Osztroluczky Sarolta: Anekdotikus narráció Grendel Lajos Tömegsír című regényében

(tanulmány)

Az anekdotikus elbeszélésmódnak a 20. század első felében megjelenő alakváltozatait vizsgáló kötetében Gintli Tibor röviden a posztmodern magyar irodalomnak azt a markáns vonulatát is megemlíti, amelynek képviselőit (például Esterházy Pétert, Darvasi Lászlót, Garaczi Lászlót, Kemény Istvánt, Kukorelly Endrét, Szécsi Noémit) az anekdotikusság epikai hagyományának folytatóiként, illetve megújítóiként aposztrofálja.1 Bár Grendel Lajos neve nem szerepel e „szűkített keretben”, nyilvánvaló, hogy az életmű kis- és nagyepikai darabjainak jelentős része (újra)olvasható az anekdotikus sajátosságok mentén.

Írásomban ezúttal Grendel Lajos 1999-es, Tömegsír című regényének2 narratív sajátosságait vizsgálom, különös tekintettel az anekdota többszintű szövegbeli jelenlétére és működésmódjára, illetve annak szüzséformáló szerepére. Ez a szempont a regény egykorú recepciójában kevésbé érvényesül, az anekdota műfajára és beszédmódjára való utalások inkább csak az említés szintjén, illetve a Tömegsírt trilógiává tágító New Hont-regények kapcsán kerülnek elő. Bányai János szerint ezekben a művekben „a fikció es a történelem egymásba ékelése ironikus és szatirikus szövegfelületek megformálására ad lehetőséget”, ami egyszersmind eltávolodást is jelent a posztmodern szövegirodalomtól, és annak bizonyítéka, hogy az ezredforduló környékén is működtethető még a szatírával és iróniával átitatott, a létezést faggató késő modern kánon. 3 „Sőt – teszi hozzá Bányai – működtethető az amúgy a magyar prózaírás betegségének vélt és mondott anekdota is.”4 A Nálunk, New Hontban kapcsán jegyzi még meg, hogy a regény narrációja úgy épül rá a mikszáthi anekdotára, hogy miközben megerősíti, vissza is vonja, miközben újraírja, el is törli azt. A Grendel-féle anekdotázó modornak forrása azonban nemcsak Mikszáthnál kereshető – hangsúlyozza Bányai –, Gogol, Čapek vagy Kafka ugyanúgy adoptált apja lehetne az írónak, ahogy azt Mikszáthról ő maga írja a Hazám, Abszurdisztán című kötetében.5

Németh Zoltán tanulmánya, amely a frissen megjelent Tömegsír kapcsán az életmű nyelvi- retorikai irányvonalainak kijelölésére tesz kísérletet, többek között arra is felhívja a figyelmünket, hogy Grendel Lajos regényei – az Éleslövészet (Nem)zetiségi antiregényétől kezdve – az életmű minden addigi szakaszában egyszerre próbálják magukba építeni a határon túli magyarság drámai sorsát a múlt század nagyrealista eszközeivel megjelenítő „szlovákiai magyar regény” és a saját technikai-formai problémáit tematizáló és a nyugati civilizáció agóniájára keserű nosztalgiával reagáló „posztmodern regény” kettős, egymással látszólag éles feszültségben álló poétikáját.6 A posztmodern fikcionalitás megkonstruálása és a szöveg referenciális többletjelentéssel való ellátásának igénye a Szakításokig jellemző a korpuszra, azt követően egy ironikus-vizionárius-világtotalizáló regénytípust teremt meg Grendel, „amely intellektuális alapvetése mellett továbbra is fenn kíván tartani egy »alacsony« olvasatot.” 7 Ennek a poétikai iránynak a kifulladását jelzi, illetve ennek korrekcióját kezdi meg az író a Tömegsírral, amely – ahogyan arra Németh Zoltán rámutat – látványosan szakít a korábbi regények retorikájával, és egy új, ötödik Grendel-stílus megalapozójává válik, amely persze – ahogy ezt minden Grendel-regény megteszi – maga is továbbvisz, átörökít valamit a korábbi korszakok stílussajátosságaiból.8 Az új, poszt-posztmodern, hiper- vagy neorealista stílus a referencialitásra helyezi át a hangsúlyt: az aprólékosan leíró, jelenetező írásmód a megírás jelenének téridejébe pozicionálja a történetet, s a befogadóval közös ismeretekre támaszkodva a világépítés „terhét” eleve kiiktatja a történetszövésből. A Tömegsír nyelvi világát Németh Zoltán az amerikai minimalista próza nyelvével rokonítja, melyet Abádi Nagy Zoltán 1994-es monográfiájában a posztmodern utáni próza nyelveként aposztrofált.9

