Galda Gábor Attila naplopója

A szerző felvétele

Október 9., hétfő: Teliholdnak néztem a Lidl logóját. Este úgy döntöttem, hogy a hosszabb, de mégis gyorsabban legyalogolható útvonalon megyek a bolt felé. A villamosmegállóba csak lohol az ember, egyenesen, aztán balkanyar és ismét egyenesen. Az éjjeli égen felbukkanó, sárgán világító tallér, mire odaértem, már nem krátereket mutatott, hanem kék-piros feliratot. Még nyitva van. Átmegyek a zebrán, közvetlen mellettem érkezik a 3-as villamos, aminek az áramszedője akkorát reccsen és villan, hogy még a kabátzsebemből is kiejtem a bevásárlókocsihoz tartogatott 50 forintost. Jó volt így sétálni. Még ismerkedem a Bosnyák tér környékével, Zugló utcáival. A szomszédság, ahol az új albérletünk van, a zöldövezettel és a kertes házakkal Egerre emlékeztet. A panelek is. Sok barátom sétatávra lakik tőlünk. De hét perc gyaloglás után már villamos, kürtőskalács, már templom, amit esténként berácsoznak, és a könyvcserés szekrény, amitől nem messze széttépett lapok hevernek a földön.

A metrón, a trolin, a villamoson örökké az emberek szemébe kószál a tekintetem, keresem az ismerős nézéseket, és rájövök, csak bámulok. Tanulhatnám az ajtó fölötti megállók sorrendjét, vagy az utazási feltételek kivonatát, észlelhetném a felbukkanó könyveket is, vagy, hogy kinek milyen fejhallgatója van (már hónapok óta kéne egy új). Még izgalmas a budapesti tömegközlekedés. A Ferenciek tere csodálatos éjszaka, a Puskásnál lévő piacon kipakolt gyümölcsök éjjeli színe is lelassít egy fotóra. Néha kipróbálom, tényleg megérzi-e az ember, ha nézik. Megérzi. De sosem akkor, ha koncentrál rá. Hanem amikor nem figyel. Ösztönösen felkapja a fejét, és pontosan oda néz, egyenesen valaki szemébe, mint céltábla közepébe a nyíl. Esterházy azt írta A Márk-változatban, „Szemet nézni érdekes, mintha a nézést nézném”. Majdnem ilyen durva az is, hogy egy szemkontaktus során szó szerint belenézünk a másik ember szemébe, tényleg belenézünk a másik emberbe, mert a pupilla valójában csak egy lyuk, egy nyílás a szemen. Ha állva utazok, sosem a lelógó kapaszkodókat fogom meg, hanem magát a fémrudat, amire rögzítve vannak, lehetőleg minél magasabban, gondolom, ott kevesen szokták összetapogatni. Próbálom nem figyelni az arcokat, próbálom nem nézni a nézést, de az ismerősnek tűnő tekintetek örökké berepülnek a látóterembe, minden arc egy háló, felfogja a levegőben cikázó szembogarakat.

Október 10., kedd: Ma van a Petri György-díj pályázatának leadási határideje. Világszerte püföli billentyűzetét tucatnyi magyarajkú szerző, hogy még időben pengepontossá szöveggondozza digitális paksamétáját a megannyi műhelytapasztalattól éles szerkesztő-szikéjével, hogy az éjfél előtti percekben lesújthasson kurzorával az Elengedés Szent Küldésgombjára. Saját írásban nem szoktam humorizálni – ez most izgatottság. Izgatottsággal és hálával tölt el az a pár érdeklődő üzenetváltás, hogy te is csinálod, ugye? Örömmel látom a közösségi felületeken, hogy több szerzőbarátom, -ismerősöm posztol életképeket a készülő kötettervekről: versekkel beborított parketták, irizáló telefonos fényképek egy-egy sejtelmes .doc dokumentumról, Dosztojevszkijt megszégyenítő kéziratvázlatok. Egyszerre élem meg kedves, motiváló közösségi élményként és érzem eluralkodni az elengedéssel járó ambivalens érzéseket. Innentől kezdve egy kötetterv megalkotása nehéz, de hálás feladat: onnantól, hogy megvan, onnantól, hogy kész, már megérte. Már megérte, mindegy, mi lesz utána, mert már létezik. Vége, és elkezdődött. „Kezdhetek folytatódni”, ha már Petri. Viszont mégiscsak tartozunk a szövegnek azzal, hogy elküldjük szimpatikus kiadókhoz, legitim kötetterv-pályázatokra. És mégiscsak tartozunk a szövegnek egy sajátos, jó borítóval.

