Száz Pál: A Négy hét az élet mint beavatási regény

BEVEZETŐ

Grendel Lajos Négy hét az élet című regényének megjelenése a 2011-es könyvhétre várva várt eseménynek számított, a szerző ugyanis szépprózakötetet a 2005-ös Mátyás király New Hontban óta nem adott ki. A recenzensek többsége felfigyelt arra, hogy az új regény az életműben sajátos helyet foglal el, szakít a korábbi prózapoétikákkal. A szerző 2018. december 18-án bekövetkezett váratlan halála és az életmű lezárulta után kijelenthető, hogy a Grendel pályájának utolsó korszakát jellemző realista beszédmód, a korosodó szereplők saját múltjukkal való számotvetésének témája a Négy hét az élettel nyílt meg. Nem sokkal a regény megjelenése után Moszkvában stroke-ot kapott az író, ám szerencsére gyorsan felépülve már a következő évben újabb kisregénnyel jelentkezett, s töretlenül írt tovább. Úgy vélem azonban, a Négy hét mércéjét igazán csak az utolsó, a Bukott angyalok (2018) című regényével sikerült felülmúlnia. Csutak Gabi a Négy hét az élet és a frissen megjelent Távol a szerelem (2012) című kötetekről írott recenzióját így kezdi:

„A Négy hét az élet megjelenésével új alkotói korszak kezdődött Grendel Lajos életművében. Korábban a mikszáthi örökségből táplálkozó anekdotikus jelleg volt a kisvárosi provincializmust bemutató köteteinek fő jellegzetessége. A New Hont-trilógiában több kritikusa szerint is kimerítette ennek az írásmódnak a lehetőségeit, ezért nem véletlen, hogy tizenegyedik regényének megírásakor új utakat keresett mind a stílus, mind pedig a történelmi idő megjelenítését illetően. A mitizált világ irányából a realizmus, sőt a minimalizmus irányába történt elmozdulás.”1

Az új regénypoétika és beszédmód2 hangsúlyosan a leszámolás köré épül, a főszereplők önmaguk életével való számotvetése lesz nemcsak a Négy hét, de az utolsó korszak regényeinek is a tétje. A Négy hét kiadásának fülszövege egyébként „a számvetés regényének” nevezi a művet, az életmű fordulópontjának is tartva azt. Alapvetően realista szemléletmódja ellenére a regény nem cselekményközpontú, vagy legalábbis nem úgy az, mint a tizenkilencedik századi realista regénypoétikák, hanem a modern regény eljárásaival és elbeszéléstechnikáival operál, az elbeszélés során a többszörös fokalizáció, a retrospektívák és töredezett idősíkok, az elhallgatás-alakzatok, a töredezett elbeszélői hangok gyakran annyira egymásba mosód nak, hogy egyes passzusoknál nem is lehet a narrátort teljes bizonyossággal identifikálni. 3 A korábbi regényekhez, például a Galerihez képest átalakul az emlékezés, mind a személyes, mind a lokális közösséget, a grendeli kisvárost illetően, nem mágikus, nem is ironikus aktus többé.4 Nem mellesleg a szerző „Mészöly Miklós emlékének” ajánlja a regényt. A leszámolás az alatt a négy hét alatt történik, amelyet Sanyi, az idősödő főszereplő a szülői házában tölt el (a házat őrzi, míg unokatestvére családja a tengernél nyaral). Ez a kijelölt különös idő és tér, a visszatérés kínálja fel a múlttal való intenzív szembenézés lehetőségét az állandó retrospekciók által, amely miatt akár az egzisztencialista modellregény példájaként is tekinthetünk a regénye, némileg Albert Camus poétikájára asszociálva. Az elbeszélés szüzséjének a négy hetébe tehát a fabula élet-ideje sűrítődik, Sanyi legkorábbi emlékeitől, 1945-től a regény jelenkoráig, kb. 2010-ig terjedő időszak.

A regényben a számvetés témája önironikusan már a kezdetekkor megjelenik:

„Elszámolás kezdődne? Vagy inkább felszámolás? Vagy leszámolás? […] Amivel leszámolhatna, azzal ő már régen leszámolt. Elszámolni? Kinek és mivel? Ami pedig a felszámolást illeti, hát az már folyamatba van egy ideje. […] Legyünk hát szerényebbek, gondolta, maradjunk annyiban, hogy számlálás. […] Legyünk hát szerényebbek, gondolta, maradjunk annyiban, hogy számlálás”5

Az alábbi passzusban tematizált leszámolás szimbolikusan a regényfejezetek fordított számozásával is jelölve van. Az első, a 19. számú fejezettől halad ugyanis a lineáris olvasás csökkenő számokkal az egészen 1. számú, utolsó fejezetig, amely után még egy üres 0. fejezet is található a regény végén.

A Négy hét az életben világosan felismerhetjük az énregény, a családregény, a nemzedéki regény és a társadalmi regény vonásait, ám jegyei ellenére mégsem címkézhető fel problémamentesen egyetlen zsánerrel sem. A számvetés ugyanezt a koncentrikus körökként táguló logikát követve bontható több síkra: Sanyinak le kell számolnia önmagát illető illúzióival és élete reményeivel – legyen szó akár a személyes boldogulásról vagy a karrierről, számot kell vetnie középszerűségével, azzal, hogy apjával szemben ő nem köztiszteletben álló ember, azzal, hogy házassága Katival sosem volt boldog, s hogy iga zából sosem értették egymást, ahogy saját gyerekeit sem értette, a rebellis és öntörvényű Krisztinát, illetve a visszahúzódó Danit, akinek a homoszexualitását Sanyi sosem tudta elfogadni. A szűk családon túl azonban a szélesebb család, a klán emlékezetével is számot kell vetnie, a három nővér, pontosabban anyja, Vilma, Angéla, s mindenekelőtt Klementina nagynénje különös alakjával és fogyatéknak tűnő többlettudásával. Végül pedig egy teljes társadalmi osztállyal való leszámolás, a kisvárosi magyar polgári középosztály eltűnésével való szembesítés is megtörténik a regényben.6

A leszámolások, elszámolások, számvetések, a szembenézések és szembesülések indikálják értelmezésem alapvető irányát is. A Négy hét az élet beavatási regényként való értelmezését támogatja a téma mellett a modellregény szinte rituálisnak tűnő keretei, a szeparált idő és a különös jelentőségű tér használata is, a fejezetek számozásának szimbolikájával együtt.

