Krupp József: A gép mítosza és a posztbukolikus táj. Borbély Szilárd: A Deukalion Termelő Szövetkezet

(tanulmány)

Borbély Szilárd Bukolikatájban című kötetében az  antikvitás több szinten és különböző alakváltozatokban jelenik meg. A legfontosabb ezek közül az antik mítoszok jelenléte a könyv VALAMINEK című ciklusának tizenhárom narratív költeményében. Van olyan darabja a ciklusnak, melyben egy mitikus előkép határozza meg annak hangsúlyait, ahogy Borbély megteremti egy „halandó” – vagyis a versekben éppenhogy „az istenek” közé sorolt falusi ember – alakját. Máskor csak érintőleg kapcsolódik egy mítosz a versekben elbeszélt eseményekhez, olykor egészen váratlan helyen jelennek meg mítoszutalások, és van, hogy mitikus betétet alkot a szerző, amely hangulati elemként és az emberi viszonyok és sorsok értelmezéseként vagy éppen ellenpontjaként árnyalja a szöveget. Csehy Zoltán a kortárs magyar költészet antikizáló tendenciáit feltérképező tanulmányának terminusaival élve a költeményekben a leginkább a reinterpretáló, illetve a „stigmatizáló” antikizálás költői eljárásait lehet megfigyelni.1

Minderre különböző aspektusból a tavaly megjelent, de máris számottevő recepcióval rendelkező kötet értelmezői is reflektáltak. Tompa Andrea a „szorongató tágasság” paradoxonával jellemezte a Bukolikatájban világát: „Ez a mindennapi cselekvésekkel, szűkölködéssel, állandó küzdéssel sújtott élet, ahol még a vágyak is szűkösek, a mítosz megtartó talapzatán áll, ezen az óriás hagyatékon.”2 Mítosz és mindennapiság kötetbéli viszonyát Kovács Edward a következőképpen írja le: „a versek javarészt egy-egy mitologéma alludálásával, egy-egy, a görög mitológia isteneire jellemző leírással indítanak, majd ezek sajátos, a mindennapiság rendjébe beíródó, ekképp deés remitologizáló transzformációk eljárásai után jellemzően visszatérnek kiindulási pontjaikhoz”.3 Fülöp Barnabás rámutat az antikizálás határaira: szerinte „az antik mitológiából kölcsönzött alakok anynyiban működnek allegóriaként, amennyiben a falu lakóinak életvilága, a keserves önfenntartás és az ezt szolgálni hivatott erőszak ökonómiája elbeszélni engedi ezeket az európai identitást meghatározó antik történeteket.”4

Ami a kötet bukolikusságát illeti, Száz Pál a verseknek a hagyományhoz való metonimikus viszonyáról beszél:

„a táj téeszesítetten posztparaszti, bukolikussága bevallott mimikri, idézőjeles alakoskodás”.5 Ha A Deukalion Termelő Szövetkezet című ciklusnyitó versre gondolunk, úgy tűnik, Borbélynál a „bukolikus” magában foglalja a „posztbukolikus”-t is, mely nem a pásztori költészet utánit jelenti, hanem azt a szemléletmódot, amely túllép a bukolika keretein, de a bukolika hagyományainak talaján áll.6  Ennek a versnek a középpontjában egy átgondolatlan gazdasági vállalkozás, a Rizstelep kudarcos története áll, amelyről a Nincstelenekben is szó esik:

„Haladni kell a korral, elvtársak, haladni! Azt termelünk, amit akarunk. […] A természetet, elvtársak, le kell győzni.”7 A természetbe való beavatkozás többek között azzal jár, hogy az igen értékes termőtalajt legyalulják. Az ökonómiai-ökológiai átrendeződés és a család tragikus története összekapcsolódnak a költeményben.

A vers a mitológia ősidejébe visszanyúló történetet idéz meg: a számos kultúrában ismert özönvíz mítosza egy korszak lezárultát és egy új korszak kezdetét jelzi. Az Ovidius Átváltozások című művének első könyvében olvasható elbeszélés szerint az emberiség bűnös volta miatt az istenek hatalmas esőzésekkel és áradásokkal sújtották a földet. Az első, amit a természeti katasztrófa taglalása során megemlít az elbeszélő, a mezőgazdasági területek elpusztulása: „Víz lepi már a vetést, könnyár a parasztnak az arcát, / kárba veszett az ígéret, az éves munka gyümölcse.” (Ovidius: Metamorphoses I. 272–273., Csehy Zoltán fordítása.8) A részletgazdagon előadott özönvízesemény summázata a térnek arra a tagoltságára hívja fel a figyelmet, amely a földi élet feltételeit meghatározza, és amely a természeti csapás folyományaként megszűnik: „Semmi különbség sincsen a föld meg a tengeri ár közt: / minden tenger lett, tengerpart nélküli tenger.” (Uo., 291–292.) A bűnös emberiség elpusztulása után Prométheusz titán fiának, Deukaliónnak (az Ovidius által használt latinos alak: Deucalion)9 és társának, Pürrhának (aki egyébként az unokatestvére) jut osztályrészül, hogy egy sajátos jóslatnak megfelelően, hátuk mögé köveket dobálva, közreműködjenek az új emberiség megteremtésében.

