Benedek Szabolcs: A teknős nyelve 8.

Natasha Barova felvétele

Időnként nemhogy lépésben haladt a forgalom, de meg is állt, majd hosszú perceken keresztül nem mozdult. Néhányan kiszálltak, és az autók végtelen sora fölött átnézve próbálták kideríteni, mi történik. Nem sokkal később a kocsisor minden látható előzmény nélkül újból meglódult, és akik túlságosan messzire kalandoztak, rohanhattak vissza a járműveikhez, hogy a következő kanyarnál, amikor ismét meg kellett állni, újra csak értetlenkedve tekintgessenek mindenfelé, és azt kérdezgessék a többiektől, hogy mi a franc van már megint.

Idefent is rekkenő volt a hőség. Mintha beszorult volna a forró levegő a hegyek közé. A GPS-alkalmazás pontosan megmutatta, mióta jönnek, mennyit távolodtak a tengertől, merre járnak és mennyi van még hátra. Arról viszont nem tudósított, hogy milyen magasan vannak. Gábor alföldi gyerekként mindig is idegenkedett a magaslatoktól, egyes budai utcákban már néhány lépés után fulladt, túrázni gyerekkorában sem szeretett, most meg, hogy úgy tűnt, mintha karnyújtásnyira lennének a csúcsoktól, a legszívesebben ő is kipattant volna a vezetőülésből, de nem azért, hogy vadigenekkel fecserésszen és méltatlankodjon a kiszámíthatatlan haladás miatt, hanem hogy futva elinduljon lefelé, a völgybe. Vagy bárhova, csak minél messzebb innét.

Pedig az autópálya jól ki volt építve, az aszfalt tükörsima, a szerpentinek mentén erős korlátok húzódtak, és egy idő után Virág sem tett megjegyzéseket, hogy ő megmondta, hogy nem szombaton kellene hazaindulni, ami sok helyen turnusváltás. Gábor nem akart vitatkozni a feleségével, hogy szerinte az Airbnb korában már nincs turnusváltás. Ettől függetlenül az autópálya mindkét irányban tele volt. Gábornak eszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, a dugók kialakulására nincs általános magyarázat. Most is teljesen logikátlannak tűnt, hogy a forgalom olykor hosszú perceken keresztül áll, aztán nagy hévvel meglódul, miközben nem látszik fizikai akadály, legföljebb az a láthatatlan tehetetlenségi nyomaték érzékelhető, amely a váratlan fékezésekből, irányváltásokból és nem jól kiszámított előzésekből tevődik össze. Vagyis abból a nemtörődömségből és önzésből, ahogyan az emberek a közlekedésben is viseltetnek egymás iránt.

Gábor a veszteglések közben néha lekapcsolta a gyújtást, minek pazarolni a méregdrága benzint, de amint a klíma leállt, a lábujjától a feje búbjáig elöntötte a ragacsos, fullasztó hőség, amely az elmúlt napokban végképp elviselhetetlenné vált. Még szerencsésnek is mondhatták magukat, amiért megúszták annyival, hogy léptek kettőt, és a könnyű nyári ruha szövetén máris kiütköztek az izzadtságfoltok. Viszont legalább nem volt a közelben erdőtűz, és innét nem kellett kimenekíteni a nyaralókat. Akikből amúgy volt bőven. A strandon időnként nemhogy a törölközőt nem tudták leteríteni, de szó szerint egy tűt se lehetett volna leejteni. Régen elmúlt már a pandémia, az az idő, amikor azzal voltak tele a hírek és az elemzések, hogy a járvány egy figyelmeztető jel, miszerint mostantól mindent másként kell csinálni, véget kell vetni a világot sáskaként letaroló turizmusnak, az ide-oda röpködésnek, a túlfogyasztásnak, a rohanásnak, a dőzsölésnek, és így tovább. Miért változott volna bármi is a járvány előtti időkhöz képest? A lezárások és a kijárási tilalmak idején is az volt az óhaj, hogy bár kapnánk vissza mielőbb a régi életünket.

„Visszakaptuk. Csőstül.”