A BEAVATÁS POÉTIKÁJA

A kulturális antropológia szerint az átmenet rítusai, mint a születés, serdülőkor, házasság, terhesség, halál, vallási társaságokba való beavatás, mindig az egyén életének krízishelyzeteihez kapcsolódnak. Arnold van Gennep, aki az átmenet rítusait elsőként vizsgálta tudományos szempontból a Les rites de passage (1909) című művében, kiemelte e rítusok liminálitástermészetét, tehát hogy a társadalomból való kiszakadással kezdődnek, majd egy másik társadalmi státuszba való reintegrációval végződnek. Az átmeneti rítusok morfológiáját illetően három fázist különített el: az elsőt a prelimináris vagy elválasztó rítusok (rites de séparation), a másodikat a limináris, határhelyzeti rítusok (rites de marge) alkotják, végül a harmadik fázisba a posztliminális, befogadó rítusok tartoznak (rites d’agrégation vagy rites réintegration). A különféle életfázisokhoz való kapcsolódástól függően változik, mely fázis a domináns, az elválasztás rítusai például a halálhoz kapcsolódó szertartások esetében dominálnak.7 Gennep kategóriáit veszi át Victor Turner is a The Liminal Process (1969) című művében, és kiemeli, hogy a liminális helyzetben lévő személy küszöb-ember, az ambiguitás és kétértelművég attribútumai jellemzik, átmeneti és köztes állapotban leledzik.8

A regény cselekményének alapjaiban világosan felismerhetőek a beavatási struktúra jegyei: Varga Sanyi szokásos életének rutinjából kiszakad, a házba való visszatérés négy hétre, amely a szembenézést motiválja, a regény cselekménye éppen a liminális fázisnak felel meg. Maga a tér is limináris, a múlt irányába nyitott, többször utal az elbeszélő arra, hogy Sanyit álmok gyötrik, megrohanják az emlékek, egy helyen ironikusan „éjszakai szellemjárás”-t említ.9 Sanyi határhelyzete, hogy egyszerre van a jelenben és a múltban, a regény másik főszereplőjével, a csavargó Hugóval való megismerkedésében is megnyilvánul, akit végül a házba is beenged, s akit bizalmába fogad.

A beavatási rítusok és szimbolikájuk nemcsak az antropológiában, de a jungiánus pszichológiában is fontos szerepet játszanak. Joseph L. Henderson The Thresholds of Initiation című munkájában a beavatást az individuációs folyamat archetípusának tartja: „The completion of this [ritual] process, again through the mediation of the archetype of initiation, appears to be synonymous with the psychological concept of individuation.”10 Sanyi vallomásai, amelyeket a regény ironikusan gyónásnak nevez, és amelyekben Hugó számára összefoglalja múltbeli emlékeit, elbeszéli a traumáit, megfogalmazza csalódásait, szembesít a fixációival, a pszichoterápiára emlékeztethetik az olvasót.

Az iniciációs mintázatok az antropológia és pszichológia mellett az irodalomban is megjelennek. Daniel Hodrová cseh írónő és irodalomtudós a beavatási struktúrát alapul véve 1993-ban megjelent monográfiájában az európai regénytörténet paradigmájaként elemezte a beavatási regényt.11 A középkori lovagregények heraldikai jelképeinek elemzésén, a barokk regény és a nyugati okkult hagyományok viszonyán, a gótikus regénnyel megjelenő inverz beavatásán, a sötét romantika fantasztikus elemein, illetve a modern regény pszichológiai szimbolizmusán, vagy a detektívregény profán iniciációján keresztül konkrét példákkal szemléltetett történeti tipológiát állít fel Hodrová. A beavatási regény poétikájának kidolgozásánál nagy hangsúlyt fektet a morfológiai-strukturális jellemzésre is, s noha nem lehet egy általánosan érvényes és minden esetben részletekig menően alkalmazható modellt felállítani, az iniciációs regényt12 tipológiai jegyek mentén elég alaposan körül lehet írni, vállfajait definiálni lehet. A beavatás hármas fázisát Hodrová térpoétikai szempontból közelíti meg, a bolyongás, a próbatételek, a katabázis és a szimbolikus halál külső terét a határ tapasztalata váltja, a szimbolikus átmenet és katarzis (megtisztulás), míg a harmadik fázis tere a belső tér (gyakran kastély) magának a beavatási rítusnak, az átváltozásnak, a szimbolikus újjászületésnek a tere.13 Hodrová tipológiája ugyan nagymértékben a grál-regények és a romantika regénypoétikáira támaszkodik, kiemeli, hogy a modern regény is továbbviszi az iniciációs mintázatokat, noha azok gyakran kevésbé explicit módon jelennek meg. A Négy hét regénytere világosan erre a belső térre koncentrálódik, a kastély archetipikus terére emlékeztető régi házba való bezártságban mindenképpen. A cselekmény ebbe a második, a liminális/katarzis fázisba esik:

Hodrová tipológiájában a szerepkörök körvonalazásánál szintén ráismerünk a Grendel-regény szereplőire. A beavatási regény poétikájába egy 3 + 1 -es, háromszög ábrával szemléltetett tipológiát vezet be, amelyben archetipikus vonások jellemzik a szereplőtípusokat. Az adeptus a beavatandónk, a főhős, akit a papi attribútumokkal felruházott beavató vezet, majd a titokzatos szűzzel találkozik, aki általában a tisztaság, a negatív beavatás esetében viszont gyakran a sötét démoniság képviselője. A szűz a központi alak, a „közép lénye” („bytost středu”) irányába közvetít. Ez utóbbi +1-es típus a legnehezebben megragadható, s vele való találkozáson múlik a beavatás sikere.14

AZ INICIÁCIÓS SZEREPKÖRÖK

Varga Sanyi jellemében az adeptusok hagyományos vonásait, a magányt, az elválasztottságot, a kiábrándultságot is felismerhetjük. Az adeptus bolyongása itt nem konkrétan, egy titokzatos erdőben vagy labirintikus kastélyban, hanem metaforikusan, az emlékezés által, múlt árnyai közti bolyongásként valósul meg, ahogy Sanyi útja is egy belső utazás, amely a szülői házba való érkezésével indul, és annak elhagyásával ér véget.15 A bolyongás itt az emlékek erdejében történik, a retrospekciók és a különféle múlt idők labirintikus elbeszélői szerkezete révén. Ahogy Tarján Tamás a kötetről recenziójában megjegyezte, az olvasónak egy ideig nehézséget okozhat a szereplők azonosítása, a történetszálak felgöngyölítése, később azonban „mozaikok összerendeződnek: a nem lineáris, lapozgató-ismétlő olvasás kedvez – minden befogadói nehézség nélkül – a műnek.”16

A főszereplő beavatásának függvénye a saját életével való szembenézés, a halálra való felkészülés előtti megbékélés: „a fali tükörben szemügyre vette azt a jól ismert arcot, amely egy fölösleges emberé, aki nemsokára úgyis eltűnik a föld színéről, és semmi, de semmi nyomot nem hagy maga után.”17 Beavatója, Hugó, a kocsmafilozófus sok vonást őrzött meg a hagyományos beavatási regény e típusából, aki gyakran papként vagy szerzetesként jelenik meg – vele egy későbbi fejezetben foglalkozunk részletesebben.