Ezzel a meglátással szemben hoz fel érveket Elek Tibor 2006-os, a New Hont-regényekről szóló kritikájában.10 Elek szerint „bár a Tömegsír névtelen elbeszélője és a Mátyás király New Hontban Schiller Mihálya is valóban emlékeztet a minimalisták redukált személyiségű, »anasztéziás«, »érzéstelenített« »hőseire«, s az újabb Grendel-próza nyelve (is, mint a korábbi is!) valóban »elutasít minden olyan beszédformát, amely az egyetlen igazság pozícióját tartja fenn«, s mintha valóban az »artisztikus jelentésképzés elutasítása« révén kívánna hatni a befogadóra, ez a nyelv, ez a mondatformálás – hangsúlyozza Elek Tibor – még ha sokat egyszerűsödött is (különösen a Galerihez képest), minden átláthatósága ellenére távol van a minimalisták »retorizálatlan, lecsupaszított« megszólalásmódjától.11 Emellett szerinte Grendel „nem él a dekontextualizálás eszközével, szemben a minimalisták többségével, mint ahogy a determináló társadalmi miliőt sem rekeszti ki a valóságábrázolásból, s kétségtelen, hogy minden történelemfilozófiai és metafizikai igazságok iránti szkepszise ellenére, a felszín mögöttese nem hagyja hidegen. […] Anekdotikus cselekménybonyolítása, mitologizáló törekvései, iróniája, szatirikus hajlama, a groteszk és abszurd eszközök jelenléte prózájában pedig kifejezetten túlmutat az úgynevezett újrealisták, minimalisták többségének szándékain és eszközkészletén. Ha át is vett egyes szemléleti és poétikai elemeket tőlük is, amint láthattuk, legutóbbi regényeinek inkább van közük a kései Mészöly-prózához, a korai Grendel- prózához és esetleg a közép- és kelet-európai régebbi és újabb abszurd irodalmakhoz.”12 Jelen tanulmányban valamiképpen én is a Tömegsírral megjelenő, újfajta Grendel-stílus körülírására teszek most kísérletet, de nem a világszerűség–szövegszerűség dichotómiája mentén, vagy a késő- és posztmodern korszakparadigmák tág horizontú perspektívájából, hanem az anekdota műfaja, illetve az anekdotikus narráció nyelvi-retorikai és kronotopikus sajátosságai felől olvasva újra a művet.

A regény részben Pozsonyban, részben T.-ben, egy „Isten háta mögötti faluban” játszódik, ahol a pozsonyi történész (egyetemi docens), a történet névtelen narrátor hőse egy házat és hozzá tartozó birtokot örökölt elhunyt anyja után. A történet kitérőkkel tarkított kibomlása során megtudjuk, hogy a narrátor birtokán a kútásók egy tömegsírra bukkantak.

A fikció szerint a falusi elöljárók – a polgármester, a falu jegyzője, a rendőrkapitány és a falu patrónusaként tisztelt nyugdíjas gyógyszerész, doktor Dömötör – díszpolgárrá avatnák a történészt, ha az hajlandó lenne cikket írni arról, hogy a tömegsírban nácik által kivégzett helybéli zsidók földi maradványai nyugszanak. Névtelen hősünk, a narrátor ezt nem vállalja, mert nincs meggyőződve róla, hogy ez a történelmi igazság. Ennek ellenére eszébe sincs utánajárni annak, hogy valójában mi is történt T.-ben a háború idején. A regény pozsonyi szála a narrátor és kedvese, Lívia kapcsolatát mutatja be, amely a tömegsír körüli mizéria hátterét adja. A kettőjükről szóló epizódokban megismerhetjük a pár – Németh Zoltán meglátása szerint – „kabarészerű”13 szexuális szokásait, és végigkövethetjük, ahogy kapcsolatuk a férfi múlt- és jelenbeli kicsapongásai miatt végül felbomlik. A falusi történetrész, annak elő- és utórezgéseivel, valamint váratlan, sőt meglepő zárlatával együtt a férfi életének talán legbizarrabb epizódjait foglalja magában, bár az unokanővérével, Andreával folytatott, többször is felmelegített, múltbeli szerelmi viszony sem mondható éppen hétköznapi kalandnak.

