Horváth Csaba: „Mindannyian a semmiből jövünk és visszamegyünk a nagy büdös semmibe”

 Más terek és nem-helyek Grendel Lajos regényeiben

(tanulmány)

The past is never dead it is not even past

(Faulkner)

Grendel Lajos regényeinek többségéről elmondható, hogy nem csupán az emlékezet problémájára épülnek, de az emlékezet rekonstruáló vagy dekonstruáló szerepén túl az a legfontosabb kérdésük, milyen emlékezet jöhet létre az elhallgatások és hazugságok rendszerében.

Ez a tanulmány két olyan regényt vizsgál, amely a tér aspektusából foglalkozik a valaha átélt és az emlékezetben megidézett múlt idővel. A tér és idő ilyen jellegű összekapcsolódása nem új jelenség a szerző műveiben, gondoljunk csak a múltfeltáró Galeri címének esetleges Galánta– Léva–Rimaszombat dekódolására. A hely lesz az a Merleau-Ponty értelmében vett médium, amelyben az idő jelentésként létrejön.

A vizsgált regények a Tömegsír (1999) és az Utazás a semmi felé (2014).1 A két könyv helyszíne és cselekménye két nagyon karakterisztikus hely megjelenítésére épül: az egyik a huszadik századi első felének történelmét idéző tömegsír, a másik pedig a pláza, napjaink kultúrájának emblematikus helyszíne.

A tömegsírhoz mint térhez a definiálhatatlanság, az érzelmek meg nem élhetősége tartozik hozzá: az elkövető részéről a letagadás, az áldozatok részéről a ki nem beszélés, a gyászt lehetetlenné tevő kényszerű hallgatás. Az idő problematikáját tekintve a tömegsír időtörés, egy új idő kezdete: a kiirtottak időszámításának a végét, s az új rezsim időszámításának a kezdetét jelölné, de a titok miatt az idő felfüggesztése, kikapcsolása is hozzá tartozik. A pláza más módon ugyan, de szintén felfüggeszti az időt. Az üzleteket és különböző szórakoztató intézményeket egy térbe sűrítő intézmény modern nagyvárosi bevásárlóközpont, nem csupán egy helyre gyűjti a kiskereskedelmi üzleteket és az étkezési és szórakozási lehetőségeket (mozi, játékterem stb.), hanem a tér koncentrálásával saját időt is teremt.

A két Grendel-regényben szereplő terek vizsgálatához Foucault 1967-es Más terekről c. esszéjét2 és Marc Augé 1992-es Nem-helyek című tanulmányát használom fel.3 A két szöveg folyamatnak is tekinthető, de ennél is érdekesebb a Grendel-életmű kapcsán az a tény, hogy Foucault inkább bevezeti, Augé pedig az általa használt szürmodern kifejezéssel is inkább lezárja a posztmodernt.

Azt az irányzatot, amely kronológiailag Grendel nemzedékének „arriválásakor” lett igazán fontos a régióban, s amely ugyanezen generáció biológiai-társadalmi megöregedése idején veszítette el az erejét.

Véleményem szerint a tömegsír a modernitás felől, a pláza pedig a szürmodern felől érinti a posztmodern korszakot. Mindkét hely a mindennapi lét tükreként szolgálva olyan „másik térré” válik, amely a létezés a metaforája lesz. Legfőbb hasonlóságuk pedig abban áll, hogy a tömegsír és a pláza terei egyaránt az időt szándékoznak kikapcsolni.

A tömegsír az ember egyediségét felszámolva egyszerre teremti meg a magányt és a hasonlóságot. A huszadik századi totalitárius rendszerek etnikai, vallási vagy bármilyen másik, ellenségesnek kikiáltott, s így megsemmisítésre ítélt csoport felszámolásának a jelképe, s így – a koncentrációs táborral együtt – a huszadik századi történelem alapvető metaforája. Nem ad teret sem az egyéni történeteknek, mert azokat felszámolja, sem a kollektív történelemnek, mert azt átírja és letagadja. Gondoljunk számos más mű mellett Gion Nándor Ez a nap a miénk, Kateřina Tučková Gerta Schnirch meghurcoltatása című regényeire, vagy Eva Menasse Dunkelblum, Raphaela Ederbauer Das Flüssige Land című könyvére, esetleg Andrzej Wajda Katyń című filmjére.

