Borda Réka: 8 öltés – 7. rész

Mandy Kerr felvétele

Minden „öltésperformansszal” feszültebb vagyok. A második alatt biztosra veszem, a művészek a bérgyilkosaimnak üzennek. A harmadik során felbugyog a gyomorsavam, a negyedikre szinte látom magam előtt, ahogy Antonék felkapnak, és ledobnak a hídról. Az ötödikre elhatározom, brutáldurva ninjarúgásokkal fogok ellenállni. A hatodik alatt felnevet a közönség, és én is azon kapom magam, hogy elmosolyodom, majd a hetedikre arra jutok, biztosan nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy bárki a kinyírásomat tervezze.

Elérkezünk a nyolcadik öltéshez. Előkapnak egy nagy téglalapot, és lerántják róla a leplet. Nem akarok hinni a szememnek: ez AZ a festmény. Semmi kétség. Kisrókára pillantok, hátha ő érti, mi a fene történik. Megbabonázva figyeli az eseményeket.

Kiráz a hideg. Ez tuti csapda. A merénylők talán már a háztetőkről szegezik rám a távcsöves puskájukat. Ijedten nézek körbe.

– Ezt az egyetemünkért! – kiáltja a performőr, a performnessz, a művésznő vagy a fene se tudja, hogy hívják, és felemelt tenyérrel nekirohan a festménynek. Egy kurva nagyot lekever neki.

A tömegből elismerő morajlás szakad fel. Az előadó megismétli a pofont, újra és újra, minden alkalommal ugyanazzal a felkiáltással. „Úgy van!” – kiáltja valaki mögülem. Végül az egyik ütéstől egy kis lyuk keletkezik a vásznon, mire a megjelentek egy emberként tapsolják meg az eredményt.

Egy idősebb fószer idegesen toporog előttem. Arany Rolex, élére vasalt ing, a tarkóján pár csepp festék. Ellenszenves, nem tűnik közülünk valónak – jelentsen ez bármit is, mert valójában én sem tudom, mi a francot keresek itt. Mire végigmérem a pasast, a vászon teljesen átszakad, és a művész elkezdi darabjaira szedni a keretet. Kisróka ökölbe szorított kezét a levegőbe emeli, és ismételni kezdi: „nincs több el-nyo-más!”. A tömeg utánozza.

„Nincs több el-nyo-más! Nincs több el-nyo-más!”

Az egyik előadó megafont vesz elő, és csendre inti az egybegyűlteket. Egy egész város gyűlt össze körülöttem.

– A festményt, amit felpofoztunk, egy hűbéres, Alex Crex festette – magyarázza, és a rolexes pasasból kiszakad egy „miazisten”.
– Fúúúj – válaszol a tömeg.
– És mit teszünk a hűbéresekkel, akik közreműködnek az egyetemünk elpusztításában? – teszi fel a kérdést.
– Felpofozzuk ő-ket! Felpofozzuk ő-ket!
– Itt az ideje, hogy a saját kezünkbe vegyük az irányítást! Állítsuk meg a forgalmat! Mutassuk meg a császárnak, hogy nekünk is van hatalmunk!

A tömeg füttyögve, tapsolva ért egyet, és a művészek vezetésével megindulunk a belváros felé. Összehúzom magam. Nagyon nem tetszik ez nekem.

– Lépjünk le – fordulok Kisrókához.
– Mi van?
– Húzzunk már el.
– Te tényleg nem érted, mi történik? – bambán bámulhatok rá, mert nem várja meg a válaszom. – Most végre lerombolhatjuk a császárságot, ami egy csomó ember életét tönkretette. A császár, a felesége, és olyanok is felelnek majd azért, amit tettek, mint az apád.
– Apám egy sima hivatalnok.
– Te pont olyan hülye vagy, mint régen. Tényleg nem tűnt fel, hogy apád arra akart felhasználni téged, hogy beépülj az ellenállók közé? Csak azért nem avatott be a játszmájába, mert tudta, hogy általában lövésed sincs semmiről. Ezért akarta, hogy haverkodj össze Tildával, aki a mozgalom egyik vezetője volt, és Alex Crex festményeit kutatta. Crex évek óta apádéknak dolgozik, és a képein titkosított államadatokhoz vezető kódokat rejt el.

Az idősebb fószer óráján megcsillan a fény, egy pillanatra elvakít, amint a füléhez emeli a telefonját. Visszapillantok Kisrókára. Nem tudom eldönteni, szektás-e, vagy hihetek neki. Mindig is szeretett ugratni, de az is igaz, hogy apám egy világi gyökér. Azt viszont nehezen hiszem el, hogy képes lenne belekeverni egy ilyen ügybe. És pont azért, mert lövésem sincs semmiről.