23:47-kor még a CTRL+C és CTRL+V billentyűkombinációk sorjázásától ropog a lakás. Nő, növekszik a karakterszám, másolom a verseket a végleges doksiba, formálódnak a ciklusok. Ide kéne majd még írni vagy öt verset. Ide vagy kettőt. Ezt a ciklust lehet, nem is kéne belerakni. Nem baj, menjen, amúgy is az volt az eredeti terv, hogy egymástól igen eltérő ciklusokat rendezek egy kötetté. Hát, amúgy ezek mégse különböznek annyira. Szerintem az ember észre sem veszi, hogy éppen megírta élete első versét, hanem csak utólag jön rá, hogy igen, onnantól számoljuk a dolgot, az már az volt, nem házifeladat irodalomórára, nem diáknapos induló. Viszont első kötettervet nem ír meg véletlenül az ember – hányszor kell nekifutni, hányszor kell alakítani, hogy az legyen, aminek szánom? Ezt nem lehet számban mérni, úgyis jön új vers, ami pont belepasszol, és úgyis ki kell szedni olyat, amit amúgy célzottan beleírtam. Új ötletek, régi ötletek. Inkább ingerben, inkább nyugtalanságban lehet mérni. Ha már nagyon zavar, ha már tényleg iszonyatosan zavar, hogy még mindig nincs kész – akkor jó úton haladok.

Éjfél múlt. Mozdulatlanul füstölög megannyi magyarajkú billentyűzet világszerte. Ezt a részt hova írjam, még a keddhez, vagy már a szerdához? Addig még nincs holnap, amíg el nem aludtunk, és ezen az életfelfogáson soha, semmi nem fog változtatni, már látom.

Október 11., szerda: Egy hónapja költöztem fel a Kedvesemmel Budapestre, Egerből, ahol 26 évig éltem. Pontosabban egy hónapja ezen a napon zárult le a költözködésünk, már itt aludtunk, az új albérletben. Igaz, még mindig van néhány doboz, amit ki kellene pakolni, de megvan a hangulata ennek is, érzeni, hogy folyamatban van valami izgalmas és új. Az egyetemista, albis évek mosolygó, hátramaradt darabkái ezek. Iszonyú, hogy örülök egy új, fényes lángelosztónak, és közben nagyon vicces is. Kilátástalan kultúrkocsmai éjjelek után délben felkelni, és elmenni a Pepcóba fürdőszobai polcokért. Tapadókorongos! Nem kell fúrni.

Ez a hónap javarészt a berendezkedéssel zajlott, két héten keresztül kellett vadásznunk internetszolgáltatókra. Még nem sok helyen voltam. Valamelyik nap a Pótkulcsban, a szomszédos asztalon egy szelet sütemény hevert, amiből Garaczi László villázgatta a falatokat. Ha jól láttam.

Hétfőn volt az első nap az életemben, hogy tényleg naplót írtam. Kaptam egy szép, ízléses, keménytáblás naplót Anyámtól valamikor évekkel ezelőtt, talán karácsonyra, mert tudta, hogy naplót akarok írni (fejemben: naplót kéne írni), és nem írtam bele egyetlen bejegyzést azóta sem. Imádom azt a könyvet, a mai napig üres, és itt van most is. Annyit tudok a naplóírásról, hogy elvileg (vagy inkább hagyományosan) ott vagy önmagaddal a legőszintébb, hát íme: ezeket is azért írom, mert tudom, hogy mások is olvassák majd. Az igazi, ténylegprivát naplóírás sosem foglalt le. Szerintem másokkal megosztani jobb. Már amit, már akinek.

Mélypont szinte minden tekintetben. A közegeken gondolkodom, a munkán (pénzen), a spontaneitáson és annak hiányán, a még mindig meg nem hallgatott új albumokon kedvenc zenekaroktól. Azon a többtucatnyi eseményen, amiket a fővárosba szabadulva bejelöltem Facebookon, hogy minimum „Érdekel”, és végül nem mentem el. Azon a sok emberen, akikkel egy hónap alatt még mindig nem tudtam találkozni.

Ilyenkor séta. Mindig egy behatárolhatatlan érzés ragad el, amikor egy bizonyos távolságból nézek egy panelépületet. Olyan távolról, hogy pont a látóterembe tudom zárni az egész tömböt. Több tucat ablak, mögöttük több tucat ember, család vagy üres szobák. Számtalan lakó átlagos vagy átlagon felüli életpillanatát láthatnám meg egyszerre. Gyakorlatilag centiméterekre élünk idegenektől. Ezen a néhány centi betonon és téglán múlik, hogy a tőlünk néhány méterre élő életünk szerves részét képezi-e, vagy soha nem is találkozunk. Ha minden lakás, minden ház üvegből készülne, a reggelente készülődők nem a fürdőszobai csempét néznék fürdés közben, az ágyon fekvők éjszakánként a felettük élő éjjeli baglyok talpának mozgására aludnának el, és mindenki látná, hogy mit művelnek a lépcsőházban várakozók. Járművek. Néhány centi választ el az aszfalttól, és száguldozunk. Néhány centi választ el a szembejövő autóktól is – mennyi mellett száguldunk el egy perc, egy óra alatt? Biró Krisztián Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül című versét nagyjából huszadjára olvasom az Eldorádó ostroma utolsó lapjain. Ha félsz az autópályán, vedd elő ezt a szöveget. Mennyi az esélye…?