A pláza a kortárs létezés speciálisan városi, félnyilvános tere. A posztmodern társadalom szimbóluma, a hagyományos vásárlás helyett az iparszerű fogyasztás életmódszerű verziója, amely számos közép-európai, magyar szövegben egyúttal a kommunizmus bukása utáni illúziók jelképe lett, gondoljunk csak Lackfi János Plaza-etűdök című versére vagy Tóth Krisztina novelláira.

Grendel az 1999-es Tömegsír című regényében alapvetően ironikusan közelíti meg a tömegsír problémáját. Főhőse, a Pozsonyban élő fiatal történész házat örököl, melynek a kútja alatt egy tömegsírra bukkannak a felújítást végző munkások:

„A polgármester fejbiccentéssel intett valamit a falu jegyzőjének, az pedig a rendőrkapitánynak. A termetes rendőrkapitány mélyen lehajolt, s egy darabig az asztal alatt kotorászott, majd hamarosan egy lepecsételt igelitzacskót húzott elő onnan. Úgy vettem ki, a zacskóban valami velőscsontféle van. Akkor a falu jegyzője jelenlétében és a polgármester utasítására a rendőrkapitány gumikesztyűt húzott, feltörte a pecsétet a zacskón, s kivette a csontot.

Ez, kérem, egy férfi lábszárcsontja – mondta ünnepélyesen, s letette a csontot, éppen az asztal közepére.”4

Az ironikus-szarkasztikus regény több szinten is a kizökkentett idő helyreállíthatatlanságának kudarcát ismeri be. Ezt egyrészt személyes szinten: a tömegsír személyesen egyáltalán nem érdekli a történészt, mert tisztában van a feltárás és a történelmi események dokumentálásának a lehetetlenségével, s ezt akár inkább, akár kevésbé komikus formában meg is jeleníti:

„– Kedves uram! – vette át a szót a polgármester. – Az a helyzet, hogy az ön birtokán a kútásók egy csontvázra bukkantak. Van róla fogalma, kinek a csontváza lehet?

– Honnan tudnám? – mondtam idegesen. – Lehet, hogy Decebálé.

– Decebálé? – húzta föl a szemöldökét a rendőrkapitány. – Ezek szerint ismerte az elhunytat?

– Dehogy ismertem! – válaszoltam talán kissé ingerülten. – A leghatározottabban állíthatom, hogy nem ismertem. Akár megesküdni is hajlandó vagyok rá.

Válaszomat mind a hárman kielégítőnek találták, s ezzel látogatásom hivatalos része véget is ért. A rendőrkapitány visszacsomagolta a lábszárcsontot, újra koccintottunk, s immár fesztelen hangulatban megebédeltünk a kocsma különtermében.”5

„– Én csak azt szeretném, ha segítene nekünk – mondta gyorsan.

– Nem tudok segíteni.

– Dehogyisnem. Tudna, csak nem akar.

– Úgy, ahogy maguk képzelik, úgy nem.

– Az egész falu így képzeli.

– Akkor rosszul képzelik – mondtam.”6

Az események feltárása azért is lehetetlen, mert minden leegyszerűsítő megközelítés éppen az igazságot csonkítja meg vagy vonja vissza. A falu vezetői a tömegsírral elsősorban pénzt és hírnevet akarnak szerezni, így a múltat inkább megkonstruálni, mint feltárni szeretnék: „Történelmi igazság! Mi az, kérdem én? Az mi fán terem? Nem kell a dolgokat komplikálni.”7 S a múlt feltárása azért is problematikus, mert mára a tömegsír tragikumát adó egyéniségvesztés paradigmája megváltozott. A tömegsír a létező heideggeri egyetlenségét számolja fel, azonban a posztmodernben és utána már nem tragikus veszteség, hanem a létezés alapállapota: „Amennyiben a szürmodernitás terét a nem-helyek alkotják, akkor az nem táplálhat ugyanolyan ambíciókat, mint a modernitás. Amint az egyének összejönnek, társadalmiságot hoznak létre és tereket rendeznek be. Ezzel szemben a szürmodernitás terét a következő ellentmondás jellemzi: kizárólag egyének (vásárlók, utasok, felhasználók, hallgatók) vannak benne.”8