Felbukkanása után az elbeszélő ironikusan „afféle tanító vagy apostol”-ként írja le kompániája körében.18 A szűz attribútumai közé az érintetlen tisztaság mellett a bűvölő, tündéri vonások is oda tartoznak. Klementina, aki a cselekmény idején már régen nincs az élők sorában, játssza a leghangsúlyosabb szerepet Sanyi gyerekkora és a ház egykori lakóihoz kötődő emlékek között. Különös lényén Sanyi újra és újra elmereng: Klementinát sokan nemcsak naivnak, de egyenesen bolondnak tartották sajátos viselkedése és végtelen tisztasága, valamin sajátos önfejű vélekedései miatt, amelyről Sanyi a regény egy pontján megjegyzi: „a szentek öntörvényűek.”19 Valóban, a szentség aurája veszi körül Klementinát, akinek ráadásul beszélő neve van: kegyelmet jelent. A családi történet szerint Klementina az oroszok bevonulása után napokra „elveszett” (így emlegetik a dolgot a regény szereplői), minden bizonnyal megerőszakolták az orosz katonák, élete hátralévő részében szűzi életet élt, egyedül Füzély Lóránt tűzoltóparancsnok iránt táplált plátói gyengédséget, ahogy arra Sanyi visszaemlékezik a regény kezdetén. A regényben egy helyen utalás történik arra, hogy Klementina talán feláldozta magát20 – az áldozatszerep a szűz attribútumai közé tartozik.21 Klemetina zárkózottságában intenzív belső életet élt, valamiféle transzcendenciával töltődött a lénye, amelyet Sanyi következő megjegyzése is jelez: „Mintha nem is hozzá beszélt volna, hanem odaátra valakihez, talán Istenhez, akivel már régóta meghitt kapcsolatban van, s e titkos kapcsolatba most őt is beavatja.”22 Sanyi nem ápol kapcsolatot semmiféle transzcendens dologgal, ellentétben Klementinával, aki éppen ennek köszönhetően tud megbékélve szembenézni a halállal:

„minden ellentét kiegyenlítődik abba a világba, amelyről a szegény, bolond, jóságos Klementina beszélt egyszer olyan átéléssel….”23 Sanyi végtelenül józan és tárgyilagos, nála az ellentétek – a belső konfliktusok és traumák, a feldolgozatlan múlt – kiéleződnek. Élete új létszintre való felemelésének – amely az iniciáció tétje – igényét nem véletlenül éppen Klementina mondja ki a regényben: „A gyerekeid felnőttek, akár új életet kezdhetsz.”24

A regény cselekménye során az elbeszélő sorra keríti Sanyi minden veszteségét, kezdve az apa és a család a kommunista hatalomátvétel utáni státuszvesztésével, majd a Katival való házasságának zátonyra futásával, felesége depresszióival és alkoholizmusával folytatva, saját gimnáziumi karrierjének ellehetetlenítésén,25 majd a lánya, Krisztina le és szétcsúszásán és zavaros kapcsolatain át végül fia, Dani iránti csalódottságáig és szégyenéig.

Az elbeszélés, a Hugónak való gyónás a regényben, az emlékezés és önszembesítés iniciációs folyamatként működik, amelyben az egyes múltbeli traumák elbeszélése a beavatási próbatételek funkciójába kerül, Hugó pedig a beavató szerepét látja el. E „próbatételek” közül a legfajsúlyosabb Sanyi fiával való kapcsolata, aki érzékeny gyerekként valahogy mindig is visszahúzódó volt, s akinek melegsége leleplezését éppen a regény vége felé beszéli el a narrátor. A regény kezdetétől fogva számos esetben történnek utalások Dani „titkára”, vagy „dolgára”, amely kimondottan tabuizálva van. (Egy epizód alkalmával például Sanyi észreveszi őt a városban, amint barátaival eltűnik egy bár lépcsőlejárójában.) Az elbeszélés ezen utalásokat egymásba fűzve, a titokregény eljárásait működtetve halad a végkifejlet felé. A 3. számú fejezetben, évekkel az említett esemény után megismétlődik a jelenet, ezúttal azonban Sanyi követi is fiát és barátait abba a bizonyos bárba, amelyről rövidesen kiderül, hogy egy melegbár.26 Az iniciációs struktúra szempontjából valóban ez a legsúlyosabb „beavatási próbatétel”, ahogy maga is bevallja: „Igen, Hugó, ha volt az életemnek mélypontja, az akkor volt. A teljes reménytelenségé.”27

A beavatási regény Hodrová felállította szereplő-tipológiájában Dani „a közép lényével” azonosítható, a legnehezebben megragadható típussal, amely az egyes beavatási regényekben a legkülönbözőbb formákban jelenhet meg, gyakran egy rém, vagy csak félig emberi lény, s aki az egész iniciációs hármasság középpontjában helyezkedik el. Grendel regényében természetesen ezúttal is elvontabb azonosságokra kell figyelni e tipológiát illetően, semmint a hagyományos beavatási regények esetében. Hodrová megjegyzi, hogy a közép lénye és az adeptus között a szűz közvetít.28 Azt, hogy Klementina és Dani között különleges kapcsolat áll fenn, világosan kimondja az elbeszélő. Egy alkalommal így inti Klementina Sanyit: „Az egy különös gyerek. Egy nem mindennapi gyerek. Nagyon vigyázz rá.”29 Máskor egy emlék felidézésének alkalmával, amikor a kis Dani megörül Klementina egykori, a kis Sanyinak szánt ajándékának, a hintalónak, a következőt olvashatjuk:

„…valami láthatatlan és józan ésszel megmagyarázhatatlan áramkör kapcsolja össze Dani és Klementina belső világát, mintha Dani nem is az ő fia lett volna, hanem Klementináé. Ez a felismerés azonban vegyes érzéseket keltett benne. Ahogy Klementina, úgy Dani sem tudott hazudni, legföljebb alakoskodott olykor, de azt is ügyetlenül.”30

Érdekes hasonlósága továbbá a két alaknak, hogy Klementina „elveszése” éppúgy titok és tabu, mint Dani „titka”, egyikről sem szabad beszélni.31 A hazugságra való képtelenségük, a hamisságuk hiánya a két alak titkának viszonylatában beszédes igazán, hiszen paradox helyzetet szül: Klementina „elveszéséről” nem volt szabad beszélni, Dani pedig tulajdonképpen kettős életet élt.32

A regény iniciációs szerkezete így egyetlen, több fázisból álló alászállásként értelmezhető, amelyet a fejezetek fordított számozása éppúgy szimbolikusan indikál, mint az epikus katabázis a regény Dani-epizódjának térpoétikájában. Az átváltozás tere itt khtonikus, rejtett, sötét tér, az ösztönök elszabadulásának helyeként jelenik meg Sanyi számára:

„»Igen, Hugó, van pokol. Nem a föld gyomrában, hanem itt, a város közepén. Az embernek elmúlik az élete, és még csak nem is sejti. Aztán egyszer, véletlenül elvetődik oda. Lebotorkál néhány lépcsőfokon egy pincébe, ahol fények villódznak mindenféle színárnyalatban, nagy lárma van, és a saját szemével győződhet meg róla, hogy mindenkit, aki körülveszi, megszállt az ördög.«”33

Ennek az alászállásnak, amely itt a térpoétika síkján materializálódik, a regény szerkezetében áttételes szerepe is van. Végső soron a regény itt éri el a mélypontját, de az alászállás maga – Daniela Hodrová egy megjegyzése nyomán – nemcsak az adeptust, hanem az időt is illeti a múltba való alászállásként, amit Hodrová az idő katabázisának nevez.34 Nincs semmiféle utalás a regényben Dani romlottságára, vagy arra, hogy szexuálisan szabados ösztönéletet élne, Sanyi számára a melegbárban való látogatás mégiscsak egy pokoli alászállás, hiszen Dani „titkát” szégyellni és rejtegetni valónak,35 tabuizálandónak, a „természet balesetének” tartja. A regény az iniciációs poétika szempontjából kudarcba fullad, hiszen Sanyi továbbra sem tudja elfogadni fiát, így a feloldás a regény zárlatában nem történik meg.36 Ebben a Hodrová által az iniciációs regény modern típusainak egyik esetére ismerünk, a beavatási modellt megtartó, ám sikertelenül végződő regénytípusra,37 amelyet a vadonba,38 vagy a gyerekkorba való alászállás jellemez (például Alain-Fournier: Le Grand Meaulnes [1913]).