Október 12., csütörtök: Ma van a Kedvesemmel a harmadik évfordulónk, csodásan telt. Hogy is volt az a ténylegprivát naplóírás?

A nyomtatványhajtogatás viszont már nem a randi része, készül a Szövegtrafik második zine-ja. Ő a grafikus, én a szerkesztő. Hát igen: amikor az első elkészült, még nem volt kimondva, amikor a második, már három éve igen.

…vagy zine-je? Egy magyar beszélő számára a zine szó láttán egyértelműen a zájn kiejtés az intuitívebb (és jobban is hangzik), de mivel a magazine szóból rövidült, az etimológia a zin vagy zín kiejtést kívánja meg. Én a zájn kiejtést propagálnám, ha már egyszer van egy póverpointunk is.

Két óra vonatút Egerbe, elhozom a nyomatokat, két óra vonatút vissza Budapestre. Leveszünk egy lapot a halom tetejéről, vonalzóval és késsel húzunk rá jelöléseket, összehajtogatjuk. Leveszünk egy lapot a másik halom tetejéről, vonalzóval és késsel húzunk rá jelöléseket, összehajtogatjuk. A két kapott füzetecskét egybe illesztjük – mivel? Befőttesgumival. Nem kötünk, nem varrunk, nem ragasztunk, mert így széthajtogatható marad, akár A3-as méretű poszterként is falra lehet tenni az egyébként füzet alakú kiadványt. Az alternatív kiadványokban az a legjobb, hogy összművészeti törekvéseknek lehet a központi összefogó ereje, összetartó produktuma. Holnap lesz a huszonegyedik felolvasóestünk Egerben, nagy izgalmak és nagy stressz.

Október 13., péntek: Ma reggel is úgy ébredek, mintha meg sem történt volna az alvás. Nem tudom eldönteni, hogy kialvatlan vagyok, vagy csak többet aludtam a szükségesnél. Hajnali 5-kor még ébren lenni, délután 3-kor még nem. Semmi különös, csak így alakul mindig. Ma sikerült 11-kor felkelni, délután négykor indulunk Egerbe. Őszi, világoskék idő, olyan, mint egy bögre belsejében. Az Árkádtól egy sarokra először kérek útbaigazítást Budapesten, és igen, a két srác jófej, segítőkészek, és kiderül, jó helyen járunk. Érkeznek, beülünk, öröm. Megyünk, M3-as, dugó. Menetelés közben gyönyörű naplemente. Ahogy kitakarjuk az erős fényt a szemünk elől, a kezünk árnyéka mintha törzsi testfesték lenne az arcunkon. Érkezik már a bennszülött nép a tűzpiros Nissannal. Kerülőútra térünk, még éppen időben, ha nem jön közbe semmi, odaérünk fél 7-re. Eger tábla, és most realizálom, mennyire hiányzott ez a város. Megérkezünk a felolvasás helyszínére, gőzerővel berendezzük a szokásos módon. Sötétbarna székek, behatárolhatatlan kék neon körbe a falakon. Ne állítsuk át olyan színűre, mint a zine? Ne, mert ettől a vöröstől instant sztriptízklub hangulat lett. Ezzel amúgy semmi baj, de mi csak felolvasni jöttünk. Hála Istennek, lett mikrofon. Hála Istennek, rendben vannak a zine-ok. Két új arc a Kalapos felolvasók között. A penészkapcsolatok testi és lelki hatásai. Utcaszéli virágosnéni, akitől senki nem vásárol. Marxista Tinder-randik. Cigány = szabad. Az nem szobor. Meglepetés performansz Tőle, hatalmas öröm. Szövegélmény. Az est után levezetés, kiderül, hol alszunk, éjjeli kaja. Véletlen találkozás egri barátainkkal, akik már szintén felköltöztek Pestre, de ezt eddig még nem tudtuk egymásról. Alvás, és…

Október 14., szombat: …ébredés egy szintén rég látott barátnál, közös reggeli, beszélgetés. Délben találkozó Apámmal, családi összejövetel Nővéreméknél. Egyébként a legszebb dolgokról vagyok a legszűkszavúbb.

Utazunk haza, esteledik. A kék és a narancs komplementer színek, ezért ilyen szép az IR87-es is ebben a naplementében. Egész nap az jár a fejemben, hogy a mai lesz ennek a naplósorozatnak az utolsó darabja. Hogyan zárjam le?

Galda Gábor Attila (1997, Eger) 

Versei többek közt a Pannon Tükör, az Új Forrás és a KULTer.hu felületein olvashatók. Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem angol-magyar tanári szakán végzett. A Szövegtrafik irodalmi kör alapító tagja.