A mitikus büntetés Borbély költeményében más logika szerint működik, mint az antik mítoszban. Versében nem az istenek döntenek úgy, az emberiség bűnös voltát megállapítva, hogy vízzel árasztják el a földet.10 A Deukalion Termelő Szövetkezetben egy költői megoldás révén a vétek11 és a büntetés egymásba játszik, még ha a versben szereplő embereknek ez nem is tűnik fel. A versben a mitikus özönvíz két síkon is megjelenik, először az emberek az ágensek, utána pedig maga a természet. A kötet első narratív költeményének első mondata, vagyis a Deukalion-vers felütése így hangzik: „Amikor az istenek vizet bocsátottak a földre, / az átemelő szivattyút épp apám kezelte.” (1a) A Bukolikatájban fontos szava „az istenek”, mely különféle jelentéseket vesz fel a kötetben. A legtöbbször a falu felnőtt lakóit jelöli, hol kollektívan, hol különbséget téve az egyes „istenek”, illetve csoportjaik között. Van, hogy a szóval Borbély a földi hatalom képviselőire utal, van, hogy a mítoszokból ismert istenségekre, illetve közelebbről meg nem határozott, transzcendens erőkre. Némelyik szöveghelyen nehezen eldönthető vagy eldönthetetlen, hogy kikre is vonatkozik a szó.12

A kötet bennefoglalt olvasója, amennyiben a kötettervnek megfelelő szerkezeti rendben olvassa a könyvet, ezen a ponton még nem tudhatja, hogy kit jelöl, illetve ki mindenkit jelölhet „az istenek” elnevezés. Ami az első mondatot illeti, két lehetőségünk van. Az egyik, hogy „az istenek” a falu lakóit, illetve a termelőszövetkezet dolgozóit jelenti, és a víz földre bocsátása a földek tudatos elárasztására vonatkozik. A másik, hogy „az istenek” nem emberi erőt képviselnek; ebben az esetben nem az öntözésről, hanem az árvízről van szó ebben a mondatban. Az első mondaton kívül még két helyen szerepel a versben a kifejezés. „Harcsákra / vadászott, a folyó isteneitől titkon orozva // el.” (3b–4) A mondat alanya az énelbeszélő apja, ő egészíti ki a rizstelepen szerzett jövedelmét éjszakai horgászattal.

„A folyó istenei” átvitten, racionális megközelítésben a halfelügyeletet jelenti, szó szerinti, irracionális értelemben pedig a folyóhoz antik mintára hozzátartozó isteni erőket, melyek itt tétlen elszenvedői megkárosításuknak. A harmadik szöveghely arra vonatkozik, hogy ősszel előkészítik a rizsföldeket, hogy majd tavasszal elültessék a növényeket.13 „Az istenek izgatottan lesték e merészséget, amely / megváltoztatta a tájat.” (4) A halrablás esetében „az istenek” egyértelműen passzív szereplők, itt viszont nem eldönthető, hogy aktívnak vagy passzívnak vannak-e elgondolva. Elképzelhetők az olümposzi istenségek mintájára, akik szemmel tartják, hogy mit tesznek a halandók. Az izgatottság ugyanakkor inkább ember-istenekre vall, vagyis azt az értelmezést erősíti, hogy az isteneknek nevezett emberekre kell gondolnunk ezen a helyen: ők a cselekvők, és várják, milyen gyümölcsöt hoz majd a munkájuk.

Bárhogy is van, a vers első mondata előrevetíti az árvizet, amelyről a 6a szakaszban esik részletesen szó. Ugyanakkor a terület vízzel való elárasztása, amely a természetföldrajzi adottságoknak való erőszakos ellenszegülést jelenti, és nem felel meg a gazdasági ésszerűségnek sem, az ember-istenek műve.

A költemény nemcsak azt hagyja eldöntetlenül, hogy az első mondat öntözésre vagy árvízre vonatkozik-e, hanem azt illetően is bizonytalanságról beszélhetünk, hogy egy vagy két árvízről van-e szó a versben. Ez a kérdés összefügg a vers időkezelésével, illetve az elbeszélés rendje által okozott nehézségekkel. Hogyan is épül fel a vers narratív struktúrája? A nyitó mondat után hosszú leírását kapjuk annak, hogyan élt az apa a folyó gátja melletti kunyhójában, a szivattyú kezelőjeként. Ez a rész, mely az 1a–3b szakaszt fedi le,14 kis híján a vers felét, az „így telt az idő” fordulattal15 utal a munkahelyen eltöltött időszak rutinok által is jelzett állandóságára; ennek a résznek a központi képzetére, a szivattyú leírására, alább visszatérek.