A frissen örökölt hétvégi házában a kút alatti tömegsír története is inkább tipikus, mint egyedi. Az egyes szám első személyben beszélő narrátor és a falu névtelensége egyaránt ezt a jellemző jellegtelenséget jelöli. Ráadásul a település nevét jelző „T.” akár a tömegsír rövidítése is lehetne. Ám a halál nem csupán a történelem eseményei, hanem a történelemből való kollektív vagy személyes kimaradás kapcsán is értelmezhető:

„T. egy Isten háta mögötti falu, ahol a pacsirta szól, más azonban nemigen történik. Számomra minden falu egyforma volt, a házak, a kertek, a templomok. T. nem volt se kicsi, se nagy település, amennyire meg tudom ítélni, amolyan átlagos méretű falu lehetett, buzgó refomátusok és buzgó katolikusok lakták. Mély unalom ásítozott az utcákon mindenfelől.”9

Sőt, a halál már a perspektíva nélküli mindennapi élet unalmában is megjelenik. A tömegsír itt paródiává válva az értelmezésbeli jelentéseltolódás által ugyanazt a bizonytalanságot hordozza, mint a tömegsír, amelynek örökségét sem feldolgozni, sem figyelmen hagyni nem lehet:

„Az a perspektíva, hogy az Isten háta mögött egy tömegsíron gubbasztva szaros pelenkák mosásával foglalkozzak életem hátralevő részében, és díszpolgárrá infantilizálva gyászbeszédeket mondjak hótt idegen aggastyánok sírja fölött, a földi pokol olyan rémes látomását égette belém, amely szinte már az apokalipszissal vetekedett.”10

Az előkerülő csont ezt a nyugalmat zavarja meg. Annak a biztonságát, hogy a viharos évszázadok után el lehet kerülni a történelem kegyetlenségét. De az értelmezés egy másik szintjén a tömegsír a folyamatos pusztulást és újraéledést magában foglaló létezésnek az emberi faj egészére érvényes metaforája lesz: „ezeknek a növényeknek a modelljei is mind tömegsírokból sarjadtak”.11 Egy más helyen pedig ezt olvashatjuk: „Az egész földgolyót tömegsírok borítják be, s nem is egy rétegben. A halálból azonban élet fakad. Kiemelkedsz a földből, aztán, ha letelt az időd, visszahanyatlasz a földbe. Örök körforgás.”12

Grendel regényében a tömegsír nem csupán a benne elhantoltak halálát, de feldolgozhatatlansága miatt a kortársak életlehetőségeit is meghatározza. „Vagyonom sincs nagy, csupán egy tömegsírom van”13 – mondja magáról a főhős, akit a szövegben a barátnője egyenesen a tömegsírral identifikál: „Egy két lábon járó tömegsír vagy.”14

Foucault szerint „a temető igen erősen heterotopikus hely, mert a temető kezdőpontja az a furcsa heterokrónia, ami az egyén számára az élet elvesztése, és az a fajta öröklét, melyben az egyén nem szűnik meg feloszlani és eltűnni.”15 A tömegsír éppen ezért nem temető, sőt éppen a temető heterotipikus voltát számolja fel, és a más helyet nem-hellyé teszi. A temetővel ellentétben a tömegsír az egyén megszűnésére, feloszlására és eltűnésére épül.

