Soltész Béla: 8 öltés – 4. rész

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Leó szűköl, ahogy a Magisztrátus épülete felé haladunk a Fasoron. Egyre jobban rángatja a pórázt. Együttérzően nézek rá. Nekem sincs túl sok kedvem az Öreg elé járulni, de a ma reggeli telefonhívása után nem sok választásunk maradt. A Herceget hívta, nem engem, és ebből mindketten értettük, hogy baj van.

A Díszparkon túl meglátjuk a Magisztrátus elfeketedett tornyait. Leó ugat, de a Herceg intésére elhallgat. A hatalmas épület előtt a Hódító szobra áll. Színpadias mozdulattal a szívem fölé érintem a tenyerem, ahogy elhaladunk előtte. A virágágyások körül kertészek sertepertélnek, és nem akarom, hogy beleírják a jelentésükbe, hogy nem adtam meg a tradíciók szerinti tiszteletet. A szobor körül törött sörösüvegek szilánkjai, meg néhány szakadt ruhadarab. Tegnap is valami tüntetés vagy verekedés lehetett itt. Egyre gyakoribb az erőszak, amióta az Öreg visszavonult.

A Herceg csak ballag szórakozottan, rá se néz a szoborra. Bosszant, mert tudom, hogy tudja, hogy a kertésznek öltözött besúgók pontosan tudják, ki ő. És amit ő megtehet, azt más nem teheti meg. Még én sem. Pedig együtt lakunk az apartmanban, együtt járunk be az egyetemi órákra, és együtt sörözünk a kanapén sorozatokat nézve. Ő mégis a kiválasztottak közé tartozik, én meg nem. Csak biccent a főbejárat előtt strázsáló gárdistáknak, akik felszegik a tollas csákós fejüket, és tisztelegnek neki. Az épületbe érve viszont mintha a Herceg magabiztossága is elillanna. Leó szorosan a lábam mellett, farkát lesunyva halad. A hátsó lépcsőn megyünk fel. Méregzöld kambriumi márványból vannak kifaragva a lépcsőfokok, bennük tengeri csigák házának rajzolata. Próbálom csak ezeken a csigákon tartani a tekintetem, amíg felérünk a másodikra, és nem nézek sem a Hercegre, sem a lépcsőn lefelé siető hivatalnokokra.

Az Öreg a vaskos ébenfa íróasztala mögött ül és szivarozik. Nem áll fel, nem nyújt kezet. Lopva nézek körül a teremben. A falakon mindenütt festmények. A többségük a Brokát és Epe Művésztelep tagjaitól lehet, de van jónéhány Alex Crex is. Főleg a koraiak, azokat tudta megvásárolni az Öreg, az utóbbi pár év képei csak a most pénteken nyíló kiállítás után kerülnek licitre. Vagy kerültek volna, Tilda halála után nem lehetünk biztosak semmiben. Furcsa, hogy a hivatali teremben még mindig az Öreg ül. A Hercegtől tudom, amióta Klára mozgatja a szálakat, egyre nyíltabban beszélnek arról a Magisztrátus épületében, hogy bármikor kirakhatják innen az Öreget, a festményeivel együtt.

Van még valaki a teremben. Az ablaknál egy magas nő áll. Elvakít a napfény, csak azt látom, hogy a haja szőke. Amikor ellép az ablaktól, a Herceg felé indul. Rajtam átsiklik a tekintete.
– Teljesen nyilvánvaló, hogy átvertek téged – mondja halkan.
– Légy szíves, Flamma, ne idegesíts fel – válaszol ingerülten a Herceg.
– Az, hogy te ideges leszel, az csak egy reakció – mondja a lány. – A te érzésed. Én viszont egy tényt szögeztem le. Vagy szerinted hazudok?
– Nem, csak…
– Eléggé vádlónak tűnt a hangsúlyod.
– Bocsánat.
Nézem, ahogy a Herceg a padlót bámulja, mint egy szégyenkező kisgyerek. Soha nem láttam még ilyennek.