Visszatérve az anekdotikus narráció kérdésére, első olvasásra a regény két fő színtere közül egyértelműnek látszik, hogy anekdotikus betétekkel és karakterekkel főleg T.-ben, ebben az „Isten háta mögötti faluban” találkozhatunk inkább. A regény elején a narrátor hős így jellemzi a falut: „Amikor először jártam ott, az volt az érzésem, ez a falu csak egy vicc, a világon sehol sincsenek már falvak, s T. is csak egy halom kulissza, amellyel meg akarják téveszteni a magamfajta városi embert.”14 Első benyomásai a második, hosszabbra nyúlt látogatása során csak felerősödnek: sem a helyszínek, sem az épületek, sem a bennük mozgó falubeliek nem tűnnek valóságosnak, inkább mesefigura-szerűen komikusak, szokásaik idegenek, gesztusaik eltúlzottak, módszereik rafináltak. Faluközösségnél összetartóbban, szinte már családként viselkednek, egymás szokásait és érzékenységeit pontosan ismerik, manírjaik csak egy idegen számára hatnak újdonságként. A falusi karakterek familiáris viszonyrendszerében mindenkinek megvan a maga kidolgozott szerepe, a falu legidősebb lakójától, a kilencvenöt éves Ilonka nénitől kezdve, a fontos személyek szeretőjének szerepében tündöklő szőke és barna Ilonkán át, egészen a falu jegyzőjéig, akit a narrátor így jellemez a pálinkázás közben: „Leginkább a falu jegyzőjén érződött, hogy mélybe nyúlnak a gyökerei, ő itt a legöregebb, leghatalmasabb tölgy, szavának súlya vetekszik a polgármesterével, s általában véve is olvasottabb, tágabb horizontú férfi, mint barátai. Gesztikulációja is megfontoltabb volt, miként hanghordozása és mondanivalója is, amelyben anekdotikus elemek keveredtek milliárdnyi tapasztalaton átszűrt életbölcsességgel.”15 Jóllehet az elbeszélő a jegyző különc figurájához köti az anekdotázás szokását, a legemlékezetesebb beékelt anekdotákat mégsem tőle halljuk. Ezek az ötvenéves távlatból felidézett történetek, a tömegsír keletkezéséről alkotott fikciók, két olyan „szemtanú” szájából hallhatók, akik valójában nem látták a tömegmészárlást, inkább saját múltbeli szerepük tisztázását tartják fontosnak, elbeszélésük középpontjában ez, és nem a ténylegesen megtörtént történelmi események állnak.

Az elsőt egy némileg paranoiás, Almási nevű t.-i lakos osztja meg az elbeszélővel Lívia bátyjának kávézójában, ünnepi öltönybe öltözve. Már az orosz hadifogságba kerülésének, kínzatásainak és szabadulásának története sem mindennapi kaland, de a falubelieket lemészárló ’47-es álpartizánokról szóló elméletét hallva, a narrátor nem tehet mást, az elmebetegekkel szemben hatékonynak gondolt, készséges bólogatást választja. Ahogy arról a narrátor a t.-i vendégeskedése idején értesül, Almásit a falu részegességgel és kurvázással bélyegezte meg, kiközösítette, sőt pár nappal az elbeszélő t.-i tivornyázása előtt – talán pont a tömegsír eredetéről alkotott különvéleménye miatt – Almási kórházba került.