De a tömegsír, s ahogyan a későbbiekben majd bizonyítani igyekszem, a pláza is, elősorban és alapvetően a tükörhöz hasonlóan „utópia, valós hely nélkül”. A foucault-i tükör „valós léttel rendelkezik, mely valami módon visszahat arra a helyre, melyet elfoglalok; a tükrön keresztül felfedezem a hiányomat azon a helyen, ahol vagyok, miután »odaát« látom magam.”16 A tömegsír és a pláza is olyan „más helyként” funkcionálnak, melyek egyrészt „valós, létező helyek, a társadalom alapintézményeinek részei, másrészt olyan, konkrét módon megvalósult utópiák, melyekben a valós helyszínek, az adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszín, egyszerre képviseltetnek, követeltetnek vissza és fordíttatnak ki; helyek, melyek minden helyen kívül esnek, jóllehet valóságosan behatárolhatók.”17

Az Utazás a semmi felé főhőse egy pláza folyosóján ül, amikor az üzletközpont zárásakor ráoltják a villanyt, őt magát pedig egy félig állami, félig magán-elmegyógyintézetbe viszik. S miközben a pszichológusnak élete – s így kudarca – történetét meséli, úgy érzi, harminc aktív év után visszaért oda, ahonnan elindult. A retrospektivitás lehetőségét megteremtő pláza egyszerre jelképezi és ellenpontozza a főhős korábbi életszakaszait.

Marc Augé tanulmányában nem-helynek tekint minden reminiszcenciát előidézni képtelen, de használatban lévő teret. Ahogyan a tömegsír a huszadik század első felének a feledtetni akart és feledni vágyott, a lakott települések szélén vagy azon kívül a föld alá rejtett, eltagadott és elrejtett múltját hordozza, úgy a bevásárlóközpont kulturálisan jóval több a benne lévő üzletek, éttermek, mozik, közösségi terek összességénél. Azonban míg a tömegsír a felfüggesztett vagy eltagadott idő tere, addig a pláza a totális jelent megteremtő történelmen kívüli tér. Ráadásul a pláza annak a kornak a tipikus kereskedelmi és kulturális produktuma, melynek Grendel hőseinek nemzedéke, ha érti is a szabályait és összefüggéseit, nem érzi azt sajátjának. Azért nem, mert megszokta, hogy racionális összefüggéseket keressenek a világ jelenségei között.

Michel Foucault a heterotópia fogalmát olyan „más terek” jelölésére vezette be, „melyek minden helyen kívül esnek, jóllehet valóságosan behatárolhatók.”18 A pláza tökéletesen megfelel ennek a kettősségnek. Egyrészt kívül van a valóságos téren, mert éppen a valóságos helytől való elszakadást, sőt a konkrét hely lényegén való felülemelkedést jeleníti meg. A pláza által képviselt jólét és fogyasztói szabadság messze van a kortárs Szlovákia magyar kisebbségének átlagos hétköznapjaitól, de valójában sehol a világon nem létezik.

A „szürmodernitás a régit (a történelmet) – ahogy az egzotikus és egyedi helyeket is – sajátos látványossággá változtatja át. A történelem és az egzotikumok ugyanazt a szerepet játsszák itt, mint az írott szövegekben az »idézetek« – ez a státusz jut oly csodálatos módon kifejeződésre az utazási irodák katalógusaiban.”19 A bevásárlóközpont a reális tér határain kívül helyezkedik el, és így nem csupán illuzórikus, de sem a személyes történetekhez, sem a történelem kollektivitásához nincs köze: „Nos, a pláza lassan, de biztosan elnyerte a tetszését. Úgy bámult bele a nagy csarnokba, mintha egy másik világban lett volna, egy csodavilágban, mely öröktől fogva van, csak egy kapun kell befordulni, és a szürke város csakugyan átváltozik mesés birodalommá, ahol (…) minden, de minden kapható. És ez nem New Yorkban, hanem húsz méterre van a lakásától.”20