Az Öreg feláll, végigméri a Herceget, és Leóra mutat. A kutya engedelmesen odaoson a lábai elé. Az Öreg szótlanul kimegy a teremből, a kutya utána.
– Apa is hibázott – mondja halkan a Herceg.
– Hibázni lehet – vágja rá Flamma. – Kibújni a felelősség alól, azt nem lehet. Közben meg tegnap is majdnem halálra verték egy ismerősömet a rendőrök.
– Most már mindegy. Apa már nem elöljáró. Már csak a festmények és a könyvek számítanak neki. Nem érdekli, mi van a való világban. És ami azt illeti, engem se.
– De a való világot nagyon is érdeklitek mind a ketten. Biztos lehetsz benne, hogy amint kiléptetek a galériából, Tilda mindent elmondott rólad a megbízóinak. Nem rejtőzködhetsz tovább. Itt az ideje, hogy abbahagyd a bohóckodást, és visszaszerezd a családunkat megillető helyet a Magisztrátusban.
– Becsaptam Tildát – mondja a Herceg, és rám mutat. – Robertre hitte azt, hogy én vagyok.
Flamma most először néz rám. Valósággal meggyulladok, ahogy végigmér. A cipőmtől kezdi, lassan halad felfelé. Végül a szememhez érkezik. Minden erőmre szükségem van, hogy álljam a tekintetét.
– Te egy halott ember vagy – mondja halkan.

*

Ahogy a taxi kiér a főútra, Yvette visszanéz Alex villájára. Ez a luxus nem az enyém, gondolja. Az aranyfülű csészék és a pezsgőspoharak. Ez Alex világa, én meg bármikor kieshetek a szutyokba, mormolja. Borzongva nézi a kocsiablakból, ahogy a város széléhez közeledve az autópálya rákanyarodik a viaduktra, és alul, a völgyben feltárul a Zóna. Még soha nem volt ott, de tudja, hogy akik drogért vagy kurvákért mennek oda, nem mindig térnek vissza. Megkönnyebbül, amikor a viadukt túloldalára érve, egy újabb kanyar után elkezdődik a cipruserdő.

Az anyja most jobban van. A szanatórium ablakából nézi az öblöt, és azon túl a várost. Tökéletesen ki lehet venni a távolban a Kikötőt, a régi Halpiacot és a Fasor hosszú egyenesét, ami a Magisztrátus komor épületéhez vezet. Mindent belát innen, mint egy páholyból. Mégsem arról beszél.
– Most repülőhalakat látok – mondja.
– Persze, anya – suttogja Yvette. – És még mit látsz?
– Még sok, sok repülőhalat. Összeállnak egy vitorlává, ami egy hajót repít… egy olyan lenyugvó nap felé, aminek medúzaalakja van.
– Értem.
– De ha jobban megnézed, a hajó teste valójában egy gödör… mintha a tenger vizébe ásták volna. És ott… és ott zsizsegnek a rákok. Az egymást az ollóikkal szétvagdosó tarisznyarákok. Spriccel a vérük! Jaj! Lila vérük van. Vagy inkább bordóslila. Mint a szeder, olyan.

Yvette átkarolja az anyja vállát. A Niederbronn-szindrómát nem lehet gyógyítani, csak lassítani a leépülést. Ahogy bomlanak le a sejtek az agyában, fantasztikus hallucinációkat okoznak neki. Csak itt, ebben a szanatóriumban tudják, hogy mire van szüksége. Yvette arra gondol, hogy örökké hálás lesz az Öregnek, amiért elintézte, hogy itt ápolják. Vajon miért tette? Az anyja soha nem beszélt arról, hogy mi volt köztük, és az Öreg sem árult el semmit.
– A testem nyolcvanegy százaléka víz – néz Yvette-re az anyja. – Néha hullámozni kezd bennem az óceán, és hallom a moraját. Most már ez beszél hozzám, nem az emberek.
– Vigyázz magadra – mondja halkan Yvette.