– Most mennem kell. Vigyázz magadra – mondja Kisróka szánakozón, és előrenyomul.

Pedig én tényleg baromi sokat tudok a diktatúrákról. Tudom, ha alulról veszünk kamerával egy diktátort, istennek tűnik. A diktátorok szeretik időről időre kinyírni a hozzájuk közelállókat. Oké, tény, ebben az országban élni nem a legjobb, de soha nem gondoltam úgy a császárra, mint egy diktátorra, elvégre azóta hatalmon van, amióta élek, szóval mindig is olyan alapnak tűnt, mint a levegő. Arra meg pláne nem gondoltam soha, hogy apám bárkinek is nyalná a seggét, elvégre nem olyan alkat.

Vagy mégis? Apám hirtelen nyomulása, a szokásosnál manipulatívabb húzásai, anyám különös elszólása a minap, hogy a politikusok sosem játszanak tisztán, még az Öreg sem. Akkor néztem egy nagyot, de nem foglalkoztam vele, elvégre anyám beteg, és gyakran félrebeszél. Ezek szerint ő is tudhat valamit?

Mire észbekapok, Kisróka a megafont markolja, és int a tömegnek, hogy álljanak meg. Előhúz egy papírt a zsebéből, és feltartja.

– Társaim! A kezemben tartom a bizonyítékot, hogy a császár és a magiszterek meg akarják szüntetni az egyetemünket, mert veszélyesnek tartanak minket.

Az ellenszenves pasas meglepetten ereszti le a telefonját. „Yvette?” – szalad ki belőle. Ez annyira váratlanul ér, hogy úgy döntök, inkább figyelmen kívül hagyom.

– Ezt a papírt egy széfből szerezte meg az egyetemünk volt oktatója, Tilda, akit az eset után nem sokkal holtan találtak. Mind ismerjük a történetet: megölték!

A tömeg ismét fújol.

– Kíváncsiak vagytok rá, mi áll ezen a titkosított okiraton? – kérdezi a tömegtől Kisróka remegő, de elszánt hangon. – Arra utasítják a hatóságokat, hogy azonnali hatállyal zárassanak börtönbe és kínozzanak meg minden ellenállót. Azt hitték, nem tudjuk meg? Nagyot tévedtek!

Én komolyan azt hittem, egyetemistának lenni annyi, mint bedobni pár pofa sört a Herceggel, és olyan random helyeken dugni, mint egy bedöglött lift vagy egy unalmas hatodik emeleti terem. Sosem érdekelt a politika, nagy ívben szartam az Öreg munkájára. Ő mindig is az az idegesítő, magának való tag volt, aki hétvégenként átizzadt merch pólóban locsolta egy kurva hosszú slaggal a japán tujákat a kertben. Mégis mikor jöttem volna rá, hogy köze van ehhez?

– És tudjátok, ki írta alá ezt a rendelkezést? – hallom ismét Kisrókát. – Két magiszter: Klára Bagos és Thomas Grand!

A Grand nem különösen elterjedt vezetéknév az országban. A régi kovácsok vették fel valamikor a kora középkorban, amikor érdemes volt megtermettnek lenni ehhez a mesterséghez. A Grandok idővel egyre feljebb küzdötték magukat a ranglétrán, így például Igor Grand, aki a XVI. században királyi főmérnökként tevékenykedett hosszú évtizedeken át. Igor óta számtalan haszonleső bukkant fel a Grandok családfáján, elmondhatjuk, hogy Thomas Grand felmenői számtalan módon kötődtek és kötődnek a mai napig a hatalomhoz, hiszen maga Thomas Grand jelenleg az Oktatásügyi Magisztrátus feje. Nem mellesleg az apám.

Muszáj beszélnem a Herceggel. Pánikolva nyúlok a telefonomért, amikor szirénázó rendőrautók satufékeznek, és sünök sorakoznak fel előttünk. A rolexes pasas magabiztosan elindul a híd másik vége felé. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk. Tényleg baromi ellenszenves. És ismerős.

Lövés dördül. Létezik, hogy beleeresztettek egy golyót a tömegbe? Az egybegyűltek egy része, akiket most már minden bizonnyal tüntetőknek vagy forradalmároknak is lehet nevezni, menekül, míg a másik fele a sorfalnak nyomul. Úgy érzem magam, mint egy hánykódó szappanbuborék a lefolyóban. Elsodorják a szemem elől Kisrókát, de nincs időm aggódni érte. Két ismerős arcot veszek észre a tömegben: Antonék kiszúrtak maguknak.

Borda Réka (1992, Szeged)