Ugyanakkor a tárgyalt terek mindig a határokon találhatóak. A tömegsír általában ugyanúgy a település szélén helyezkedik el, ahogy a pláza is a város vagy annak egy körzete szélén található. Augé szerint a szürmodernnek nevezett jelenben az „emberiség, legalábbis idejének egy részét, területen kívül tölti”.21 Grendel univerzumában a pláza is a város másik felén, tehát „területen kívül” található: „Átmegy a gyorsforgalmi út túlsó felére és már ott is van.”22

És a pláza legfontosabb tulajdonsága az, hogy a csupán egyénként létező emberek közössége csakis illuzórikus lehet. Az Utazás a semmi felé hősét az Augé által így jellemzett szürmodern létállapot határozza meg: „Amint az egyének összejönnek, társadalmiságot hoznak létre és tereket rendeznek be. Ezzel szemben a szürmodernitás terét a következő ellentmondás jellemzi: kizárólag egyének (vásárlók, utasok, felhasználók, hallgatók) vannak benne, de őket csak a be- vagy kilépésnél azonosítják, társadalmasítják és lokalizálják (név, foglalkozás, születési hely, cím).”23

Augé számos definíciót hoz a „nem-hely” meghatározására. Ezek közül álljon itt először egy, az időt és identitást felszámoló példa: „A nem-hely tere nem hoz létre sem egyedi identitásokat, sem viszonyokat, csak magányt és hasonlóságot. Nem ad teret a történelemnek sem, melyet esetleg egyszerű látványossággá, tehát leggyakrabban utalásszerű szövegekké alakít. Benne a jelen aktualitása és azonnalisága uralkodik.”24 S a pláza világmodell jellegét mutatja, hogy a bevásárlóközpont egy új kultúrára nevelődés helyszíne is: „Igen sok fiatal jár a plázába, egy egészen új generáció, szinte ott nőnek fel. Az iskola végeztével hipp-hopp, gyerünk a plázába, próba szerencse, minden ezredik vagy kétezredik markát üti valamilyen pénz, mely, amúgy gépi pénz, de a pénznek nincs szaga, ezt már korán megtanulták.” 25

Az új világnak a pláza által tanított szabályai a szerencsére épülnek. A létezés hazárdjátékának azonban Grendel nemzedéke már elszenvedte a következményeit, jóllehet annak abszurditását még csupán hiányaként, a racionalitás hiányaként tudták elképzelni, a világ alaptulajdonságaként nem. A pláza-identitás szabadságot adó „mindenen kívül”-érzése így is megjelenik, de alapvetően hiányként értelmeződik. A létbe vetettség fenyegetését jelenti az a korábbi kötöttségeket feloldó üresség, amely az Utazás a semmi felé főhősét arra indítja, hogy a magányossá és feleslegessé válás miatt kizárólag kudarcnak lássa az életét. A nem-helyek definíciója nekik a semmit jelenti: „Míg az »antropológiai hely« alapjául egyik vagy másik ember identitása, a közös nyelv otthonossága, a táj ismerős pontjai, az illem hallgatólagos szabályai szolgálnak, addig az utasok, a vásárlók vagy a vasárnapi vezetők közös identitását a nem-hely hozza létre. Azok, akiknek egy bizonyos ideig nem kell pozíciójuknak megfelelően viselkedniük, nem kell helyükön maradniuk, nem kell megjelenésükre ügyelniük, az ezen átmeneti identitás által nyújtott viszonylagos anonimitást kétségkívül felszabadulásként élik meg.”26

Foucault 1967-ben úgy vélte, hogy „a mai kor vélhetően inkább a tér kora lesz.” Az időről pedig azt írta, hogy az „egyidejűség időszakát éljük, a szembenállás korát, a közeli és a távoli, az egymás melletti és a szétszóródott korát.”27 Dolgozatunk szempontjából a tömegsír valóban az egyidejűség és a szembenállás korszaka annak, aki benne nyugszik, de annak is, aki belelőtte az áldozatokat. Sőt, paradox módon azoknak is a tömegsír jelöli ki az idejét, akik letagadják azt, vagy nem vesznek róla tudomást: „A feltárt tömegsír könnyen válhat viszály forrásává, s ez nemkívánatos dolog”.28