A taxi megvárta a szanatórium előtt. Összesen tizenöt percet volt fent. Elindul vissza, a városba. Üzenetet ír Alexnek a repülőhalakból összeálló hajóvitorláról és az egymást kaszaboló tarisznyarákokból létrejövő hajótestről.
Szuper, érkezik egy perc múlva a válasz.
Yvette tudja, hogy Alex pár hónapon belül milliókért fogja eladni azt a képet, amin ez a hajó látható, és mindenki a zsenialitása előtt hajbókol majd.
Ugyanez volt akkor is, amikor az anyja a nyolc öltésről mesélt.
A taxi beér a belvárosba. Egyre több a részeg egyetemista a járdákon. Az egyik üveget dob a taxi felé, de nem találja el, egy parkoló teherautó ajtaján törik szilánkosra.

*

A Szikkadt Nyúlban állok a pultnál. Péntek este van, ma lett volna a kiállításmegnyitó a Tűz Galériában, de az ismert okok miatt elmaradt. Szabad az estém, a Herceg a nőjével találkozik. Nem keresek senkit, nem akarok csajozni, de nem akarok egyedül ülni sem otthon.
Félek? Nem mondanám. Már megittam pár snapszot, kezdek ellazulni. Hatalmas a tömeg. Nem tudom, mit képzelnek ezek az arcok, az egyik velúrzakós pojáca úgy szidja fennhangon a Magisztrátust, mintha nem lenne mitől tartania. Talán ő is valami kékvérű hercegecske vagy grófocska?
– Nahát, a halott ember – hallom hirtelen, és végigfut a hátamon a hideg.
Flamma mögöttem állt, ki tudja, mióta. Fekete pólót visel és copfba fogta a haját, mintha a lehető legkevésbé akarna feltűnést kelteni. De a többi nőnél majdnem egy fejjel magasabb, a szoborszerű, szabályos arcára is sokan felfigyelnek. Látom, a pultnál távolabb ülő bőrdzsekis kopasz bámulja őt. Vagy ő a testőre?
Nézem, ahogy a lány rágyújt. Mély, hosszú slukkot szív, aztán kifújja. Csak jön, jön a füst a szájából, mintha soha nem akarna elállni.
– Égek belül – mondja nevetve.

Már elég sokat ittam, úgyhogy egy olyan mondat formálódik meg a fejemben, amit józanul biztos, hogy sosem mondanék Flammának.
– Gyere velem hátra, a titkos kertbe!
Mire felocsúdok, hogy ezt valóban kimondtam, a lány már rá is bólint. Átvágunk a tömegen. A titkos kert valójában nem is olyan titkos, ott is minden asztalnál ülnek, csak lámpák helyett gyertyák világítanak. Alig látni valamit a kapuból.
– Maradj itt, keresek helyet – mondom Flammának. Elindulok az egyik ösvényen. Tele van a kert, de az egyik hosszabb asztalnál csak ketten ülnek, talán meg lehet őket kérni, hogy az asztal túlsó végére ülhessünk.
Mielőtt bármit kérdezhetnék tőlük, az egyikük megszólal.
– Robert?
A gyertya halvány fényében felismerem a Herceget. Szóval itt randizik. Próbálom kivenni a csaj vonásait. Lehetséges volna, hogy…?
A lánynak is elkerekedik a szeme.
Még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy Yvette-et látom. Várom, hogy ő szólítson meg először. Hogy azt mondja nekem: Nagyróka! Gyerekkorunkban mindig Kisrókának hívtam, a vörös haja miatt. Ő volt a Kisróka, én meg, a tíz évvel idősebb bátyja, a Nagyróka.
De nem ezt mondja.
– Pola vagyok – szólal meg magabiztos hangon.

Soltész Béla (Budapest, 1981)