A 4. szakasz felütése váltást jelent a narratívában: „Így múlt el az ősz”. Az itt kezdődő sorokban a gazdasági vállalkozással kapcsolatos várakozásokról és a munka ütemtervéről van szó. Egyrészt az újszerű mezőgazdasági tevékenység lépéseiről számol be a versbeszélő: az ősszel előkészített talaj várja a tavaszt. Másrészt szóba kerülnek a rizstermesztés időben és társadalmilag is nagyobb távlatai. Deukalión, aki feleségével, Pürrhával együtt az új emberiség létrehozója, a téesz névadójaként olyan gazdasági egységek nevét idézi meg, mint az Új Élet Termelőszövetkezet vagy az Új Világ TSZ – mindkettőre akadtak példák Magyarországon a szocialistának nevezett rendszerben. Az új korszakba vetett hit, a jövőt illető utópisztikus várakozások a kommunizmus mítoszainak körébe tartoznak. A Deukalion téesz ráadásul kitűnik úttörő vállalkozásával: „példa / gyanánt állt a többi előtt. A szikes talajon hogy / terem majd új világ: zöld tenger, amelyből / a zárszámadáson osztanak majdan a tagoknak / végre haszont is. Apám hitt benne, hogy a mostani / ötéves terv már elhozza a jobb életet minekünk is.” (4) A költemény tragikus iróniája, hogy a „zöld tenger” metaforával jelölt rizstengerben bizakodó emberek reményeit majd egy másik „tenger”, a tengerrel inkább metonimikus viszonyban álló áradás fogja elmosni. A korszak gazdaságirányításának toposza, az ötéves terv, narratív ereje révén az apa gondolkodásának részévé válik. Az apa a saját boldogulást a „népgazdaság” távlataihoz köti. Az anya ezzel szemben az interperszonális viszonyokat, a családra áradó gyűlöletet és azt hozza fel érvként, amikor a menekülést javasolja, hogy a gyerekek nem jutnak rendes képzéshez.

Az időviszonyok az 5b-vel kezdődően kezdenek összegubancolódni. „De apám csak ragaszkodott, és / nem tudta elhagyni a helyet. De az árvíz után / kizavarta őt a falu, kivetette magából. Kirúgták / a téeszből, de ő másnap reggel bement, felvette a / munkát, mintha mi sem történt volna.” (5b) A „de” kötőszó halmozása is jelzi a traumatikus események felidézéséhez kapcsolódó zaklatottságot. Az időrend felborul ezen a helyen, ami archaikus színezetet ad a családi mítosz elmesélésének. Az első mondatkezdő „de” az anya menni akarásával állítja szembe az apa hozzáállását, a második pedig azt a fordulatot jelzi, amikor az árvíz után szabályosan elüldözték az apát. A „kirúgták” kezdetű mondat, amely szintén tartalmazza a de kötőszót, egy korábbi eseményre utal.16 Itt analeptikusan, egy korábbi idősík történéseit felelevenítve adja elő az énelbeszélő az apa tragikus élettörténetének egy fontos, az elűzetéssel azonos mintázatot mutató állomását.17 A de kötőszó mellett az aztán is megismétlődik, az események lineáris rendje szempontjából következetlenül. A két „aztán” verstanilag párhuzamosságot mutat. Először az 5b utolsó szavaként jelenik meg ez a kötőszó, és az 5c-ben elmesélteket vezeti be, majd ugyanebben a pozícióban áll az 5c legvégén, ahol a 6a felvezetéseként funkcionál. Az első „aztán” negatív fordulatot vezet be, a második pozitívat, de megnyitja azt az eseménysort, amely végül katasztrófához vezet. Az első helyen a tészből való elbocsátásra vonatkozik a határozószó: „Aztán // mégis kidobták” (5b–c). Az apa hiába könyörög a téeszből való kirúgásakor, elveszíti a szerelői állását, és különböző munkákkal próbálkozik. A második helyen az új munkahely megszerzését vezeti fel az „aztán”: „Aztán // amikor senki se vállalta a Rizstelep gépházában az / átemelő szivattyú kezelését…” (5c–6a). Itt tér vissza a vers az elsődleges idősíkhoz, a rizstelep, az árvíz és az apa elüldöztetésének történetéhez.

A körülmények tömör vázolása után – az apának hat hónapos, önköltséges tanfolyamot kell végeznie – újra „de” vezeti be a döntő eseményt: „De az első ősz után a következő / tavaszon jött a Nagy Árvíz, és néhány hordót / elsodort magával a lerohanó zöldár.” (6a) A „Nagy Árvíz” ugyanarra az eseményre utal, mint az 5b-ben kisbetűvel írt „árvíz”. A két munkahely elvesztése, melyeket Borbély verse az analepszis által egymásba ékelve ad elő, azt a logikát követi, amelyet a mítoszok ismétlődések által szerveződő struktúrájaként szoktak leírni.18 Az „árvíz” – „Nagy Árvíz” kettőse, amely valójában egy eseményre utal, és amelyet, ahogy láttuk, talán megelőlegez a vers első mondata is, csak nyelvi szinten tekinthető ismétlésnek. Az, hogy ezen a helyen nagybetűvel és az ennek megfelelő jelzővel szerepelteti a szerző az árvizet, mutatja a természeti csapás kiemelt státuszát. Az írásmód az árvizet övező diskurzust sejtet, és azt sugallja, hogy a szerencsétlenséget később ezzel az állandósult szókapcsolattal emlegették. Ugyanakkor a mondat végén ott szerepel az eseménynek a mezőgazdasági szaknyelvet idéző pontos megnevezése, amely azt is jelzi, hogy tavaszi áradásról van szó, ahogy azt az énelbeszélő már kétszeresen is közölte. A „zöldár” megidézi a „zöld tenger”-t, a reményeket, melyeknek az áradás vet véget. A „Nagy Árvíz” pedig megismétli azt, nagyobb léptékekben és kontrollálhatatlanul, amit az átemelő szivattyúval vittek véghez az ember-istenek.