A tömegmészárlás történelmi tényének egy másik, a falu által hivatalosnak minősített verzióját doktor Dömötör anekdotájából ismerhetjük meg, aki másodmagával, katonaszökevényként, bujkálás közben látta a falubeli zsidókat kísérő SS-tiszteket, de tétlen maradt, mert hősiességét – ahogy a polgármester közbeszúrja – „megfelelőbb időpontra tartalékolta.”16 Az elbeszélő érzékeli, hogy a hallgatóság issza doktor Dömötör szavait, aki maga is kedvét leli saját elbeszélésében: többször végigpillant hallgatói arcán, vagy pár másodperces hatásszüneteket tart, hogy „fokozza a várakozás feszültségét”,17 majd hosszan és részletesen ismerteti dezertálása körülményeit. Doktor Dömötör féktelen elbeszélőkedvét és annak hallgatóságra gyakorolt hatását látva, a narrátor ironikusan jegyzi meg: „Doktor Dömötör ki nem állhatta a szószátyár embereket. Miután a fölösleges kitérők csábításának ilyen hősiesen ellenállt, akadálytalanul haladhatott tovább története főcsapásán. Szavai nyomán megelevenedett a fél évszázaddal ezelőtti idő, megtelt veszéllyel és lőporszaggal, bombák sivításával és erdők homályával, falombok rései között kémlelő teliholddal, német vezényszavakkal, rémülten lapuló kis falvakkal, melyeket a két szökevény a bujkálás torokszorító izgalmai közepette, igyekezett elkerülni.”18 Hozzá kell tenni, hogy a „fölösleges kitérők” csábítása a narrátor szólamában is erősen érezteti a hatását, sőt a főcsapásról – ha ugyan a regény címében szereplő tömegsír-téma ennek számít – ő maga is előszeretettel tér le. Két másik „hőstettről” szóló anekdotának értékelhetjük Kálmán bácsi vaddisznófogó és a rendőrkapitány betyárfogó akcióját is. Az első esetben semmilyen hősiesség nem kellett hozzá, hogy a krumplitúrásba belemerült vaddisznót közvetlen közelről kilője a vendéglős, a másik esetnél pedig maga Kálmán bácsi volt a csali, hogy a rendőrkapitány horogra akaszthassa a betyárt.

Az említett történetek: a különc Almási bizarr történelmi teóriája, doktor Dömötör oral historyja, Kálmán bácsi vaddisznólese és a fineszes rendőrkapitány győzelme a múlt századi betyárhagyományt újjáélesztő falusi lókötő fölött, klasszikus anekdoták volnának, ha elejétől végéig az a karakter mesélhetné el őket, akivel az események megtörténtek. A narrátor azonban legtöbbször csak a kezdő- és zárómondatokat adja hősei szájába, a többit a függő és az átélt beszéd kevert elbeszélésmódjában, homodiegetikus narrátorként ő maga mondja el, nem kevés iróniát vegyítve ezáltal az idegen történetek közvetítésébe.

Úgy tűnik, saját elbeszélőkedve és a vidéki atyafiak kifigurázásának vágya rendre felülkerekedik benne: átveszi a szót hőseitől, jócskán le is rövidítve mondandójukat. A látszat tehát az, mintha egy ideig szórakoztatná, hogy ez az új és minden ízében idegen világ benyomult a szürkének mondható pozsonyi hétköznapokba, de egyben türelmetlen is, amiért a t.-iek soha nem térnek a lényegre, illetve nem tágítanak, míg el nem érik a céljukat. Így válik a falu elzárt, belterjes világa, a benne élő komikus figurákkal együtt a narrátor saját anekdota bázisává, melyekből otthon, Líviának szemezgethet, tőle várva egyértelmű útmutatást a t.-i intelligenciától való megszabaduláshoz.

A Líviával megosztott történetek azonban nemcsak a falusi anekdotákból építkeznek. A rejtélyes, bontatlan levelek egy napon kinyílnak, és Lívia nem nyugszik, amíg a narrátor el nem meséli neki az unokatestvérével folytatott szerelmi viszony igaz történetét. A pozsonyi cselekmény narrációja jóval csapongóbb, mint a falusi történetszálé. Az elbeszélő a regény első lapján bizonyos felbontatlan levelekről tesz említést, de csak a 33. oldalon tér vissza ehhez a témához, mikor is újabb zaklató levél érkezik ugyanattól a feladótól, majd a 40. oldalon fog bele a furcsa, különc életet élő rokon történetébe, melyet komótosan, kitérve a részletekre, tizenöt oldalon keresztül ismertet. Az Andreáról szóló, Líviának tett vallomását a narrátor így kezdi: „Andrea, aki újabban levelekkel ostromol, az unokatestvérem. Négy évvel idősebb nálam, mégis ő volt a legjobb gyerekkori pajtásom, majd első igazi szeretőm… Azt nem állíthatom, kezdtem, hogy Andrea nem normális, de azt sem állíthatom, hogy normális.”19