HUGÓ: AZ ÁRNYÉK MINT BEAVATÓ

Hugó funkciója a regényben kulcsfontosságú nemcsak a narratív rétegzettség és a nézőpontváltások miatt, de beavatói szerepköre okán is, hiszen neki mesél, vall, „gyón” Sanyi, s ő reflektál arra, amit megtud. Hugó élettörténete, amelyet Sanyinak elbeszél, a regény leghosszabb betételbeszélése (a 8., 7., és 6. számú fejezetekben), s egyben egy másik fikciós világot épít ki, amely így a főszereplő történetének kontrasztjául szolgál. Hugó katonatiszti karrierjét egy botrány törte derékba, egy görbe éjszakán megerőszakolt egy lányt – a helyzet bonyolultságát adja, hogy az elbeszélő elbizonytalanítja, valóban megtörtént-e a dolog. Ezzel ér véget régi élete, s miután börtönbüntetését letölti, Hugó – kétséges, hogy ez a valódi neve – nem kezd új életet, a társadalom peremére szorulva tengeti napjait, szavajárása szerint szabad emberként.39 Ekkor találkozik vele Sanyi a város főterén, s mondhatni, Hugó kissé sötét alak (bár nem gonosz), akinek titka van, ő a „bűnös ember”.40 (A titokregény szerkesztésmódja, akárcsak Dani esetében, itt is a kezdeti utalásokra következő titokelbeszélésben valósul meg, amelyben a „megerőszakolás” kerül elbeszélésre.) Hugó alakjában Hodrová tipológiáját követve a beavató szaturnuszi attribútumaira ismerünk, egyrészt e titokzatos, sötét aura miatt, másrészt azért, mivel a két világ határán áll, annak a társadalomnak a peremén, amelybe Sanyi sikeresen beilleszkedett.41

Sanyi és Hugó élettörténetének szembesítése a szabadság problémája körül kristályosodik ki. Míg Sanyi nem kezdett új életet (a gyerekek kirepülése után, ahogy azt Klementina is javasolta), addig Hugó az életét két részre osztja: Jencike (egy alkalommal így szólítja őt egy mellékszereplő) halott, a büntetése letöltése után – ahogy fogalmaz, „túlélte saját halálát” – vagyis új életet kezd, egy szabad életet, amelyben Sanyi kispolgári életével szemben nincsenek kötöttségek. Hugó alakját valamiféle titokzatos aura veszi körül, amely nagyrészt a realisztikus világot kiépítő elbeszélő elbizonytalanító gesztusainak köszönhető. Hirtelen felbukkanásai és eltűnései mellett több helyen is kétségbe vonja az elbeszélő, hogy valós alakról van szó, Sanyi néha elbizonytalanodik, nem csak képzeli-e Hugót: „…szedte a cókmókját, és úgy elfüstölt, mintha sosem járt volna itt. Sanyinak már másodszor támadt az az érzése, hogy a valóságban Hugó talán nem is létezik, hanem csak valami fantomlény, akit az ő nyugtalan lelkiismerete materializált…”42 A „fantomlény” megfogalmazás, az a tény, hogy Hugóval senki más nem találkozik a regényben, csak Sanyi, hogy az egyik epizódban, amikor követni próbálja, nyomát veszti a városban, mind arra utaló nyomok, hogy csak félig-meddig értelmezhetjük az alakot a realista regénypoétika szempontjából. Miután Hugónak nyomát veszi, így szól Sanyi:

„De ezúttal Hugó is bújócskázott vele […]; talán észrevette, hogy követi őt, s bebújt valamelyik szemetes konténerbe, vagy madárrá változott, és most nagyokat röhög rajta valamelyik nyárfa lombjának az esti takarásában. Vagy Hugó nincs is, Hugót csak kitalálta, hogy legyen végre valaki, aki meghallgatja őt, akárki, még ha fantom is. […] Hiszen Hugó nem árulta el a vezetéknevét, és a valódi keresztnevét sem, így hát mégiscsak fantom volt, az ő züllött, szégyenlősen rejtett énje.”43

Sanyi és Hugó ugyan ellentétességükkel tűnnek ki, mégis, ahogy a regény egy kulcsmondata megjegyzi, „bizonyos értelemben sorstársak voltak.”44 Ez az ambivalens viszony, valamint Hugó fantom-vonásai egy későromantikus-modernista irodalmi hagyomány nyomán engedik értelmezni Hugó alakját, úgy, mint az alakmás (esetleg hasonmás), alteregó vagy doppelgänger elbeszélői toposzának kortárs példáját. A következőkben mégsem az E. T. A. Hoffmanntól Bret Easton Ellisig követhető irodalmi hagyomány viszonyában fogom vizsgálni Hugó alakját, hanem a jungiánus pszichológia árnyék-koncepciójának példájaként.

Carl Gustav Jung személyiségpszichológiájának egyik fontos eleme az individuum tudattalanjának árnyék-archetípusa, amely nem mellesleg az irodalmi (és folklór-) hagyományban mint a hasonmással/alteregóval való találkozás tematizálódik. Az árnyék a tudattalan projekciója, általában olyan tartalmakat összesít, amelyet az Ego elutasít: „Az árnyék a tudattalan személyiségnek csak egy része; az ego olyan ismeretlen vagy kevésbé ismert tulajdonságait képviseli, amelyek túlnyomórészt a személyes szférába tartoznak és akár tudatosak is lehetnének” – írja Jung tanítványa, Marie-Louise von Franz.45

A jungi pszichológia szerint az individuációs folyamatban az árnyékkal való találkozás és megbékélés kulcsfontosságú, ugyanis ez az archetípus a tudatos Egót provokálja éppen az általa tudattalanba zárt tartalmak – vágyak és félelmek – projekciója miatt. „Az árnyék olyan erkölcsi kérdés, amely az Én-személyiség egészét provokálja, mert senki sem valósíthatja meg az árnyékot jelentős erkölcsi eltökéltség ráfordítása nélkül. E megvalósításnál csak arról van szó, hogy általában meglévőnek ismerjük el a személyiség sötét oldalait.”46 A Jung által említett „sötét karaktervonások”-ról Hugót illetően már volt szó, érdemes továbbá megjegyezni, hogy szimbolikus gesztusként olvasható, hogy az első alkalommal, amikor Hugót Sanyi végül beinvitálja a házba, árnyékként bontakozik ki az utca sötétjéből.47

Ennél persze fontosabb megvizsgálni Sanyi viszonyát Hugóhoz, és az ő viselkedését, hiszen mint azt Jung kiemeli, az árnyék provokálja a tudatos Ént, mivel azt jeleníti meg, amit kizár. Sanyi már megismerkedésükkor „viszolyog”48 a csavargó Hugótól, később is, amikor bizalmába fogadja, ambivalens módon reagál, hol félbolondnak tartja49, máskor pedig „Nem tudta, hová tegye Hugót, a hülyék, avagy az emberi faj tiszteletre méltóan rendhagyó produktumai közé?”50 A regény egy későbbi pontján, amikor már a házba is bebocsájtást nyer, s éppen zuhanyozik Hugó, az elbeszélő így összegzi Sanyi benyomásait: „Hugó kioktatja és baszogatja őt. De nem tudott úgy istenigazából haragudni rá. […] hiába is próbálta volna tagadni, egy kicsit a szívéhez nőtt, amióta ott, a téren először megszólította […]”51

