Márton Ágnes: 8 öltés – 2. rész

Kerosin felvétele

 

A Szikkadt Nyúlban ülök, hátul, a titkos kertben. Telt ház, mint mindig. Minden szó odahallatszik a rojtos terítőmhöz. Olyan ez az abrosz, mint nagyanyám ágyterítője anno. Súlyos és érdes, a mintája belevágódik a könyökömbe.

Délután be kell ugranom a patikába. Most már hármasával veszem a Rhinospray-t, rossz vége lesz.

A két szomszédos asztal mondatfoszlányait telibe kapom. Tőlem balra egy pszichológus rendel. Vajon etikus ez? Közfülre bocsátani azt, ami valakit szétmarcangol? De őket ez nem zavarja, vagy nem ez zavarja. A páciens egy lilába hajló fürtös, kék hajpántos, langaléta ifjonc, arról hadar, hogy miben hajlandó kompromisszumot kötni, nyilván a csajozáskor, és miben nem. Doktor Bubó – pont úgy néz ki, csak fiatal, vagyis inkább fiatalos változatban – a női potenciál kivetítéséről huhog, majd, nyilván nem először, a kapcsolati sémákról. Ha most elfogadod, mindig bele fogsz menni, aztán ücsöröghetsz a szarban. Tőlem jobbra egy szőkített hajú srác kalimpál. Aki hallgatni kénytelen, az talán a húga, ugyanaz a hiúzos arc, csak borosták nélkül. Éjfélkor csippan egy SMS, jössz velem tüntetésre? Van férje is, gyereke is, mi a fasz történik velem.

Orrszarvús mémeket és viccesnek szánt videókat pörgetek a facsén. Élve került elő az egy hónapja vízbe fulladt kajakos. Szájharmonikán játszik egy holland petymeg.

Az Öreg sokáig nem veszi fel a telefont. Vajon anya lett rosszabbul? Meg kéne látogatnom.

Aztán hirtelen krákogást hallok.
– Szóval beszéltetek Tildikével?

Aha, Tildi, mégsem Ildi. Tildike, mi a szösz.

– Igen, este fel kell hívnom, megadta a számát. Anyával minden oké?
– Mondtam már, hogy jól van, mindig a füleden ülsz, akárcsak a drágalátos barátod.
– Honnan ismered ezt a nőt, Öreg? Ezt a… Tildit.
– De kinyílt a csipád! Ismerem, és akkor?
– Tudsz a képről? Titokzatos volt a maca.
– 8 öltés, jól hangzik, mi? Sose gondoltam volna, hogy Alex Crexet érdekli a cirkusz. Ezek szerint bomlik érte.
– Cirkuuusz? Hogy micsoda?
– Most mondtad, hogy láttátok a képet. Max amúgy is képben van. 8 öltés, fasza. Divat most ez a számjegyesdi, Johnny Depp önarcképe például Five néven fut. Öt év szarlavina az életéből, van ilyen, kérem. Sokan tudnának mesélni erről, édesanyád például…

Érzem, hogy pirosodik a fejem. Nem elég az a nyamvadt beszámoló, most még ez is. Leó meg rángatja a pórázt veszettül.

– Hogy jön ide a cirkusz? Beszélsz nekem összevissza.
– Hát a kettéfűrészelt néni meg a piros hokedli. Hörömpő cirkusz, világszám. Beteg agya van ennek a Croxnak, mi? Csípem. Őrült kép ez. Long story, de majd Tildike elmagyarázza nektek, arra tartjuk.

Megbolondult az Öreg. Félrebeszél. Vagy mégsem?

Dörgölöm az orrom, védtelen, mint egy sünhas. Prüszkölnék folyton. Nehéz megválni attól, ami kínoz.

– Amit nekünk mutatott a hölgy, a lééédi, az egy majdnem pofozkodós festmény volt. Egy tenyér.
– Kaphatsz ám te is egy frászt, te gyerek, hülyíted a legjobb barátod édesapját. Ismerhetsz annyira, hogy nem állok jót magamért, ha kihoznak a…
– Fejezd már be! Eskü, hogy egy nyitott tenyér volt.
– Itt valami nem stimmel, utánajárok. Vagy tudod mit? Rádcsörgök este, amikor már megkaptad az ukázt Tildától. Ráérek utána szétcsapni, hogyha szét kell csapni.

 

*

 

– Bevette a dumát a kölyök? Hogy együtt jártatok matekra azzal a Flannal? Hú, ennek még egyszer neki kell futnom. Tudom már, Flammával. Mint a láng. Flam-ma.

Yvette felkel Alex Crex mellől, szikrázik a vörös sörénye, mint valami csillagszóróval megtűzdelt bunda. Az alkata is rókaszerű, a sompolygása, az oldalpillantása. A fürdőszobából kiabál vissza.
– Beszopta, sose fog kiderülni a turpisság. Még haza is kísért a majom. Haza! Ha tudta volna. Az elosztóig kísértettem magam, ott aztán villámsebesen elbúcsúztam.
– Na, ne szédíts azzal, hogy még csak meg sem csókolt.
– Úgy mutatkoztam be, hogy Pola.
– Pola, a lengyel? Szép, valami hihetőbbet is kitalálhattál volna. Nos? Hagyjuk a mellébeszédet.
– Dehogyis csókolt. Mért, szerinted hagytam volna?
Alex köhécsel. Először csak tetteti, de aztán majd’ megfullad, eltarhonyásodik a bőre.
– Oké, csak egyszer.