De térjünk vissza a rizstelepen dolgozó apához. A költemény nemcsak a Deukalión és Pürrha-történetet idézi meg, hanem mitikus aura vonja be a falu világában korábban ismeretlen gépet, az átemelő szivattyút is. „Borzasztóak a gépek, / mert nem fáradnak soha el. Valami elátkozott / erő hajtja őket örökké. Szívták fel a hatalmas / csőbe a folyó vizeit. Roppant kígyóként / tekergett a rozsdás cső a folyótól át / a mezőre. Ráccsal meg szűrőkkel volt / a vége lezárva, hogy elszippantsa a görbe // futású mederből a vizet.” (1c–2) Az idézett rész eleje a Bukolikatájban számos helyén előforduló időmértékes verselés révén tűnik ki. Valójában nemcsak megidézi ez a rész a daktilikus hexametert, hanem ha egybeolvassuk az előző sor végével („jártak // le s fel egész nap. Borzasztóak a gépek”), akkor megkapjuk a hat verslábból álló metrikus egységet, még ha a görög vagy a latin verselésre jellemző, szabályos sormetszetet nem is találunk benne.19 A „mert nem fáradnak soha el” is lehetne hexameterkezdet, mely egészen a hetedik féllábig tart (itt található a hephthémimerész metszet). Ha összefüggést keresnénk a szöveg metrikai és szemantikai szintje között, akkor kézenfekvőnek tűnne az a magyarázat, hogy a nem fáradó gép mozgásának megfelel a metrikai hagyomány által is működtetett, kimerülni nem képes versgép ereje. Azon túl, hogy a kötetben általában a „bukolikusság” formai és hangulateleme is a töredezetten megjelenő hexameter, az idézett helyen a mitikus beszédmód súlyosságához is hozzájárul. A vers beszélője a gépek ábrázolása során többféle távlatot is megnyit. Az egyik az antropomorfizmus, amely egy sajátos megszemélyesítésben jelenik meg. A gépek nem fáradnak el, ami egyrészt egy olyan szempont alkalmazását jelenti a gépre, amelynek élőlények, és különösen emberek vonatkozásában van relevanciája. Másrészt viszont a mondat éppen azt állítja, hogy a gépek fáradhatatlanok, tehát egy emberi vonás, az elfáradásra való képesség hiánya jellemzi őket; ezért borzasztóak. Egyszerre ember alatti és ember feletti voltukban borzadást keltenek. A racionális tervezés eredményeként létrejövő gépek működése mögött a vers beszélője irracionális okot, egy átkot sejtet. Az idézetben szereplő kígyó-metafora, amely a rozsdás vascsőre vonatkozik, előkészíti a gépek világának az állati szférával való összekapcsolását. A „görbe futású” a folyómeder jelzőjeként az antik irodalom magyar fordítástörténetét, konkrétan pedig Devecseri Gábor megoldásait idézi meg. A leírás komorságát enyhítő, könnyedebb kifejezés szerepel is az ő Átváltozások-fordításában, a Narcissusról szóló elbeszélés elején: „kékvizü Liriope, akit egykor görbefutású / vízzel körbeölelt Cephisos” (Ovidius: Metamorphoses III. 342–343.).20 A jelző nem is annyira innen, mint inkább Devecseri Homérosz-fordításainak olyan szavaiból csenghet ismerősen, mint az Akhilleusz jelzőjeként olvasható „fürgefutásu”.

A „görbe futású” a folyó kanyargására és ezáltal szabályozatlanságára utal. Ezzel szembenáll a gépet szabályzó kapcsolók említése, melyek fekete bakelitből készülnek. Az apa ezekkel dolgozik, szemmel tartva a gép „óráit” a kapcsolótáblán. „Figyelte, simogatta, meg/ szelídítni próbálta a borzalom gyermekeként / született vasszerkezetet. A gép nem aludt, / és apám szolgálta egész nap, éjjel és nappal. / Csodálata tartotta lekötve. A gép megbabonázta, / és nem tudott szabadulni előle.” (2)

A kígyó-metaforával előkészített animális képzetkör felől közelíti meg a lírai beszélő a gépet, amikor a megszelídítésére tett kísérletről beszél. De nem a „bukolikus” táj valóságából vett állathoz hasonlítja, hanem mitikus figurát teremt. A „borzalom gyermeke” radikalizálja és narrativizálja az általában a gépek tulajdonságaként említett „borzasztó” jelzőt. A „borzalom” itt már nem egyszerű attribútum, hanem a gép eredetével összefüggő lényege. Rémisztő és veszedelmes, állati alaktani jegyeket mutató szörnyeket idéz meg ez a gép. Fentebb megtudtuk, hogy a gépek általában nem fáradnak el, ez a gondolat a napszakokra kivetítve, meséket idézően jelenik meg, amikor a gép és az apa közötti úr–szolga viszonyról esik szó.21

