Szil Ágnes: Azóta azt esszük 4.

liaye/lomography felvétele

Egyes pszichológusok szerint nem kell mindenkit megmenteni. Ha valaki egy szadista férjjel él, és nem tud tőle megszabadulni, akkor annak talán arra van igénye, hogy minden este a falnak nyomják. Így van ez például azzal is, ha valakinek az anyja irányításmániás. Ha az van neki mondva élete első tizennyolc évében, hogy balfasz, akkor a fennmaradó éveiben is ezt fogja igényeli. Ha bemagyarázták neki, hogy életképtelen szar, akkor két lehetőség áll előtte: bebizonyítja az ellenkezőjét, vagy bizonyságot tesz arról, hogy de, nagyon is. Felszedhet egy tűzrőlpattant valakit, aki megcsinál majd helyette mindent, levizsgáztatja a kocsit, kiássa a szennyvíznek az árkot, és ha nem boldogul a klíma beltéri egységével, akkor kihívja a létező összes szerelőt, akikkel pálinkát iszik, és elszív egy staubot az erkélyen, és ezzel tovább bizonyítja, hogy emez aztán kettőig sem tud számolni, és akkor mindenki boldog lesz: ő maradhat ugyanolyan passzív és szemlélődő, amilyennek megszoktuk. A másik út, hogy talál maga mellé egy ugyanolyan tétova, kétbalkezes, semmilyen kis nőt, és elnézelődhetnek egy életen keresztül, hogy nini, másoknak hogy mehet minden olyan egyszerűen.

Ha például az ember anyjának rákja van, akkor talán épp arra van szüksége (nem neki, hanem az anyjának), hogy felmutathassa: ő egy bátor, szuverén nő, aki ezzel is meg tud birkózni. Érted, a rákkal. Ami nem műthető, nem vágható ki. Anyám zászlóshajó lesz az Életrevalók betegklubban, foglalkozásokat fog szervezni, főként főzéseket és japánkert-látogatásokat. Odarendel a konyhaklubhoz, hogy hazakísérjem, öreg tatáknak mutat fel, íme: ez az én fiam. Szerdán a zöldborsófőzeléket tanította meg nekik anyám, szerinte azt lehetetlen elrontani, és az egyik vénember megkérdezi, engem is főzésre fogott-e anyuka. Erre zavarba jövök, mert mi az, hogy anyuka, sosem hívtuk így, amikor anyámnak Feri, a bátyám azt merte mondani, hogy muter, akkor az öreglány akkora kiselőadással állt elő édes anyanyelvünk szépségéről, hogy még ma is emlékszem rá, pedig vagy tíz éve volt. Az öregember várt kicsit a válaszomra, aztán jól láthatóan megállapította magában, hogy szegény fiú milyen esetlen. Én meg álltam a járdaszélen a  Conversemben, a sarkam a levegőben, és zsebre vágott kézzel úgy múlattam az időt, hogy időnként megemeltem a sarkamat. Sokat nem fejlődöm, de legalább szinten tartom a vádlim. Amikor anyám elunta a védtelen emberek terrorizálását, varázslatos hangon elköszönt, figyelmükbe idézve, hogy két hét múlva szerdán ismét találkozunk. Remélem, ebbe engem nem értett bele.

Hazafelé taxival akartam menni, de anyám leintett, nem egy autót, hanem engem, mondván, hogy igazán nem engedhetjük meg magunknak, gondolni kell a későbbi kiadásokra is. Ezzel vagy az én albérleti költségeimre célzott, amelyekről már tudta, hogy Ági nélkül, egyedül fogom kinyögni, vagy pedig a közeljövőben esedékes temetési költségeire. Innen nyilván egy lavinát akart megindítani, hogy én tiltakozzam, az örök életére hivatkozzam vagy legalábbis arra, hogy bennem és a majdani (egyre távolabbinak tűnő) leszármazottaimban örökké élni fog. Legalábbis a hamarosan elháríthatatlanul bekövetkező klímakatasztrófáig, amelyet az én balfasz utódaim egészen biztosan nem élnek túl. De ebbe az utcába igazán nem akartam bemenni. Helyeseltem tehát anélkül, hogy visszakérdeztem volna, és mendegéltünk anyám kecója felé, azaz az én albérletemtől távolodva. Azt mérlegeltem némán, vajon elérem-e még hazafelé az utolsó villamosokat.