Bár kétségtelen, hogy az unokanővér különc figura, kapcsolatai viharosak, szexuális szokásai talán vadabbak az átlagosnál, de összehasonlítva a regénybeli narrátor másik két, nőkhöz fűződő viszonyával, kettejük időről időre megújuló kapcsolatában felfedezhető némi szenvedély. Lívia és a narrátor viszonya egy másfajta kettősségtől feszültségteli. Egyfelől az elbeszélő rendszeresen hírt ad a pár szerepjátékszerű szexuális rituáléiról, pontosabban csak címadásszerűen felvillantja a játékbeli szerepeket (a lopakodó macskától, a szirti sason át a brummogó medvéig), a többit az olvasóra bízza, másfelől hosszabb-rövidebb lírai futamokat iktat ebbe az alapvetően ironikus hangoltságú regénybe, valamiféle nosztalgiát sejtetve a kapcsolat bensőségessége, minden erőltetettséget nélkülöző, szerepmentessége iránt.20

Az irónia persze ebbe a szólamba is behatol idővel: „Ahogy így mentünk-mendegéltünk, egyszer csak ott termett előttünk a messzire nyúló, sima víztükör, rajta a keszthelyi öböl felé a lebukó Nap fényének sárgás-vöröses-halványbarna-halványlila pásztái meg egy hajó, amely állni látszott, bár az idő haladt. Még mindig fogtuk egymás kezét. Én már sokszor láttam a Balatont, s amit az ember sokszor lát, azt egy idő után nem látja már, csak egy absztrakt valamit lát, mint amikor az ember sokadszor hallgatja ugyanazt a zenedarabot, s már nem hallja, hanem kívülről tudja. Egy rakás víz. Láttam azonban, hogy Líviát romantikus érzések környékezik, s azt szeretné, ha engem is környékeznének.” 21

Lívia végül egy harmadik nő levele miatt szakít az elbeszélővel, pedig ez az alkalmi kapcsolatként kezdődő viszony tényleg minden romantikát nélkülöz (elég csak a „Libidóm, libidóm …” kezdetű mondókára22 gondolnunk). A szőke Ilonka, aki állandó jelzőjét annak köszönheti, hogy a faluban az Ilonka név a leggyakoribb női keresztnév, a falu, illetve a közösség vezetőinek megbízásából csábítja el a történészt a t.-i tivornya estéjén, s az együtt töltött, könnyen felejthető éjszaka után egy érzelmektől túláradó és a jövőre vonatkozó tervekkel teli, gyöngybetűkkel írt levelet küld neki. Maga az elbeszélő is ízléstelennek találja Ilonka gesztusát, de még mielőtt megmutatná Líviának a levelet, egy váratlan fordulattal megkéri barátnője kezét. Ennél persze csak az váratlanabb, hogy Lívia távozása és az epeműtét után nem sokkal a történész – mint afféle posztmodern Timár Mihály – a szőke Ilonkával kezd új életet a Senki szigetének is beillő, Isten háta mögötti T.-ben.

Ha figyelembe vesszük az előzőekben számba vett anekdotikus elemeket: a t.-i falu anakronisztikusan komikus karaktereit, a köztük fennálló familiáris viszonyrendszer nyelvi és egyéb szempontú kidolgozottságát, a beékelt anekdotákat, a homodiegetikus narrátor ironikus elbeszélésmódját, és nem hagyjuk figyelmen kívül sem azt, hogy a regény legelején a narrátor az élőbeszédet imitálva mintegy megszólítja az olvasókat,23 sem pedig azt, hogy a regény címében jelölt központinak gondolt motívum, vagyis a tömegsír témája (története, a benne nyugvó áldozatok és a gyilkosok kiléte, a sír további sorsa) az egyre csak halmozódó kitérők miatt állandóan halasztódik, felvetődhet, hogy a regénynek nemcsak az elbeszélésmódja, de szerkezete is anekdotikus. Ilyen szempontból a cselekmény teljességgel motiválatlan zárlata (vagyis a narrátor hős szőke Ilonkával tervezett és megkezdett jövője vagy az utált Dömötör doktorral való kvaterkázása) is értelmet nyerhet, mint csattanó egy anekdota végén. De ugyanígy csattanóként interpretálhatja az olvasó azt az információt is, amit Grendel szintén a regény végére tartogat: tudniillik, hogy a szöveg, amit a kezünkben tartunk, nem valamiféle élőbeszéd-imitáció, hanem az a regény, melyet a névtelen történész a várva várt cikk helyett írt meg, hogy megszabaduljon a rá nehezedő nyomástól.