A gép megváltoztatja az apa tudatállapotát. Nem egyszerű csodálatról, hanem megbabonázottságról van szó, amely összefügg a férfit lenyűgöző indusztriális esztétikával. Mert bár a gép működéséhez szükséges gázolaj miatt kiég a fű, vagyis az össze nem illő, természetesnek és mesterségesnek tekinthető anyagok ellentétéről beszélhetünk, ugyanakkor a gép és a táj egymásra vetül: „A ritka rézcsövek ragyogása / olyan volt, mint az őszi lombkorona / látványa.” (3a) Amit fentebb simogatásnak nevezett a szöveg, az itt konkrét munkafolyamat, smirglizés és fényesítés, melynek látszólag pusztán esztétikai célja van: „hogy csillogjon / az öntvény”, ahogy a hexametrizáló tagmondat fogalmaz. A nagy presztízsű, értékes fémek újdonságot is jelentenek, és megidézik az urbánus életforma rekvizítumait: „A sárga és a ritka vörösréz tiszteletet / keltett. Meg az új anyag, az addig sose látott / nikkelborítás. Az autók meg a vadiúj / motorok luxusa volt ez a fém. És mint Kirké / szigetén, itt a gépek varázsolták el az / embereket. A férfiakat, akik a gépek közt // laktak.” (3a–b) Borbély, miután megrajzolja a gép mitikus alakját, a családjuktól elszakítva dolgozó férfiak helyzetét úgy értelmezi, hogy egy újabb mítoszhoz nyúl, mely az Odüsszeiából ismerős. A gépeket övező érzéseket, illetve a gépek kiváltotta hatást leíró kulcsszavak a következő sorozatot alkotják: borzasztó – elátkozott – borzalom – csodálat – megbabonázás – tisztelet – varázslat (az igéket főnevesítettem). A gép emberre gyakorolt hatásának, mint ebből a felsorolásból is látszik, fontos tényezője az irracionalitás. Kovács Edward a Bukolikatájbanról írott kritikájában Hans Blumenberg A mítosz valóság fogalma és hatóereje című írását idézi: a mítosz, eredetének egyik megközelítése szerint, „a démonikus megbabonázottság passzivitásának tiszta kifejeződése”.22 Kovács ezt a meghatározást aktualizálja a szöveghely értelmezésekor.23

Amennyiben érvényesítjük a Kirké-hasonlat nemi vonatkozását, a gépeket a női princípiummal asszociálhatjuk; nem véletlenül pontosítja az idézett szakasz végén a versbeszélő az „emberek” kitételt „férfiak”-ra. Ahogy Odüszszeusz társai ott ragadnak Kirké szigetén, úgy szakítja el a férfiakat a gép szolgálata családjuktól. Kirké áldozatai disznóvá változnak, az énelbeszélő apjának pedig megváltozik a megjelenése: a munkásruha, a bakancs, és a távolról talán a disznók sörtéit is megidéző egyhetes borosta mellett a gyomor-, hányásés pálinkaszag a meghatározó eleme ennek. Fontos az apa szemének leírása: „El/ morzsolt könny volt szeme sarkában. Meg/ alázottság, félelem és sunyiság érződött / ekkor ki belőle.” (3b) Bizonyára sokféleképpen el lehet képzelni az apa tekintetét, de a megalázottságnak és az óvatos-alattomos leplezésnek erre a kevéssé megnyerő kettősére biztosan  illenének  a Czuczor–Fogarasi-szótárnak a disznószemet körülíró szavai: „kicsi, hosszukás, homályos szem, milyen a disznóé”.24 Az emésztési zavarok és az életmód részét képző, túlzott alkoholfogyasztás által okozott, organikus szagok mellé járulnak a munka helyszínének környezetromboló elemei: „rozsda és gépzsír, kipufogó / szaga”. Az apa, aki a gép felületét simává és csillogóvá dörzsöli, nem borotválkozik, és taszító illatok lengik körül.

Az anyagiságával összefüggő mitikusság mellett a gépet körülveszi egy másik, ugyancsak mitikusnak tekinthető gondolatkör is, a gazdasági öszszefüggések megidézése: „Vigyáznia kellett / a nyomásra, a motor hűtésére, az olajozásra, / hogy a népgazdaságot kár nehogy érje soha.” (2) „Nem jöhetett haza hozzánk, mert a népgazdaság / meg a téesz vagyonát őrizte: a gépet.” (3b) Az elvont népgazdaság kétszeres említése jelzi, hogy ez a szó fontos része annak a diskurzusnak, mellyel a falu lakói reflektálnak a gazdasági realitásokra. Az énelbeszélő gyerekként hallhatta ezt a kifejezést, mely fogalmilag járul hozzá a gépet körülvevő tisztelethez. Az apa tehát szolgálja a gépet, amely nem hozzá tartozik, hanem a népgazdaság tulajdona: a mezőgazdaság gépesítése és a kollektív tulajdon meghatározó szerepe elválaszthatatlanok A Deukalion Termelő Szövetkezetben.