Már ebből is látszik, hogy a bizalmába fogadott Hugó reakciói nem mindig kiszámíthatóak,

és Sanyi vallomásaira reagálva néha kegyetlenül őszintén veti oda neki: „Maga, főnök […], nem valami rendkívüli ember.”52, vagy: „maga balfácán volt.”,53 illetve: „maga kurvára önző pasas volt”,54 esetleg kioktatja, hogy „vajmi keveset tud az életről.”55 Máshol „Hugó is olyan hűségesen nézett Sanyi szemébe, hogy zavarba hozta vele őt, ilyenkor a legszívesebben lerázta volna magáról[…]”56 Az árnyékkal való álombeli találkozás tipikus benyomását tartalmazza a következő mondat: „Hugó belelát a lelkébe, s ott képmutatást lát. Kínos érzés volt.”57 Ezekben az ambivalens benyomásokban ismerhetünk rá az autonómiával bíró árnyék tudatos Énre való végletes érzelmi ráhatása két módjára, az „obszedálló (megszállásos) vagy – inkább – posszedáló (uralkodó) jellegű [hatásra].”58 Ezeknek a határoknak tudható be, hogy Sanyi minden kellemetlen vonása és provokatív viselkedése ellenére is bizalmába fogadja Hugót, s megosztja vele személyes élete részleteit is.

Hugó, noha a nőügyei folytán, amelyből az utolsó a vesztét okozza, az árnyékfigurák szempontjából tipikus vonásokat idéz meg, az ösztönök, a szexualitás szabad megélését. Mégsem ezzel provokálja Sanyit,59 de sokkal inkább az élethez való hozzáállás általánosabb különbségét domborítja ki, s a szabadságról szóló diskurzusban nyilvánul meg. Hugó saját bevallása szerint szabad ember, egyszer Sanyinak a szemére is veti, hogy ő azonban „nem szabad ember.”60 Sanyi szerint pedig van valamiféle imponáló pimaszság abban, hogy szabadulása után nem teremtett új életet, s így semmiféle felelősség sem terheli.61 Hugó társadalmon kívüli élete Sanyi jól berendezett, mégis kudarcot vallott kispolgári életének ellenpontja.

„[Hugó é]letének nem volt se kiterjedése, se mélysége. Nem a semmi felé haladt, hanem a semmiben volt. Az, hogy ezt ő szabadságnak nevezte, ebben a pillanatban csaknem perverziónak tűnt. S ha néhány perccel korábban Hugó a sorstársának tűnt, most egyszeriben megint csak annak az irritáló, viszolyogtató, emberre emlékeztető ösztönlénynek, aki mintha már a puszta létezésével is gúnyt űzne az ő gátlásos, a társadalmi normákat tiszteletben tartó, törvénytisztelő, vagyis alap-, közép-, és felsőfokon egyaránt jelentéktelen személyéből. Hugó arcátlansága sértette.”62

Sanyi tehát nem tudja elfogadni a Hugó megtestesítette szabad életet, ezt ő a halál állapotának tartja, és egyáltalán nem tudja világképébe ennek a lehetőségét befogadni.63 A kudarcba fulladó beavatási modell nemcsak Danival, de a Hugó által hordozott ellentéttel kapcsolatban is igaz. Nem sikerül Hugót „integrálnia” saját személyiségébe, üres és középszerű életét most sem képes – Klementina egykori tanácsának nyomán – újrakezdeni. Középszerűségét Hugó egy alkalommal sértőn a szemére is hányja.64 Mellesleg, a regény egy kis epizódjában az érett férfi új élet-kezdésének szatirikus képével is találkozunk: Árpi, Sanyi unokatestvérének esetével, aki családját elhagyva újdonsült barátnőjével Bécsbe tart.65 Sanyi kapcsolata az ifjú Lucával, akivel a Katival való megromlott házassága idején bonyolódott kapcsolatba, azonban nem kecsegtetett az új élet lehetőségével, s nem is tartott soká.66 A regény zárlatában a beavatás kudarcát a büszkesége miatt kiúttalan helyzetbe került Ego állapotleírása teszi egyértelművé:

„Ostoba módon belemanőverezte magát egy verembe, s onnan akkor sem lett volna hajlandó kikecmeregni, ha létrát eresztenek le hozzá. Foglya volt a büszkeségének, ami annál is érthetetlenebb, mert úgy élte le az életét, hogy fogalma sem volt arról, hogy benne valamiféle büszkeség is lakozik. Minden más hasonló helyzetben ő volt az, aki meghátrált. S most íme! Se előre, se hátra!”67

Sanyi újélet-kezdésének kudarca, Hugót és az általa képviselt nézetek elutasítása a sikertelen beavatás eseteként egyben az árnyék tudatos személyiségbe való integrálásának kudarca is, hiszen „Az árnyék többnyire olyan értékeket hordoz, amelyekre a tudattalannak szüksége van.”68 Ennek az elutasításnak, a tudattalan tartalmak projekciójától való elzárkózás példája a következő mondat: „[…] rémülten gondolt arra, lehet, hogy benne is lakik egy Hugó, aki szeretne kibontakozni, és meg is teszi, ha nem vigyáz.”69 Mivel az árnyék-személyiség „értékes, vitális erőket hordoz”, befogadása a jungi elvek szerint a tudatos Ént az individuáció folyamata során az önvaló (Selbst) irányába mozdítja el, tehát „[a]z egótól függ, feladja-e büszkeségét és önhittségét, és képes lesz-e elfogadni azt a látszólag sötétnek tűnő dolgot, amely valójában nem is az.”70

Joseph L. Henderson, Jung tanítványa szerint – aki az álmok mellett a mítoszokat a kollektív tudattalan kivetüléseiként is vizsgálja – a beavatási struktúra az individuáció folyamatának részét képezi.71 Az árnyékkal való szembesülés és megbékélés, az általa hordozott tudattalan tartalmak integrálása a tudatba az individuáció folyamatának része, így elképzelhető egy olyan specifikus iniciációs struktúra, amely az árnyékkal való találkozásra épül, amelyben a beavatói szerepkört az árnyék archetípusa látja el.

A SIKERTELEN BEAVATÁS POÉTIKÁJA

A Négy hét az életen kívül több olyan iniciációs struktúrát rejtő műalkotás szolgálhatna példaként, amelyben az árnyékkal való találkozáson alapul a beavatás, illetve az árnyékfigurának pedig beavatói szerepkört lát el. Grendel szempontjából a legrelevánsabb ilyen példa Krúdy Gyula Asszonyságok díja című regénye. E helyen nincs módomban részletesen argumentálni, miért olvasható beavatási regényként, annyit mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a beavatási poétika hármas szerepköre itt is jelen van (Czifra János = adeptus, Álom = beavató, Natália = szűz), akárcsak a liminalitás hármas fokozata, valamint a Frank Jeremiás és Neje utcabéli bordélyházban megvalósuló katabázis. A kispolgári középszerűségből ide vezeti be Álom a temetésrendezőt, a szexuális ösztönvilág e panoptikumába, a perverziók és erőszak világába.72 A regény beavatói szerepkörét itt is az árnyékfigura látja el, Czifra János hasonmása, az Álom alakjában Krúdy ugyanis világosan az alteregó, a doppelgänger toposzát működteti.

