Juhász Rokko: Kék lagúnák az Atacama-sivatagban (útirajz)

A helyszín Chile északkeleti része, San Pedro de Atacama, 40 kilométerre a bolíviai határ­tól. Nagyon messze otthonról. A tüntetések továbbra is zajlottak Chilében, a tartomány székhelyéről, Antofagastából is szomorú hírek érkeztek, de itt, a sivatagban mindenki mással volt elfoglalva. A helyiek szerettek volna minél  több pénzt keresni, a turisták pedig szerettek volna minél olcsóbban a legkülönlegesebb helyekre eljutni. Ha valaki évekkel ez­előtt megkérdezte volna tőlem, hogy mi az a sivatag, akkor végeláthatatlan homokdűnéket képzeltem volna magam elé. Ehelyett holdbéli táj fogadott. Száraz, poros sziklák, kövek,kavicsok, szürke homok. Az erős napsütés és a só szinte minden élő organizmust évezre­dekkel ezelőtt megölt már. Nagy szenzációnak számított, hogy éppen itt találtak olyan szá­razság- és sótűrő organizmusokat, amiknek a létezése is csoda. 2018-ban sikerült azonosí­tani egy állandóan jelen lévő életformát az Atacama-sivatag talajában. Ott, ahol évtizedek telnek el eső nélkül. Száll a por mindenfelé. Persze itt is vannak homokdűnék, de nem nagyon jellemzőek. Annál inkább a flamingók és a vikunyák. Életemben először láttam flamingót a természetben. Ezek  a madarak nyugodtan nevezhetők akár az Atacama-siva­tag lakóinak is. Ha Tanzániában, a Nátron-tóban, ahol minden más élőlény már rég eltűnt, milliós populációban gyülekeznek, vagy ha a 4800 méteren, Bolívia határánál fotó­zott egyedeket nézzük, akkor az Atacama-sivatag tulajdonképpen számukra üdülőövezet.

Mivel csak pár napot tölthettünk a sivatagban, és már kora délután megérkeztünk,úgy döntöttünk, hogy még aznap nekivágunk az egyik látnivalónak, a Hold-völgynek. Viszonylag olcsón sikerült last minute utat foglalni az egyik utazási irodánál. Még ebédre is maradt időnk.

Az út valóban holdbéli (vagy inkább marsbeli) tájon vitt keresztül. Persze fogal­mam sincs, milyen a Hold vagy a Mars felszínén nyáron gyalogolni, de valószínűleg ott is kevés a víz, viszont annál több a por. A sivatagnak vannak olyan helyei, ahol negyven éve nem esett eső. Az első meglepetés a só volt. Úgy nézett ki a táj, mint egy kiszáradt tenger.Minden tele volt sóval. Az idegenvezetőnk geológus volt, így elmondta, hogy az Ataca­ma-sivatag nagyon-nagyon régen valójában tengerfenék volt. A tektonikai és a vulkani­kus tevékenységek eredményeként emelkedett 2500 méter magasra. A következő meg­lepetés az volt, hogy a mindenfelé megtalálható térképeken az Atacama-sivatag úgy néz ki, mintha valami óriási meteor csapódott volna be oda. Vagy valami óriási vulkán hozta volna létre ezt a kalderát. Mindkettő igaz. Egy régi jó valenciai barátom, Valentin még 2016 táján ajándékozott meg egy kisebb meteoritdarabkával, amit itt, az Atacama-sivatagbantalált. Azóta is nagy becsben tartom a kis fekete kődarabot. Vulkánokból a környéken pedigvan vagy tizenhét. A legközelebbi úgy 30 kilométerre. Ez a már említett, 6000 méter magasLicancabur a bolíviai határon.

Késő délután hetedmagunkkal egy terepjáróban úton voltunk, hogy közelebbről is meg­nézzük a híres Hold-völgyet. Előbb egy jócskán erodálódott hegyhátra vitt az utunk, ahon­nan szépen be lehetett látni a völgyet, ahol csak élettelen táj terpeszkedik. Semmilyen életnek nem volt nyoma. Nem véletlenül hívják Hold-völgynek (Valle de la Luna). A szél, a só és a napsütés a legkeményebb kőzeteket is kikezdte már az évmilliók során. Akármerre néz­tünk, akármerre mentünk, sziklák, por, só, hegyomlások, egy-két homokdűne és a naple­mente várt minket. Nem véletlenül telepítették ide Európa és a világ legnagyobb, legdrágább,legérzékenyebb teleszkópjait. Nincs fényszmog, nincs nedvesség a levegőben, és még a leg­magasabb hegyek csúcsain is csak foltokban van hó. Gleccser errefelé egyáltalán nincs. Nincsa légkörben semmi, ami torzítaná a kilátást. Innen csodálatos sziklaképződmények közöttvezetett az utunk a völgybe.

Néhány ilyen képződményt fantázianevekkel láttak el. Talán a legszebb ezek közül a LasTres Marías, azaz a Három Mária-szoborképződmény. Így nézhetett ki Lót felesége, aki só­bálvánnyá változott, amikor visszanézett az égő Sodomára és Gomorrára, a bűnös városokra.Itt ebből rögtön három is volt. Naná, szerintem a csapat fele visszanézett… Azon tűnődtem,hogy az elmúlás, az erózió is tud lélegzetelállítóan gyönyörű lenni. Márpedig itt minden az elmúlásról szólt. És mint később kiderült, ebből egy keveset „sikerült” is magammal vin­nem… Mivel közeledett az este, elindultunk egy magaslatra, ahonnan idegenvezetőnk sze­rint a legszebb a naplemente. Igaza volt. Fantasztikus színekben pompázott a Hold-völgy,amikor a nap vörös korongja bezuhant a sziklák közé. Persze a turisták serege is hozzáadott egy keveset a látványhoz és a hangulathoz.