Ez a nyár – merengett tovább Gábor – sok szempontból durvább az előzőknél. Ő például már az első napon föladta, hogy számolja, mennyi pénznél tartanak. Irreális reménynek tűnt az is, hogy pihenjenek, kikapcsolódjanak, feltöltődjenek az egymás sarkára hágó tömegben, az állandó verejtékezésben, a hangzavarban, a folyamatos sorban állásokban. És nemcsak azért nem lehetett pihenésről beszélni, mert nappal arra ment el az idő és az energia, hogy lökdösődtek és igyekeztek a legjobb pozíciókat elfoglalni egy olyan környezetben, amely elvileg a szórakozásukat és a kikapcsolódásukat szolgálta, éjszaka pedig a csöndesnek ígért szállodai szobába akkora elánnal hallatszott föl a vízparti bárokból a zene, mintha az ő orruk előtt keverné a DJ. Hanem azért sem, mert a cégtől rendre érkeztek a munkával kapcsolatos üzenetek. „Tudom, hogy szabin vagy, de vetnél rá egy pillantást?” Virág morgott, hogy miért kellett laptopot hozni, ami persze jól jött, ha a gyerek rajzfilmet akart nézni. Nem beszélve arról, hogy Gábor látta, hogy a felesége is csekkolja néha a telefonján a munkahelyi üzeneteit. Legalábbis azt mondta, hogy azokat.

Nyaralni kell. Ez is össztársadalmi elvárás. Félre kell tenni rá, hogy aztán pár nap alatt el lehessen költeni kinek-kinek a havi fizetése felét, az egészet, a dupláját, és közben hallgatni és hangoztatni, hogy most nyaralunk, nem számít, mi mennyibe kerül. Időben el kell kezdeni a tervezést, figyelni az akciós ajánlatokat, majd ahogy közeledik az időpont, stresszelni, hogy el tudod-e végezni a szabadság kivétele előtt az aktuálisan görnyesztő munkahelyi melót, különben lesütött fejjel, a főnököd és a kollégáid megvető és dühös pillantásaival kísérve ódaloghatsz ki az irodából, amiért rájuk lőcsölted a befejezetlen projekteket, amelyekkel úgyse fognak semmit tenni a távolléted alatt, neked kell a szállodából, laptopról csinálnod, de nem haladsz, mert hol a strandra, hol az étkezőbe kell menni, úgyhogy a szabadságod után nyakadba zúdul ismét az egész, az újabb feladatokkal. Ki kell számolni a legoptimálisabb indulási időt, meg hogy hol és mikor érdemes tankolni, és miközben az autópálya-kapuknál araszolsz, bosszankodhatsz, és hallgathatod a házastársad kifakadásait, amiért valamit otthon felejtettetek, pedig ki volt készítve a nappaliban, az asztalon, az előszobában, a cipősszekrényen. Mérgelődhetsz, mert a szoba nem a tengerre néz, egyébként is kisebb, a wifi mindig ledob, a takarítók hol a kontaktlencsetokot, hol a gyerek alvóállatát tüntetik el, az éjjeliszekrényről leverik a füldugót és a xanaxos dobozt. Az étkezéseknél tülekedni kell az asztalokért, utána sorban állni a svédasztalok körül, és előtted viszik el, amit kinéztél. A strandon állandó kéretlen tanúja vagy mások életének, lefröcskölnek, fejbekúrnak egy labdával, idegen félpucér testekhez érsz. Észvesztő a forróság, ám miközben hőkatlanná változik a bolygó, mi nyaranta egyre csak délebbre megyünk, mintha meg akarnánk égetni magunkat mindenképpen.

És közben mindezt színes-szagos fotókkal dokumentálni kell a közösségi médiában, mert ami ott nem jelenik meg, az meg se történt.

– Tudtad, hogy egyes turisztikai látványosságoknál komoly összeg fejében pár percre elküldik a tömeget, hogy olyan szelfit készíthess magadról, amelyen nincs más, csak te meg az adott nevezetesség?

– Mi van? – Virág lejjebb tolta a hámló orrnyergén a napszemüveget.

– A celebek leperkálják ezt a pénzt – folytatta Gábor. – Viszont a legprofibb influenszerek tudják, hogy hajnalban kell odamenni a nevezetességekhez, amikor még nincs ott senki, és nem is kell fizetni a magányos szelfiért.

– Mi a fasz? ­– kérdezte megint Virág. Nem lehetett eldönteni, hogy ez annak szólt-e, amit a férje mondott, vagy annak, hogy a kocsisor pár perc haladás után ismét befékezett, sorra kezdtek el villogni a vészvillogók.

Gábor följebb vette a klímát. A visszapillantó tükörből a hátsó ülésre nézett, ahol a lányuk a mutatóujját a szájába téve aludt. Sára a jelek szerint belefáradt abba, hogy kétpercenként megkérdezze, mikor érnek már haza.

– Ugye nem hagytuk ott az alvóállatát? Nem felel meg neki másik teknős, csak ez. Pedig már félig ki van szakadva a nyelve. Nem is értem, miért nyitott szájjal gyártották.

– Ne kezdd megint. És ne is folytasd – Virág visszatolta a napszemüveget. Nem mondták ki, ám mindketten ugyanarra gondoltak: szerencsére vége van ennek az elcseszett, rohadt nyaralásnak, és annyira, de annyira szánalmas, hogy mehetnek haza.