Grendel Lajos igen nagy becsben tartotta ezt a regényt, erre számos személyes beszélgetésünk mellett az életműben való többszöri említése is bizonyítékul szolgál, legfőképpen pedig A modern magyar irodalom történetének Krúdy-fejezete. Ebben a Krúdy-féle alakmásoknak is szentel egy alfejezetet,73 illetve tömören tárgyalja az Asszonyságok díját is.74 A Krúdy-regény ugyan a kispolgári középszer képmutatása alatt megbúvó ösztönvilág sötét bugyrait villantja fel és leplezi le, míg a Négy hét az életben az ösztönök nem játszanak ennyire hangsúlyos szerepet (bár Hugónál hangsúlyosan jelen vannak), a két regény közötti hasonlóság mégis több ennél, már ami az iniciációs jellemzőket és voná sokat illeti. Az árnyék itt is a beavatói szerepkörbe kerül, s noha a beavatás tárgya más, a mechanizmusa mégis hasonló. Grendelnél nem az ösztönök panoptikumában, de az Én múltjában való alámerülés folytán történik a katabázis, hangsúlyosan pszichologizáló irányt láthatunk itt Krúdy szecessziós látomásosságával szemben.

A beavatás, az árnyék általi szembesítés azonban mindkét regényben a hazugságok, hamisságok és képmutatás leleplezése által történik. Horváth Csaba írta a Négy héttel kapcsolatban, hogy a regény tétje, „hogy vajon mennyire kell és lehet felforgatni ahhoz a nyelvet, hogy az igazmondásra alkalmas legyen, ha az egyéni, a családi és közösségi élet szintjén is az elhallgatások és hazugságok határozzák meg a történetet.”75 A képmutatás leleplezése, az illúziókkal való leszámolás a modernizmus prózájának nagy témája volt, ehhez nyúl vissza Grendel az egzisztencialista színezettel megírt regényében. Józanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a leszámolás és az önmagával való elszámolás nem lesz sikeres. Ahogy Horváth megjegyzi, „Sanyi története az identitás illúzióját és annak visszavonását vázolja fel: a családi boldogság, a társadalmi beilleszkedés, a szakmai karrier, a vállalható nemzeti identitás egyaránt megbukik.”76 És megbukik, kudarcba fullad maga a beavatás is, az új élet, vagy a szabad élet lehetőségével együtt. (Ellentétben mellesleg az Asszonyságok díjával, amely a gyermek születése miatt, ahogy Grendel megjegyzi, „optimistább végkicsengésű.”77)

A századeleji regénypoétikák esetében a kispolgári középszerűség képmutatásával való leszámolás a jellemző, Grendelnél ennek helyébe a személyes egzisztenciával való vívódás, múltfeldolgozás kerül. Igaz, az élethazugság témája is megjelenik a regényben: Sanyi belemegy a társadalmat megalapozó hazugságokba,78 míg Klementina és Dani képtelenek hazudni.79 A regény problémája azonban több és mélyebb ennél, a személyes identitást és integritást érinti. Pontosabban egy olyan problémát, amely nem elsősorban a modernitás pluralizmussal és viszonylagossággal való szembesítését érinti, hanem az egzisztencializmus (mindenekelőtt Albert Camus filozófiájában) megfogalmazott léttapasztalatot, az ember társadalomtól és végső soron önmagától való elidegenedettségét. Sőt, a posztmodern életérzés horror vacui-ját:

„Mit gondol, Hugó, mi a rosszabb, a hiány, az üresség vagy a semmi érzése? Sokan azt hiszik, tévesen, hogy ez a három szó ugyanannak a fölöttébb kínzó állapotnak a háromféle megnevezése. […] Nos, szerintem az üresség és a semmi érzése elviselhető állapot, mert nincs benne tartalom. A hiány burkát viszont majd szétrepeszti annak emléke, ami hiányzik, ami volt, de nincs többé, az árnyékát azonban itt hagyta kísértetnek, hogy bármikor, éjjel vagy nappal, meggyötörjön. A hiány úgy tud marni, mint a sósav.”80

Adja magát a kérdés – és talán ez a regény legfontosabb filozófiai dilemmája – hogy a hiánnyal le lehet-e egyáltalán számolni? Hogy a vele való számvetésen alapuló beavatás nincs-e előre is kudarcra ítélve?

A leszámolás, a beavatás sikertelensége, a leleplezések, a megbékélések kudarca Sanyi esetében a szabad élet témája körüli ellentétben fejeződik ki a Hugóval egzisztenciális nézetkülönbség által. A regény 1. számú, utolsó fejezetében Hugó köddé válik, búcsúlevelet hagy, s befőttet és mákdarálót lop a házból, Sanyi pedig újra azon töpreng, nem csupán az ő fantáziájának szülötte volt-e az alak. Neki címezve ismeri be maga előtt:

„Eddig úgy tartotta, hogy az élet fejetlenségén töprengeni, s mégis valami rendszert keresni a fejetlenségben, az ifjúság kiváltsága. Neki az lett volna a dolga, hogy a saját életének fejetlenségében teremtsen rendet. »Tudja, Hugó, én nem szabadon akartam élni, hanem okosan. Aztán ez lett belőle!«”81

Mi mást jelentene e kijelentés, mint az iniciáció kudarcát, annak a bizonyos hiánynak a győzelmét, amely bedarálja, sósavként szétmarja a kisembert? A regény költői zárlata azt sugallja, hogy itt a vége Sanyi történetének is, hogy a négy hét leteltével „valaminek lejárt az ideje, s elképzelhetetlen, hogy további haladékban reménykedjen. De hogy minek a határideje, az nem volt világos.”82 A megjegyzés nemcsak az iniciáció posztliminális fázisába való átlépést jelzi a főszereplő halálának sugallatával, hanem a beavatás sikertelenségét, elszalasztott lehetőségét is. A sikeres beavatás az antropológia szerint csakúgy, mint Hodrová elmélete szerint szimbolikus halállal végződik, s egy másik létszintre helyezett (szimbolikus) újjászületéssel. Ennek az Asszonyságok díja is megfelel. Mi a helyzet azonban a sikertelen beavatás esetében? A regény zárlata igazán talányos, ugyanis nyitott kérdésként az olvasóra hagyja, mi történik végül a főszereplővel: amikor Sanyi hazafelé, Pozsony irányába száguld, felpörgeti a sebességet:

„A nehézkedés törvényét legyőzve egy virtuális valóságba, ahol nemcsak öröm és bánat, hanem minden ellentét kiegyenlítődik, abba a világba, amelyről szegény, bolond, jóságos Klementina beszélt egyszer olyan átéléssel, hogy az őt is meghatotta. Csak egy tükörfalat kellett áttörnie, hogy átjusson a túlsó oldalra, a negatív számok világába.”83 A regény záróakkordjaiban említett negatív számok metaforája a következő, 0. számú, üresen hagyott fejezet tükrében még jobban hangsúlyozza a fejezetszámozás szimbolikáját. Az olvasó a nullába és a negatív számok világába már nem követheti a főszereplőt – de megírhatja az üresen hagyott, utolsó fejezetet.