Az anekdotikus elbeszélésmód és regényszerkesztés mellett végezetül érdemesnek látszik egyfajta anekdotikus kronotoposzról is beszélni, amely – evidens módon – leginkább T.-ben, azon belül is Kálmán bácsi vendégfogadójában érhető tetten. Itt érzékelhető igazán az a kulisszaszerűség, amiről az elbeszélő a regény elején tett említést. Második t.-i látogatásakor így írja le a vendégfogadót a narrátor: „Mintegy húsz perc múlva megérkeztünk egy kivilágított lakhoz vagy inkább magányos villához, amely architektúráját tekintve az egyik legfurcsább építmény volt, amit valaha is láttam. Mintha több kisebb házikót ragasztottak volna össze, s ezek az épületrészek mintha le akarnának válni egymásról. Legszívesebben szertefutnának, de sajnos össze vannak nőve, amolyan többszörös sziámi ikrekként.”24 A különböző, de mégis szétválaszthatatlan egységet képező épületrészek látványleírása a faluközösség önértelmező metaforájának is tekinthető. A hely temporalitása szintén különleges. Kálmán bácsi erdei laka a Krúdy-regényekből ismert vendéglőkhöz és sörházakhoz hasonlóan az időtlenség és a szabadság tere, ahol anekdoták és álombeszámolók váltják egymást, ahol menedékre talál a saját hétköznapi valóságából kiszakadni vágyó, hajszolt értelmiségi. Kálmán bácsi és doktor Dömötör anekdotáin kívül az erdei lakban hangzanak el a szőke és a barna Ilonka népmesei és mitológiai reminiszcenciákkal dúsított álomleírásai, valamint doktor Dömötör ezekre adott álomfejtései a szülőföldön való fészekrakás szükségességéről. Az anekdotikus kronotoposz időtlenítő eljárásai nemcsak a szövegbetétek (anekdoták, álmok) műfajiságában, de a narráció ritmusának érzékelhető lelassulásában is tetten érhetők: az erdei lakban játszódó epizód terjedelmét tekintve több mint a regény egyharmadát foglalja el. A narrátor T.-be költözése (legalábbis a hétvégékre) felfogható tehát a valóságból, a történelmi időből való menekülésként is, ami magyarázattal szolgálhat arra a kérdésre is, hogy a névtelen elbeszélő történészként végül is miért nem tárta fel a tömegsír történetét, s miért írt inkább fikciót a tőle várt szaktanulmány helyett.