Mivel az ember számára szükségszerűen ellenséges szándékú és pusztító erejű történelem határozta meg a régió életét, érthető, hogy Grendelnél a történelemből való kimaradás lehetősége lesz a nyugalom záloga. A Tömegsírban ezt olvashatjuk: „Örülj, hogy kimaradtál a történelem zivataraiból, mert lehet, a te zsenge csontjaid is a földben nyugodnának már”.29 A Bukott angyalokban30 pedig a racionalitást visszavonó véletlen lesz a kimaradás, s így az életben maradás feltétele: „Tulajdonképpen egyre megy… A történelem nem matematika, hogy ki lehessen számítani a majdani végső összeget.

Egyszer nyersz, másszor veszítesz, és sosem tudod, hogy a kocka, amit feldobsz, melletted van-e vagy ellened.”31

A Bukott angyalok főhősének is a logika és valószínűség alapján „[T]ulajdonképpen halottnak kellett volna lennie, halottnak, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves fiúnak, (…) A tegnap hajnali géppuskazaj nem ócska, részeg fitogtatás volt, nem egy katona őrült ötlete, hanem szabályos kivégzés.”32 A Grendel által megírt közép-európai sorsjátékban a ligetfalui tömegsír vagy a plázában megüthető nyeremény egyaránt csak szerencse dolga, de a nyeremény sem jelenthet boldogságot. Tocsek, a Bukott angyalok hőse egy életen át próbálja elfeledni azt a tömegsírt, amiben egykori barátai nyugszanak.

A konkrét hely heterotopikus és nem-hely-szerű kettősségét hordozó pláza pedig kettős tér, amely felszámolja az időt: „Egyszeriben kiderült, hogy a városban van még egy város, és sokkal elegánsabb emberek járkálnak föl és alá, az üzletek nincsenek tele, válogathat az ember akár egy órát is, mert itt valóban megállt az idő, jobban mondva nem törődnek az idővel, csak amikor becsukják a boltot.”33

A múltat és személyiséget eltörlő tömegsírtól a Bukott angyalok mindent felfaló pláza-jelenéig érve a tömegsír és a bevásárlóközpont is olyan tükör, „mely valami módon visszahat arra a helyre, melyet elfoglalok; a tükrön keresztül felfedezem a hiányomat azon a helyen, ahol vagyok, miután »odaát« látom magam.”34 S mivel a heterotópiák „leggyakrabban az idő vágásaihoz kötődnek (…), a heterotópia akkor kerül ereje teljébe, amikor az emberek valami abszolút törést szenvednek el a hagyományos idejükkel.”35

A tömegsír és a pláza metaforizálja és tudatosítja a Grendel-regények nemzedéke kapcsán a „hagyományos idő” „abszolút töréseit”. A születés és gyerekkor idejét a tömegsír történelmi traumája határozta meg, az öregedés és a halál elfogadásának az idejét, a megszokott életmódjuk szabályait felrúgó fogyasztói társadalmat pedig a pláza szimbolizálja.

A második világháború után született nemzedék számára máshova kerültek a kisebbségi lét hangsúlyai. Grendel hősei az első könyvektől a kétezres évekig írt regényekig „sem kitüntetésnek, sem átoknak”36 nem tekintették magyarságukat, sőt elkülönítették magukat azoktól, akik „magyarságukat legszívesebben jelvényként hordták volna a kabáthajtókájukon, mit sem törődve a következményekkel, melyek egy, a magyarokat nem szerető országban aligha maradtak volna el.”37 Az író nem egyszerűen a magyar múlt sztereotípiáit utasítja vissza, de azt is tudatosítja, hogy a történelmi narráció kizárólagosságából felépülő önazonosság ugyanúgy hamis, ahogyan a kisvárosi vagy családi titkok elhallgatása is csak tévútra vihetik az identitást.

