hajolt, úgy mondta:

– Mindene megvan, mégsem tud vele élni. Rajta nem segít, ha még én is megleszek neki. Nekem semmim sincs. És rajtam sem segít, ha elmegyek vele, nem kell még száz euró.

Úgy ment ki a pultból, ugyanazzal az egyenes háttal, ahogy előző este elindult a folyosó felé, hátra se nézve. Egy kurva, aki válogat – gondolta a recepciós, aztán felállt, hogy összeszedje a holmiját, a telefont, a kocsikulcsot meg az újságokat. Elindult volna már, amikor visszalépett.

Nem tudta, melyik szobában lakik a férfi, de abban biztos volt, hogy a brit, ír és francia turisták mellett nem sok egzotikus országból érkeznek ide vendégek. Ha meglesz a nyelv, meglesz a valódi magyarázat – gondolta ösztönösen, és lapozni kezdte a papírokat.

 

Péntek Orsolya (1974)

Képzőművész, író. Festőként a metafizikai tradíciók szimbólumaival és a városi terekkel, íróként a közép-európai történelemmel és identitással foglalkozik.