A természeti katasztrófa csapást jelent a versbeszélő egész családjára: miután „a Nagy Árvíz” elsodor néhány hordót, az apát kártérítésre kötelezik. Nemcsak a munkába állásért – a szivattyúkezelői tanfolyamért – kell komoly anyagi áldozatot hoznia a családnak, hanem a munka elveszítésekor is. A téesz világának hatalmi struktúráiról a Borbély által összeállított ciklusrend szerinti utolsó faluversben, a Hermész, a tolvaj istenben olvashatunk.25 A falu hierarchiájában alacsony pozíciót elfoglaló apa önkényes döntés áldozata lesz, amit az is jelez, hogy amikor tiltakozik a kártérítés kiszabása ellen, meg akarják verni. „Ekkor szaladt el a kerteken át, / és két évig alig láttuk. Éjszaka jött begubózva / ruhába, a kert felől felosont. Hajnalban már tova / futott elmenekülve, hamarabb, hogy a hajnal rózsája / az ég alján szirmát kinyitotta.” (6b) A tragikus helyzet elbeszélését némileg oldja a szakasz hangütése. A „hajnal rózsája” fordulat egyszerre mutat népi és rokokó hatást, és megidézi a Devecseri-féle Odüsszeia-fordítás visszatérő sorát: „És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből”. Ez visszacsatol a Kirké-hasonlathoz, és sajátos Odüsszeusznak mutatja az apát, aki kétéves száműzetése során titokban újra és újra hazalátogat.

Az apa gazdasági helyzetét a „kutatva a munka után mindig” fordulat jellemzi. A munka és a ráérő idő kettősségének régi toposza új, éppenséggel nem bukolikus kérdésfeltevéssel van felcserélve: munka – vagy munkanélküliség és teljes egzisztenciális kiszolgáltatottság. Amikor a szerelő apa először elveszti az állását, különböző munkákat vállal, amelyek nem felelnek meg szakképesítésének. Miközben a versbeszélő felsorolja a munkahelyeket, jut tér a nyelvi játéknak is: a „Kömörőbe / a keverőbe” (5c) kapcsolat a mondókák nyelvét idézi. Ami az apával történik, nem vidám eseménysor, hanem igazi hanyatlástörténet: a keverő után, amely minden bizonnyal valamilyen géppel való munkára utal, szintén gépi talajmunka következik, utána téli törzsöközés26 az erdészetnél, végül munkanélküliség, amikor is az apa makkot és taplógombát gyűjt. A téeszben való munka elvesztése után nem valamely hagyományos mezőgazdasági tevékenységre lehet áttérni, hanem a gazdaságtörténet egy korábbi szakaszát idéző gyűjtögetésre. Az árvíz és az apa menekülése után a család is erre a tevékenységre kényszerül: „Mi meg éltünk // egyedül, szedegetve az erdőn.” (6b–7)

A „Nagy Árvíz” után az apa nem érkezik meg az új korszakba, ellenkezőleg: olyan körülmények között él, amelyeknek nem sok közük van a civilizációhoz. Amikor lakhelyet rendez be magának, improvizálnia kell, talált anyagból, almásládákból kell bútorokat készítenie („Ládákat rakott egymás mellé. Össze/ kötözte spárgával.” [7]) Ő, aki a drága gépet őrizte, a vers végén egy fészerben húzza meg magát. A költemény utolsó sorai az apa helyzetétől visszatérnek a termelőszövetkezeti projekt témájára, rögzítve a vállalkozás teljes sikertelenségét: „Közben a Deukalion téesz / földjén elapadt a víz.

Elnyelte a föld a Rizs/ telepet. Maradt a szikes, ami addig is ott volt.” (Uo.) Az antik mítoszban a víz elepadása az özönvíz végét jelenti, ezt követheti az új ember megteremtése. Borbély versében a korábbi állapothoz való visszatérést a rizstelep föld általi, metaforikusan érthető elnyeletése jelenti, amely azonban elképzelhető megszemélyesítéssel operáló mitikus jelenetként is. Persze a visszatérés látszólagos, hiszen a földgyalukkal való pusztítás és az olajjal való szennyezés nem tehetők meg nem történtté, hiába kerülnek nyomaik a föld felszíne alá. A Deukalion Termelő Szövetkezetet követő vers, a Bécsikék, legyek, a munkáknak az évszakok által megszabott rendjéről és a napszakok szerinti időbeosztásról beszél. Ciklikus időszemlélete összefügg a paraszti hagyományok állandóságával, és meghatározó benne a magántulajdon: a ház, melynek rendben tartása az életforma része.27

Borbély kötetkompozíciós eljárására28 jellemző, hogy a VALAMINEK ciklust nem ezzel a verssel, hanem az állandóság megkérdőjelezését és  a család  tragédiáját tematizáló költeménnyel nyitja meg.29