Az 1982-es Galeriben EL ezt ígéri nagy önbizalommal: „Sok itt a pehelysúlyú zseni, s én le fogom leplezni őket.”38 Pályájának már inkább a végén, a Négy hét az életben már ezt konstatálja: „Élt egyszer ezen a tájon, sok nemzedéket fűzve időrendbe, egy magyar középosztály, amely nincs többé, s pusztulásával az a hang is elnémult, amely a belső parancsot egykor kibocsátotta. Ez a hang is, mint annyi más tiszta és hamis hang, beleveszett a jelentéktelenség határtalan óceánjába.”39

A „más helyek” és a „nem-helyek” térképzetek olyan időbeli töréseket próbálnak megjeleníteni és megérthetővé tenni, amely személyes és nemzedéki szinten egyaránt kimozdítják az élet megszokott kereteit. A szlovákiai magyarok számára a XX. század totalitárius diktatúráinak a más etnikumú, más vallású, más meggyőződésű emberek tömegsírja egyfajta eltagadott eredetmítosz lett, míg a XX. és a XXI. század a régióba késve és felemás módon érkező jóléti-fogyasztói társadalmainak bevásárlóközpontja a közösséget és az egyéniséget más módon uniformizáló életformát jelképezi.

És főleg a késői Grendel-regényekben az elmúlást a felejtés jeleníti meg a legerőteljesebben. Ahogyan az élete egy szakaszában szintén csehszlovák állampolgárságú Thomas Mann-nál olvashatjuk: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.”40

A múlt fel nem tárhatósága és a felejtés a tömegsírt, a fogyasztás múltnélkülisége a plázát utalja a „nem-hely” kategóriájába, s így nem a létezés, hanem a felejtés helyeivé teszi. A Grendel-univerzumban uralkodó elmúlás, pusztulás a „más tereket” „nem-helyekké” alakítja, amely az „egzotikus és egyedi helyeket is sajátos látványossággá változtatja át”. A fel nem tárt tömegsír vagy a pláza nem az igazság, hanem az elfelejtett lét terei lesznek. A heideggeri aletheia „feledésből kilépő” jelentését alapul véve a felejtést teszik meg igazsággá.

—

1 Grendel Lajos, Tömegsír, Kalligram Kiadó, Pozsony,1999, Grendel Lajos, Utazás a semmi felé, Kalligram Kiadó, Pozsony 2014.

2 Michel Foucault, Más Terekről. Heterotópiák [1967], 1984, Michel Foucault – Más Terekről | PDF (scribd. com), http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253

3 Marc Augé, Nem-helyek Bevezetés a szürmodern antropológiájába, ford. Fáber Ágoston, Műcsarnok, 2012.

4 Tömegsír, 10–11.

5 Tömegsír, 11–12.

6 Tömegsír, 161.

7 Tömegsír, 103

8 Augé, i. m., 64.

9 Tömegsír, 9.

10 Tömegsír, 147.

11 Tömegsír, 125.

12 Tömegsír, 125.

13 Tömegsír, 65.

14 Tömegsír, 126.

15 Foucault, i. m.

16 Foucault, i. m.

17 Foucault, i. m.

18 Foucault, i. m.

19 Augé, 64.

20 Utazás (…), 16.

21 Augé, 65.

22 Utazás (…), 11.

23 Augé, 64.

24 Augé, 60.

25 Utazás (…), 11.

26 Augé, 59.

27 Foucault, i. m.

28 Tömegsír, 22.

29 Tömegsír, 88.

30 Grendel Lajos, Bukott angyalok, Kalligram Kiadó, 2017.

31 Bukott angyalok, 50.

32 Bukott angyalok, 49.

33 Utazás (…), 16.

34 Foucault, i. m.

35 Foucault, i. m.

36 Grendel Lajos, Négy hét az élet, Kalligram, Pozsony, 2011, 77.

37 Négy hét, 77.

38 Grendel Lajos, Galeri, Kalligram, Pozsony, 1998, 18.

39 Négy hét, 277.

40 Thomas Mann, József és testvérei, ford.