HIVATKOZÁSOK

Benyovszky Krisztián, Daniela Hodrová és a beavatás poétikája. Archaikus struktúrák a detektívtörténetben, Magyar Lettre International 2002/tél (47.), online elérés: https://epa.oszk.hu/00000/00012/00031/ benyovszky.html (letöltve: 2023. 11. 25.)

Csutak Gabi, Sorstalanok emlékezete (Grendel Lajos: Négy hét az élet. Kalligram, 2011; Távol a szerelem. Kalligram, 2012), Műút 2013/38(= 2), 83–86.

Elek Tibor, Grendel Lajos, Budapest: MMA, 2018 (Közelképek írókról).

Gennep, Arnold van, Átmeneti rítusok, ford. Vargyas Zoltán, Bp., MTA Néprajzi Kutatóintézete – PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék – L’Harmattan: Budapest, 2007 (Kultúrák keresztútján 9).

Gintli Tibor, Alszik még, Elnök úr? Válogatott tanulmányok 2013–2020, Bp., Ráció, 2021.

Grendel Lajos, Négy hét az élet, regény, Pozsony, Kalligram, 2011.

Henderson, Joseph L., Thresholds of Initiation, Wimette, Illions, Chiron Publications, 2005.

Hodrová, Daniela, Román zasvěcení, Praha, Malvern, 2014.

Horváth Csaba, A múltat végképp elviselni. Grendel Lajos: Négy hét az élet, Kortárs 2012/12, 97–101.

Jung, C. G. et al., Az ember és szimbólumai, Bp, Göncöl, 1997.

Jung, C. G., Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez, Bp., Akadémiai, 1993.

Papp Ágnes Klára, A tér poétikája – a poétika tere. A századfordulós kisvárostól az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban, Bp., Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2017. Szegedy-Maszák Mihály, Grendel Lajos: Négy hét az élet, Új Szó, 2011. ápr. 23., 8. Tarján Tamás, Visszaszámlálás. Grendel Lajos: Négy hét az élet, Forrás 2011/11, 125–128. Turner, Victor, The Ritual Process. Structure and Anti-Structure, Ithaca, New York, Cornell University Press, 1991.

—

1 Csutak Gabi, Sorstalanok emlékezete (Grendel Lajos: Négy hét az élet. Kalligram, 2011; Távol a szerelem. Kalligram, 2012), Műút 2013/38(= 2), 83–86.

2 Elek Tibor 2018-as monográfiájában a következőképpen jellemzi az új alkotói korszakot: „[…] már hiányzik az »abszurdisztánul« szólás, a fantasztikum, többségükben háttérbe szorul a groteszk és az irónia, miközben a narráció bonyolultabbá, nehezebben átláthatóvá, a nyelvhasználat szikárabbá, a regényvilág töredezetté, mozaikossá, elhallgatásokkal, hiátusokkal telivé válik. […] Mindegyik regény cselekménye egzisztenciális válsághelyzetben indul […] és ott is zárul, a főszereplőik […] egy (a családi, magánéleti, baráti kapcsolatok szétesése, felszámolódása után) kiüresedetté, értelmetlenné vált élet tudatával, konkrétan a halál vonzásában.” Elek Tibor: Grendel Lajos, Közelképek írókról, Bp., MMA, 2018, 159–160.

3 Elek, i. m., 169. megjegyzi, hogy a „két elbeszélői szólam egybecsúszik”, azonban a Négy hétben e „lebegtetett” narráció gyakran összemossa nemcsak a két narrátori hangot (a külső, heterodiegetikus hangot és Sanyi, illetve Hugó homodiegetikus hangját), de sokkal inkább a narrátor és a fokalizátor szerepét is (vagyis gyakran eldönthetetlen, hogy a heterodiegetikus elbeszélő fokalizál a szereplő szemszögéből, vagy maga a szereplő homodiegetikus elbeszélése zajlik).

4 Ld. erről: Papp Ágnes Klára, Az emlékezés és a mesélés, mint mágikus aktus = Uő, A tér poétikája – a poétika tere. A századfordulós kisvárostól az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban, Bp., Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2017, 146–156.

5 Grendel Lajos, Négy hét az élet, regény, Pozsony, Kalligram, 2011, 27–28.

6 A regénynek ez a vonása legfőképpen Szegedy-Maszák Mihály recenziójában domborodik ki. Uő, Grendel Lajos: Négy hét az élet, Új Szó, 2011. ápr. 23., 8.

7 Arnold van Gennep, Átmeneti rítusok, ford. Vargyas Zoltán, Kultúrák keresztútján 9., Bp., MTA Néprajzi Kutatóintézete – PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék – L’ Harmattan, 2007, 55.

8 „The attributes of liminality or of liminal personae (»threshold people«) are necessarily ambiguous, since this condition and these persons elude or slip through the network of classifications that normally locate states and positions in cultural space. Liminal entities are neither here nor there; they are betwixt and between the positions assigned and arrayed by law, custom, convention, and ceremonial.” / „A liminalitás vagy a liminális személyek (»küszöbemberek«) attribútumai szükségszerűen kétértelműek, mivel ez az állapot és ezek a személyek kikerülnek vagy átcsúsznak a kulturális térben az állapotokat és pozíciókat általában meghatározó osztályozások hálózatán. A határhelyzetben levő személyek nincsenek sem itt, sem ott; a törvény, a szokás, a konvenció és a szertartás által kijelölt és elrendezett pozíciók között vannak.” Victor Turner, The Ritual Process. Structure and Anti-Structure, Ithaca, New York, Cornell University Press, 1991, 95.

9 Grendel, Négy hét…, 136.

10 „E [rituális] folyamat beteljesítése a beavatás archetípusának közvetítése által szinonimnak tűnik az individuáció pszichológiai koncepciójával.” Joseph L. Henderson, Thresholds of Initiation, Wimette, Illions, Chiron Publications, 2005, 11.

11 Daniela Hodrová, Román zasvěcení, Praha, Malvern, 2014. A kötetről egyetlen alapos magyar nyelvű ismertetés olvasható: Benyovszky Krisztián, Daniela Hodrová és a beavatás poétikája. Archaikus struktúrák a detektívtörténetben, Magyar Lettre International 2002/tél (47.), online elérés: https://epa.oszk.hu/00000/00012/00031/benyovszky.html (Letöltve: 2023. 11. 25.)

12 Hodrová az iniciační román, illetve a román zasvěcení terminust használja, amelyet a leggyakrabban a Bildungsroman francia megfelelőjének tartott roman d’initiation vagy roman initiatique fogalmától Hodrová használata különbözik. Vö.: Hodrová, i. m., 41.

13 Uo., 44.

14 Uo., 43–44, 173–176.

15 Az emlékezés bolyongásszerű, labirintikus tapasztalatáról így számol be az elbeszélő: „Furcsa, kicsit émelyítő érzés volt egyszerre jelen lenni több időben, a vánszorogva, de egyenletesen előrehaladó mostban, és egy mozgó, vibráló, előre-hátra cikázó múlt időben, amely kiszámíthatatlanul és rögzíthetetlenül áramlott emlékezetnek nevezve magát a fejében, mintha higanyból lenne.” Grendel, Négy hét…, I. m., 150.