Alex legyint, nem is számított másra. Heverészik tovább, nyújtózkodik, a lány párnáját is a feje alá kanyarítja. Egyik kedvence, Matisse is így volt ezzel: imádott lustálkodni, végül festett egy órát a falra, úgy döntött, hogy hivatalosan is megállt az idő.

– Jól kiszúrtam velük. Miért is kételkednének abban, hogy a tenyeres az igazi 8 öltés?

Feltápászkodik mégis. Félretolja a macskáját, Bitangot. Egyfolytában zsörtölődik vele, pedig ha valakihez ragaszkodik, ha valakiért akár sárkányfejeket is vagdosna, épp ez a nyaúzós bajuszgombóc az.

– Megint csak zabálnál, mi? Dorombolsz naphosszat, de tudom ám, hogy mire megy ki a játék.

Ott a festmény, a komódnak támasztva. Alexnek bizsereg minden porcikája, ahogy számba veszi az egyes részleteket. A kép kerete egy cirkuszi paravánfüggöny. Lenn bagolyfejek hömpölyögnek, azokon billeg egy Erős Pista-piros hokedli, rajta két lefűrészelt, kalimpáló láb. Mintha nem is hiányolnák ezek a lábak a felsőtestet, kihagyhatatlan ziccereket sejtet a neccharisnyájuk, galoppos táncokat a patás cipőcskéjük. A Botero-méretű felsőtest a felhőkbe vész, zsonglőrlabdák és bohócsipkák közt bukkan fel itt-ott. Micsoda grandiózus derék, micsoda égig érő mellek! Csoda, hogy nem borul fel. És karnyújtásnyira egy bozontos retikül elhajítva, egy aprópénzzel tömött buksza, nyitva a szája, mintha sóhajtana, de emberi hang nem fér ki rajta, csak fémes zörgés, csak gurulós csilingelés.

Botero kikérte magának, hogy ő kövér nőket festene, ami őt izgatta, az az extrém, a sohasem-volt, mégis elképzelhető, elfojtó, mégis éltető burjánzás, ami őt lázba hozta, az a sok, a több-mint-elég, a repeta, a még-még, mint ahogy egy dzsesszkoncerten is a ráadás a legjobb, behunyod a szemed, és visz a szaxofon, a klarinét, a nagybőgő, a dob, és akkor már kurjongat a közönség, még egy kutya is belevonyít a tapsba, mintha egy fuvola is megszólalna. Ebben a píszí világban bármiért megvádolnak, bár Botero most már odaát van, a túloldalon tündöklik már, más sztenderdeknek kell ott megfelelni – de ideát is dönthetünk úgy, nemde, hogy bennünket semmilyen ítélkezés nem kezdhet ki, festhetünk akár bögyös múzsánkra tejfehér bőrt, az éggel társalkodó hamvas matériát.

Yvette átkarolja Alexet, szolibarna az orra és az összes porcikája, mentolos illatú a szája. Alex lerázza magáról, kicsit mégis odahajol, közben a festményt cirógatja.

– Tudod, Yvette, amikor kicsi voltam, a házunk előtt mindennap elsétált egy nő, mit sétált, elvonult, mint egy anyahajó. Mozgó Tejcsárdának hívtuk, rengett a bőre, micsoda makulátlan bőr, sarkiróka-fehér, s az az alkat, hogy bír így menni, találgattuk, félős áhítattal lestük, hogy halad, vajon eltiporna-e, kérdezgettük, ha felkapaszkodnánk a mellére. Nem csúfolódásból hívtuk Mozgó Tejcsárdának, egyébként tudott is róla, és csak üdvözülten, mégis sóváran mosolygott, mint valami ős vagy leendő isten. Istennő. Ma már ennek hallatán testszégyenítésről faggatnának, de ebben csak csodálat és vágyódás volt, mindent megadtunk volna, ha megölel, de persze nem mertük kérni, nem merészeltünk hozzá se lépni, csak kikukucskáltunk az ablakon vagy a ház sarkánál, jéééé, hát ott van, ott van nekünk, abban a gyerekkori csibész, de romlatlan örökkévalóságban, ami persze végül nem volt végtelen, bemocskolódtunk azóta.

– Úgy áradozol, Alex, mint aki szerelmes a libamájba.

Alex fintorog, nem is várt mást, bár a szíve mélyén reménykedett néha.

Biztos benne, hogy senki sem képes megfejteni a titkot. A szemhéjnál nyolc pindurka öltés lapul a vásznon, alattuk pedig a széf kódja. Senki sem találja meg. Csak aki kiérdemli, hogy megtudja, hol van. Akinek elárulja.

 

*

 

Tilda ránéz a karórájára. Rolex a javából. Persze ezt is tőlük kapta, akárcsak a mexikói nyaralást.

Tíz óra negyvenöt, sehol semmi. Nem ideges, tudja, hogy csak késik az a két balfácán, hogy semmit sem tudnak idejében elintézni. De szeretne már túl lenni rajta, szeretne már túl lenni mindenen. Mintha csak egy szerep rabja volna, talán az is.

Megszólal a telefon, de már nem tudja felvenni. Ágyő, világ, ágyő, Rolex, nem volt hosszú az ismeretség.