—

1      A „stigmatizáló” antikizálás „lényege az, hogy az antikvitás egészére vagy bizonyos elementumaira (mitológia, történelem) utaló szövegvagy motívumkapcsolatok nem bírnak az antik szövegekhez igazodó integratív jelleggel, nem is transzformációk, mégis megnyitnak egy antikizáló olvasatot vagy erőteljesen sugallják azt mint értelmezéslehetőséget”. Csehy Zoltán, Antikvitás mint intertextus a kortárs költészetben. Tipológiai vázlat, Új Forrás, 2005/2, 67–74., itt 67. A reinterpretáló antikizálásnak Csehy nem adja külön definícióját – ez a kifejezés önmagáért beszél.

2     Tompa Andrea, Maradék-istenek. Borbély Szilárd Bukolikatájban című posztumusz kötetéről, Pannonhalmi Szemle, 2022/4, 98–102., itt 98.

3    Kovács Edward, A mítosz színeváltozása [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Szépirodalmi Figyelő, 2022/4, 108–115., itt 113.

4    Fülöp Barnabás, Dadogó istenek [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], litera.hu, 2022. ápr. 30. (https://litera.hu/magazin/kritika/dadogo-istenek.html). Kerti Anna Emese úgy fogalmaz, a természetfölöttit képviselő kód kiüresedik, így a mitológiai világ csak asszociációs csomópontokként van jelen a kötetben (A mítosz sikeres bukása [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Apokrif, 2022/3, 71–75., itt 74). Sajátos pozíciót képvisel Bedecs László, aki a versek genezisét a gyerekkori traumákról való beszéd vágyával kapcsolja össze: „a mitológiai utalások, a bukolikus hagyományra való hivatkozás ebben a költészetben csak terelés, paraván, maszk, amely legalább valami keveset eltakar a teljesen csupaszon elénk álló szerző valóságos történetéből”. A lényeg Bedecs szerint az élettörténet, illetve egyes részleteinek elbeszélése. „Minden más csak díszítés.” (Hangtalan vacog [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Műút, 2022/086, 78–80., itt 78.)

5    Száz  Pál, „Mnémoszüné, a sötét fényű” [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Tiszatáj 2022/11, 77–80., itt 79. Száz a Bukolikatájban kötetcím „-tájban” utótagját is a metonimikus logika felől értelmezi. Hasonlóan vélekedik Kőrizs Imre is, aki így írja körül a térbeli viszonyt: „valahol annak környékén, de nem pontosan ott” (Lucus a non lucendo [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Mozgó Világ, 2022/6, 106–111., itt 110.). Idézett kritikájában Száz Pál így ír a mítosz és a mindennapiság viszonyáról: „Árkádia a Rámpára költözött, az istenek fennkölt gesztusai alászálltak a hétköznapi világ munkáiba és napjaiba.” (Száz, i. h.) Nem áll távol ettől a megközelítéstől Nagygéci Kovács Józsefé: „az istenek világát vizionálja a földre, mintegy elvégezve egy fordított szekularizációs műveletet” (A halhatatlan beszéd [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], kulter.hu, 2022. ápr. 6.[https://www.kulter.hu/2022/04/borbely-szilard-bu-kolikatajban-kritika/]).

6    Terry Gifford, Pastoral, Anti-Pastoral, and Post-Pastoral = The Cambridge Companion to Literature and the Environment, szerk. Louise Westling, Cambridge, Cambridge University Press, 2014, 17–30., itt 26.

7    Borbély Szilárd, Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Budapest–Pozsony, Kalligram, 2013, 11.

8    Köszönöm Csehy Zoltánnak, hogy a rendelkezésemre bocsátotta készülő Metamorphoses-fordítása részletét.

9    Borbély rövid o-val írja a nevet („Deukalion”), ami nem felel meg a görög szavak Magyarországon bevett átírásának, de egy vállalat neveként indokolt lehetne ez az írásmód.

10  Ahogy Margócsy István megállapítja, a kötetben „mintha az epikuroszi istenszemlélet körvonalazódnék újra: az istenek a magasságban ülve nem törődnek az emberekkel, hanem csak mosolyognak rajtuk – csak éppen e kötet világában már az isteni mosoly is eltörlődött, s csak az isteni közöny maradt meg” (Nincstelen istenek [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Élet és Irodalom, 2022/16 [ápr. 22.], 21.).

11  Keresztesi József az apa „mitikus vétségét” említi (Az istenek alkonya [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Jelenkor, 2022/12, 1447–1453., itt 1449.)

12  Ld. erről: Krupp József, A Tinószemű, Kirké és az „istenek”. Borbély Szilárd Bukolikatájban című kötetének antik vonatkozásai, Studia Litteraria, 2022/1–2, 184–197., itt 188–193. Kovács Edward, i. m., 113–114. Kipke Ágnes az istenenképzetek egymásra torlódásáról beszél („…Engedi, hogy el.” [Borbély Szilárd: Bukolikatájban], Vigilia, 2022/10, 868–871., itt 869.)