Anyám a házától nem messze, úgy kétutcányira kezdte el pedzegetni, hogy másnap találkoznunk kellene, és felkeresni egy olyan célpontot, amit fél egyedül rám hagyni. Kérdezte, van-e valami elfoglaltságom három körül, én pedig elővigyázatlanul azt mondtam, hogy a coworking irodából igazán el tudok jönni hamarabb, legfeljebb lecsúsztatom. Úgyis utálom a szomszéd asztalnál dolgozó üzletkötő csajt és a kutyáját is, utóbbit külön, legalább nem kellett tovább és fölöslegesen nézni az arcukat és a pofájukat, kinek mije van. Így aztán anélkül mentem bele, hogy együtt keressük fel azt a valakit, hogy egyáltalán tudtam volna, mibe mentem bele.

Másnap anyám diszkrét rózsaszín kosztümje és virágmintás blúza kissé kirítt az enteriőrből a temetési vállalkozó sakktábla-színeiből. Az ügyintéző még az ebédje maradékát törölgette a szája sarkából, amikor anyám rajtaütött. A nő megkérdezte, ki az elhunyt, mire anyám közölte: ő, erre a nő hitetlenkedve előrehajolt, majd hisztérikus röhögésben tört ki. Azt mondta, ekkora poént már régen hallott, és az iroda hátsó részébe is hátrakiabált a vidám fiúknak, azaz a hullaszállítóknak. Anyám hótt komoly maradt, és az asszony segélykérően nézett rám, hogy tudnék-e valamit csinálni a háborodott hozzátartozómmal. Egy majdnem teljes munkanappal a hátam mögött csak azt tudtam mondani, hogy anyám válasza teljesen jogos, csak majd egy jövőbeni időpontban, és addig is szeretne mindent ő maga kiválasztani. Anyám szinte kérés nélkül rontott hátra, hosszasan válogatott a koporsók és az urnák, a szemfödelek és a kispárnák között, nézegette a vékony paplanokat is, amelyeket legfölülre terítenek, hogy ne hallatszon a rögök záporozása, elővette keskeny olvasószemüvegét a retikülből, úgy nézegette a vékony madzagon lógó árcédulákat, majd közölte, hogy ezt még meg kell gondolnia, ki kell kalkulálnia, és a kínai boltokban látható nagygombos számológépén kezdett pötyögni, amit szintén a retikülből vett elő. Az ügyintéző ijedten pislogott, majd kisietett, arra hivatkozva, hogy csörög a telefon. Mi semmit nem hallottunk, de nyilván gondolta, hogy anyám kéttenyérnyi táskájába a legvékonyabb kelléküket sem gyömöszölhetjük be. Tizenöt perc múlva szólt, hogy hamarosan zárnia kell, és addig is szeretne felmosni, így ha nincs konkrét elképzelésünk a koporsódizájnról, a milánói divathét idei kegyeleti trendjeiről, inkább jöjjünk vissza legközelebb.

Amikor a nyílt utcára értünk, akkor két dolgot jelentett be anyám: a kis daganatai stabilan állják a sarat: bár nem zsugorodtak, nem is nőnek tovább, és tulajdonképpen remekül érzi magát. Másfelől bezengte, hogy ma délelőtt látta Ágit a hetvennyolcas buszon: egy enormis méretű, csapzottnak tűnő, hosszú hajú férfival volt, és bár egymásba könyökölve összesúgtak, Ági nem vett róla tudomást. Szerettem volna én se, de nem engedhettem el a fülem mellett.

Szil Ágnes (1972)

Novella- és drámaíró, a Bárka szerkesztője. Kötetei: Tangram (2013), Életünk legszebb napja (2017).