16 Tarján Tamás, Visszaszámlálás. Grendel Lajos: Négy hét az élet, Forrás 2011/11, 126.

17 Grendel, Négy hét…, I. m., 142.

18 Uo., 56.

19 75.

20 31.

21 Hodrová, I. m., 197.

22 Grendel, Négy hét…, I. m., 146.

23 Uo., 278.

24 Uo., 150.

25 „Az az egyetlen probléma, hogy magyar vagy. […] a mi iskolánk szlovák gimnázium, és nem jól venné ki magát, ha egy magyar dirigálná.” Uo., 159.

26 A regényben megjelenő leírás valós helyet rejt a pozsonyi Apácapálya (Panenská) utcában.

27 Grendel, Négy hét…, i. m., 227.

28 Hodrová, i. m., 43., 175.

29 Grendel, Négy hét…, i. m., 208.

30 Uo., 78.

31 „[…] a legfőbb titkot, Klementináét, már régen megfejtette mindenki, az első pillanattól fogva nem volt titok, mégis titokként kellett kezelni, arról nemhogy nem illett, nem volt szabad beszélni Vilma néniék házában, de még otthon is csak suttogva vagy félszavakban, ahogy persze Dani titkáról sem itt, mert az szégyellnivaló volt, noha inkább mégiscsak a természet balesete.” 31.

32 „Dani, mindamellett, hogy nem hazudott és csak ritkán alakoskodott (s akkor is mintegy erőszakot téve magán), az őszinteségi rohamoktól is tartózkodott;” 80.

33 228.

34 „Čas podobne jako adept (a zasvětitel ve své zpovědi) sestupuje – sestupuje do minulostibudoucnosti. Shlíží sám na sebe, dospívá k svému naplnění ve chvílu poznání svého počátku jako adept[…]” / „Az idő, akár az adeptus (és a beavatott a vallomásában), alászáll – alászáll a múltbajövőbe. Önmagába tekint, beteljesedéséhez érkezik abban a pillanatban, amikor adeptusként megismeri kezdetét[…]” Hodrová, I. m., 230.

35 „Miféle esztelenség és magamutogatás közszemlére tenni azt, amit inkább jó mélyre elrejteni kéne? Normális ember nem mutogatja a szaros gatyáját, hanem kimossa.” Grendel, Négy hét…, I. m., 254.

36 A Dani titkát taglaló 3. számú fejezet Sanyi mondatával ér véget: „»Ezt sose bocsájtom meg neked!«” Uo., 245.

37 „[D]ílo zachovává iniciační model, ale k vrcholné iniciaci z nejrůznějších důvodů nedochází.” Hodrová, I. m., 152.

38 Például Joseph Conrad: Heart of Darkness (1899), Alejo Carpentier: Los pasos perdidos (1953), Michel Tournier: Vendredi ou les Limbes du Pacifique (1967)

39 „…az egy másik embernek az élete volt, s közben az a másik ember is én voltam. De az a másik ember már régen halott. Ennek a mostaninak pedig az a baja, hogy nem volt ifjúsága, nincs mire nosztalgiával emlékeznie, mert amire emlékezhetne, az egy halott ember ifjúsága volt.” Grendel, Négy hét…, I. m., 108.

40 Uo., 60.

41 Hodrová, i. m., 195.

42 Grendel, Négy hét…, i. m., 261.

43 Uo., 98.

44 Uo., 192.

45 C. G. Jung et al., Az ember és szimbólumai, Bp., Göncöl, 1997 [eredeti kiad.: 1964], 169.

46 C. G. Jung, Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez, Bp., Akadémiai, 1993, 14.

47 „[…] úgy kibontakozott az egyik kapualj árnyékából, mint egy másik, mozgó árnyék. Egyszer csak ott termett előtte, és elállta az útját, alig húsz-harminc méterre Vilma néni házától.” Grendel, Négy hét…, I. m., 162.

48 Uo., 57.

49 Uo., 198.

50 Uo., 158.

51 Uo., 164.

52 Uo., 119.

53 Uo., 161.

54 Uo., 150.

55 Uo., 192.

56 Uo., 59.

57 Uo., 161.

58 Jung, Aión…, i. m., 14.

59 Noha egyszer Sanyi monológját oda nem illő módon azzal a kérdéssel szakítja meg, hogy vannak-e még neki szexuális álmai, mert neki igen. Vö.: Grendel, Négy hét…, i. m., 197.

60 Uo., 107.

61 Uo., 193.

62 Uo., 193

63 „Hugó provokatív, szemtelen, cinikus mondatai jártak a fejében: »Egyszer úgyis el kell jutni odáig, hogy mindent, aminek korábban fontosságot tulajdonítottunk, jelentéktelennek lássunk. A valódi élet akkor kezdődik, amikor nem teher többé.« Ő ezzel nem értett egyet. Amit Hugó valódi életnek nevezett, azt ő a halál állapotának tartotta. A súlytalan élet nem élet.” 143.

64 „Maga, főnök, már meg ne haragudjon, nem valami rendkívüli ember […] A rendkívüli embernek, hogy úgy mondjam, kisugárzása van. Magának ilyenje nincs, főnök.” 199.

65 Uo., 210–212.

66 Uo., 212–215.

67 Uo., 248.

68 Jung, Az ember és…, I. m., 172.

69 Grendel, Négy hét…, I. m., 160.

70 Jung, Az ember és…, I. m., 176.

71 Henderson, I. m., vö.: Jung, Az ember és…, I. m., 105–156.

72 Ld. Gintli Tibor, Az erőszak megjelenítésének narratív eljárásai Krúdy Gyula Asszonyságok díja című regényében = Uő, Alszik még, Elnök úr? Válogatott tanulmányok 2013–2020, Bp., Ráció, 2021, 124–135.

73 Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században, Pozsony, Kalligram, 2010, 131–132.

74 „[…] mély[re] pillant az emberi lélek sötét kútjába, s a perverzitásnak, a gonoszságnak, az elesettségnek és a nemi nyomornak olyan bugyraiba merészkedik, ahová előtte még egyetlen magyar író sem […] Egy este [Czifra János] ezzel a rejtett énjével, az Álommal találkozik az utcán, s az Álom kalauzolja végig a temetésrendezőt dantei útján, s csak azután távozik mellőle, hogy Czifra magához veszi az újszülött s elárvult gyermeket.” Uo., 134–135.

75 Horváth Csaba, A múltat végképp elviselni. Grendel Lajos: Négy hét az élet, Kortárs 2012/12, 97.

76 Uo., 99.

77 Grendel, A modern magyar irodalom…, I. m., 134.

78 „Az életben számos olyan helyzet adódik, amikor az őszinteség életveszélyes lehet, s ennek föl nem ismerése mentális retardációra vall. Az életösztön hibás működésére, más szóval, butaságra.” Grendel, Négy hét…, I. m., 68. / „A hazudozás, az alakoskodás, a képmutatás itt nem csupán a túlélési stratégia egyik eleme volt, hanem az egyetlen módja a fennmaradásnak.” Uo.,196.

79 Uo., 67–68., 80.

80 Uo., 246.

81 Uo., 267.

82 Uo., 267.

83 Uo., 278.