Rácz Boglárka regényrészlete
Fotó: Rácz Boglárka
Fölfeslik valami a kéken át
Péter, Vera, Bori és Gréta is ott van a zárókiállításon, nézik a nőalakokat, a szabályos és szabálytalan formákat, a káoszba rendeződött tárgyakat, a lefolyásokat, a madárszerű lényeket. Szorítom Péter kezét, ő is szorítja az enyémet. Ezek a festmények már leváltak rólam. Ha kérdeznek, nyugodt hangon beszélek. Anyám nincs itt, elfelejtettünk neki szólni. Most csak attól szorongok, hogy valaki olyat kérdez, amire nem lehet válaszolni. Gréta nem ismeri fel magát a szigorú tekintetű nőalakban. A hivatalos program után késő estig kocsmázunk. Szédülök a vörösbortól, nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz. Gréta és Vera hazamennek, esetlenül ölelem meg őket, nem tudom máshogy, a tárgyak ellebegnek, pedig kapaszkodnom kéne. Elindul valami a gyomromból, Borival a szűk vécében térdepelünk. Nem térdepelünk, csak én térdepelek, van ebben valami sorsszerű, hogy Bori már másodszor asszisztál, amikor hányok, elbaszott egy befejezése ez az estének, annyira elbaszott. Péter taxit hív, én közben valamit nagyon viccesnek gondolok, nem tudom abbahagyni a nevetést. Mindenki minket néz, amikor kimegyünk. Bori is nevet, megérkezett a taxi miszisz művésznő, mondja és meghajol, és én azt válaszolom, hogy sosem leszek miszisz, mert eszem ágában sincs férjhez menni, sőt, itt maradni sem fogok. Elmegyek, pontosan ugyanúgy, mint Gusztáv, mert egyedül akarok lenni, teljesen egyedül.
*
Péter kifelé bámul a taxi ablakán. Csak percekkel később érzékelem, hogy mennyire megaláztam Bori előtt. Kavarog a gyomrom, nincs erőm kiengesztelni, csak haza akarok érni végre. Lecsukódik a szemem, a szemhéjam mögött újra lejátszódik a jelenet. Félúton lehetünk, amikor Péter megszólal, de nem hozzám beszél. Ahol tud, álljon meg. A taxis összevonja a szemöldökét, látom a visszapillantóban. Ahol tud, álljon meg, ismétli hangosabban. Megfogom a kezét, semmi szükség erre, menjünk haza, mondanám, de összeakadnak a számban a szavak. A taxis megáll, minden olyan valószerűtlen, Péter elindul valamerre, visszanéz párszor, látszik rajta, hogy bizonytalan. Mikor hazaérek, megpróbálom felhívni, kicsöng párszor, aztán semmi sem történik. Megnézem az időt, hajnali fél három. Lezuhanyzom, közben ráz a zokogás. Néhányszor még megpróbálom elérni, felveszi végül, annyira meglepődöm rajta, hogy egy darabig hallgatok. Sajnálom, mondom a hosszúra nyúlt hallgatás után. Hajnali négykor ér haza. Félálomban fekszem, hallom az óvatos lépteit. Kinyitom a szemem, látom ahogyan a halántékát dörzsöli. Amikor felém néz, becsukom. Kár volt ebbe belekezdeni. Úgy tettem, mint aki nem tudja, hogy alkalmatlan vagyok egy normális párkapcsolatra. Nyirkos a lepedő, nem törölköztem meg zuhanyzás után. Péter ruhástól fekszik az ágyba. Sokáig forgolódik. Bordó nadrág és fekete ing van rajta. Az inget tőlem kapta, megtetszett az androgün próbababán. Már világos van, amikor egy madárember lép a szobába. A szárnyával megsimítja a homlokom, a szemem, az ajkam. Magával ránt, most ott vagyunk, ahol nem léteznek szavak, sem emlékek.
Rácz Boglárka (1986, Losonc)
Író, költő, tanár.