Végezetül szeretnék röviden kitérni a 2001-es Szép históriák című kötet utolsó darabjára, a Szemérmes beszámoló egy álom közepéről című Grendel-novellára.25 A regény és a novella érintkezési pontja az a T. rövidítéssel jelölt helység (a regényben falu, a novellában kisváros), ahol ugyan nem tűnnek fel a regényből megismert t.-i atyafiak, de amely mégis nagyon emlékeztet a Tömegsír időből kiszakadt, térképen nem jelölt falujára. A novella homo-, illetve autodiegetikus narrátora így mutatja be ezt a helyet: „T. egy kissé a világ végén van, a hetvenes évek elején avanzsált nagyközségből kisvárossá. Urbánus múltja sosem volt, története és kulturális hagyományai elférnek egyetlen könyvlapon.”26 A „szemérmes beszámoló” a narrátor T.-ben töltött napjáról szól, ahová azért utazik el, mert a t.-i hatóságtól felszólítást kapott, hogy segítsen tisztázni „egyik régi barátja személyazonosságát, aki valamilyen közelebbről meg nem nevezett bűnügybe keveredett.”27 Sem a narrátornak, sem a barátnak, sem a bűnügynek nincs tehát neve, akárcsak a Tömegsírban. Az elbeszélő reggel érkezik T.-be, elfoglalja szállodai szobáját, és alszik egyet, mielőtt a hivatalba indulna barátját tisztázni. Alvás közben álmodik is, s a novella első fele erről az álomról számol be. Az álomleírás a hivatalban tett látogatásról szól, jóllehet az elbeszélő hős még nem járt ott, délutáni alvása után készül csak bemenni. Tudatosan lép ki álmából, s felébredve – bár érzékeli, hogy bizonyos körülmények (az időjárás, a szállodai alkalmazottak, a városkép) megváltoztak – elindul a hivatalba, hogy teljesítse, amiért jött. A hivatalban hosszas várakoztatások és továbbküldések után végül is kiderül, hogy nem pár óra telt el a megérkezése óta, hanem sok-sok év. Tükörbe nézve látja, hogy időközben megöregedett, s mivel személyazonossági igazolványa lejárt, most ő szorul rá, hogy valaki igazolja a kilétét. Időhurokba került? Benne ragadt az álomban? Ő és a régi barát egy és ugyanaz a személy volna? Ezekre a kérdésekre nem érkezhet logikus válasz, mivel az elbeszélő álmán keresztül a fantasztikum világába léptünk át. A T.-vel jelölt helyek kronotoposza mégis hasonlít egymásra: isten háta mögötti, múlt nélküli, zárt világok, ahol megállt az idő. A regénybeli T. falu időtlensége felhőtlen, boldog, anekdotikus, míg a novellabeli T. városkáé rémálomszerű és nyomasztó. Egyedül a grendeli irónia az, amelynek mindkettőben helye van.

—

1 Gintli Tibor, Perújrafelvétel. Anekdotikus elbeszélésmód és modernség a 20. század első felének magyar prózájában, Bp., Kalligram, 2021, 13–14.

2 Grendel Lajos, Tömegsír, Pozsony, Kalligram, 1999.

3 Bányai János, Odaát, másként: egy irodalmi családfa oldalága. Grendel Lajos: Tömegsír (1999); Nálunk, New Hontban (2001); Mátyás király New Hontban (2005), Híd 2006/11, 74. 69–82.

4 Uo., 75.

5 Uo.

6 Németh Zoltán, És eljön a tömegsírok országa…, Irodalmi Szemle 1999/11–12, 125–134.

7 Uo., 128.

8 Uo., 129.

9 Uo., 132.

10 Elek Tibor, Abszurdisztán kitartó fogságában. Grendel Lajos „New Hont regényeiről”, Jelenkor 2006/9,

917–927.

11 Uo., 925.

12 Uo.

13 Németh, i. m., 133.

14 Grendel, i. m., 9.

15 Uo., 59–60.

16 Uo., 85.

17 Uo.

18 Uo., 84.

19 Uo., 40–41. (Az Andrea nevű karakter, akinek furcsa szokásai, váratlan döntései és sötét titkai vannak, emlékeztet Mészöly Atlétájának Pécsi Picijére, akinek bűvköréből nehéz, vagy egyenesen lehetetlen szabadulni.)

20 „Lívia kezdett úgy vizsgálni, mintha valamit rajtam túl, mögöttem akarna megragadni, mintha én valahol a hátam mögött lennék láthatatlanul, s ha ő türelmesen és állhatatosan vizsgál, előbbutóbb láthatóvá válok a számára. Valahol magam mögött, amint éppen súgok valamit a testemnek, aki nem én vagyok, hanem csupán a látszata magamnak. Időről-időre belém merítette a szavai hálóját, hogy rajtam túlról elővarázsoljon engem magamnak. Ilyenkor néha én is elhittem, hogy magam mögött vagyok valahol.” Uo., 14.

21 Uo., 15.

22 Uo., 101.

23 „Ezek után, gondolom, nekem sem kell bemutatkoznom, mindenki tudja már, hogy én a barátom barátja vagyok.” Uo., 8.

24 Uo., 63.

25 Grendel Lajos, Szép históriák, Pozsony, Kalligram, 2001, 234–242.

26 Uo., 234.

27 Uo.