13  Borbély így fogalmaz: „beleplántálják / a zsenge növényeket”, ami az előnevelt palánták kiültetésére vonatkozik.

14  Ahogy a fenti idézetben láttuk, a kötetre jellemző megoldással egy igekötő átmegy a 4. szakasz elejére: „orozva // el”.

15  Kovács Edward szerint ez a mondat példa azokra az „akár mesei formulákat is idéző sorok[ra]”, melyekben „a mitikus idő állandóságának, örök visszatérésének képzeteit fedezhetjük fel” (i. m., 112.)

16  Heike Flemming megjelenés előtt álló fordításában Plusquamperfektet használ az apa téeszből való korábbi elbocsátásának jelzésére: „Er war aus der LPG geworfen / worden” (5b).

17  A két esemény párhuzama megtalálható a Nincstelenekben is. Az apa szabálytalan elbocsátása: Borbély, i. m., 252–258., az özönvíz utáni menekülés és a kétéves „száműzetés”: 264., 290., 310.

18  Lásd erről Claude Lévi-Strauss, Strukturális antropológia I., Osiris, Budapest, 2001, 164–183., (A mítoszok struktúrája c. fejezet).

19  Figyelemreméltó a szórendnek ez a ritmus miatti variálása, ahogy bizonyos szavak hátravetése formatív tényezője lesz a vers stílusának: „jártak // le s fel egész nap”, „mert nem fáradnak soha el”, „Valami elátkozott / erő hajtja őket örökké”, „A gép nem aludt, / és apám szolgálta egész nap”, „hogy a népgazdaságot kár nehogy érje soha” stb.

20  Csehy Zoltán készülő Metamorphoses-fordításának  vonatkozó része nem tartalmazza a fenti devecserizmust: „kék / Liriope, Cephisos akit kanyarogva ölelt át” (Kalligram, 2021/6, 55.)

21  Ahogy Smid Róbert a critical plant studies szempontjait érvényesítő elemzésében rámutat, az „istenek” „legalább annyira kiszolgáltatottak [a gépnek], mint amennyire látszólag képesek kezelni azt”: Elkerített testek a szikföldön. Borbély Szilárd: Bukolikatájban, Irodalmi Magazin, 2023/3, 113–118., itt 115–116.

22  A másik: „a világ antropomorf elsajátításának és az ember teomorf felfokozásának képzeletbeli kicsapongásaként”. Az idézetek helye: Hans Blumenberg, Hajótörés nézővel, Atlantisz, Budapest, 2006, 109., ford. Király Edit.

23  Kovács Edward, i. m., 110., és 112.

24  Márai Sándor Béke Ithakában című regényében fontos passzus olvasható az egyik, Kirké által átváltoztatott alak disznószeméről. Ld. erről: Simon Attila, Bukolikus hagyomány, emberek és állatok Márai Sándor Béke Ithakában című regényében, Irodalomtörténet, 2023/3, megjelenés előtt.

25  Ezután még két költeményt tartalmaz a VALAMINEK ciklus, ezek nem a faluban, hanem városban játszódnak. A Hermész-vers emlékezetes zárlata az Erinnüszökre fókuszál, akik előrevetítik a szülők végső tragédiáját.

26  Az Új Magyar Tájszótár törzsököl alakban ismeri az igét, melynek jelentése: ’a kivágott fák tuskóit a földből kiássa, kiszedi’.

27  Érdemes ezen a ponton hossszabban idézni Fülöp Barnabás kritikáját: „Ugyanakkor azok a beszélői magatartások, amik direktebben építenek a bukolikus hagyományra, néhány ponton akár visszalépésként is érzékelhetőek azokhoz a megoldásokhoz képest, amivel a Nincstelenek tett kísérletet a Történelmen kívül rekedt alakok narratívába foglalásához. A regény esetében ez a posztnarratív, poszttörténelmi (ha  tetszik: kollektív poszttraumás) állapot mintegy axiómaként kezelte, hogy ezek a TSZ-alkalmazottak  immár nem parasztok, az államkapitalista  termelőszövetkezetek  kisiklott világában a paraszti identitás legfeljebb a Történelem eltakarításra váró hordalékaként hozzáférhető. A Bukolikatájban lapjain ezzel szemben átfogó szövegkerekítési megoldássá válik, hogy világát a falusi munkák hosszas leírásán keresztül jeleníti meg. Így paradox módon a két hasonló életrajzi anyagot feldolgozó szöveg közül épp a verseskötet mutat több párhuzamot egy szociografikus ábrázolásmód problémátlannak  vélt áttetszőségével.” (Fülöp,  i. m.) Figyelemreméltó ez a megállapítás, de biztosan nem érvényes A Deukalion Termelő Szövetkezetre, hiszen ebben a versben a téesz dolgozói részben kiszakadnak a falu közegéből.

28  Azt természtesen nem tudhatjuk, hogy a szerző nem alakította volna-e át a ciklus sorrendjét a 2013 tavaszán elkészült tervezethez képest.

29  A  tanulmány  a Bolyai  János Kutatási Ösztöndíj és  a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-5 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.