Miután megittunk vagy három liter vizet, az idegenvezető kiosztotta a reklámban szerep­lő Pisco sour koktélokat, és ezekkel búcsúztunk a Hold-völgy vörösre festett árnyaitól.

Másnap kipihenten és szomjasan ébredtünk. Már jó előre befizettünk a következő, és egy­ben utolsó túrára, így maradt elég időnk a szükséges teendők elvégzésére. Repülőjegy-fog­lalás Santiagóba, hogy elérjük a már lefoglalt járatot Mexikóvárosba. Buszjegyvásárlás areptérre, reggeli-ebéd, avagy brunch. Összepakoltunk egy kis hátizsáknyi cuccot a sivatagitúrázáshoz (törülköző, fürdőnadrág, sic!), és a kedvenc utazási irodánk elől egy felejthetetlentúrára indultunk.

LAGUNAS ESCONDIDAS DE BALTINACHE

Igen, lagúnák. Méghozzá a legeldugottabb, legkékebb, legszebb, legsósabb tavak.Némelyik tósósabb, mint a Holt-tenger. Megközelíteni sem egyszerű ezeket a lagúnákat. Több órányi autózás után jutottunk el a völgy bejáratához, ahol a helyi őslakosoknak fizettünk belépő­ díjat. A helyi atacameños őslakosok az aymara és főleg a Chile középső részén élő mapuche őslakosokkal összefogva nagyon kemény és sikeres csatákat vívtak előbb az inkákkal, majd a spanyolokkal, míg végül a 19. század közepén legyőzték őket a telepesek. Máig harcolnak a jogaikért. Itt mindenki tiszteletben tartja őket. Az idelátogató turisták és turistairodák há­lásak nekik azért, hogy rendben tartják a környezetet, a zuhanyzókat és a parkolót, és min­den nap több ezer liter vizet szállítanak a helyszínre. Ez az ő földjük, és szerencsére ma már senki sem akarja elvenni tőlük. Nem szednek belépődíjat, viszont a szolgáltatásokért kész­pénzben fizettünk nekik.

Miután leparkoltunk, közölték velünk, hogy összesen két óránk van körbejárni a tava­kat. „Mission impossible.” Nem is sikerült. Csodálatos, a kék minden árnyalatát felvonultatótavak mellett vezetett az út egészen a legtávolabbi, legnagyobb lagúnához, amiben lehetősé­günk volt megmártózni. Annyira magas volt a sótartalma, hogy lehetetlen volt elmerülni.Szinte járni lehetett a vízen. A környék tele volt fotótémákkal. Pao, aki egyébként ismertfotóművész, és én is rengeteget fotóztunk. Már megint olyan helyen voltunk, amit szavak­kal lehetetlen leírni. Tulajdonképpen a több millió éves, 2400 méter magasságba felemelt, csendes-óceáni víz utolsó tavacskáiban pancsoltunk. Még ha ez ebben a formában nem is igaz,de biztos vagyok benne, hogy a só hordozza a régmúlt idők faunáját és flóráját, amit az óceán,ha nem is túl gyakran, de megöntöz. Így bárkinek lehetősége van arra, hogy ezekben az eldugott lagúnákban megmártózva kapcsolatba lépjen régmúlt idők szellemeivel. Minden tó vize annyira tiszta volt, hogy le lehetett látni a fenekére. Talán csak a nagy tó a szürreálisan mélykék színévelvolt ez alól kivétel. Valószínűleg nagyon mély lehetett, de szinte mindegy is volt, mennyire az,hiszen a sótartalom miatt nem lehetett benne alámerülni. Ez a kontraszt ott, a föld legszárazabb sivatagjának közepén lélegzetelállító volt. Életnek persze itt sem volt jele. A tavak körül vastag,fehér gallérokban kristályosodott ki a só. Elfeledkeztünk az időről. Már alig voltak turisták a környéken, mire észbe kaptunk. Megértettük azt is, hogy miért fontos a zuhanyzás a fürdőzés után. Miután kijöttünk a tóból, úgy néztünk ki, mintha jó alaposan beszórtak volna minket sóval.Vastagon belepte a testünket. Elindultunk a találkozási helyre, lezuhanyoztunk, és már indultunk is tovább egy magaslatra, hogy megvárjuk a naplementét és elfogyasszuk az ajándék Pisco sourkoktélunkat.

Percekkel az érkezésünk után már könyörögtünk az idegenvezetőnknek, hogy engedjen min­ket beszállni az autóba, ugyanis olyan szélvihar kerekedett, hogy egymást is alig láttuk a felkavart portól. Örültünk, hogy előző nap sikerült megnéznünk a naplementét. Az este hátralévő része a szokásos teendőkkel telt: szuvenírvásárlással, vacsorával, pakolással és alvással.

NAGYAPÁM BŐRÖNDJE ÉS A 30-AS PULZUS

Másnap reggel korán indultunk a legközelebbi, azaz a calamai reptérre. Nagyapám papírbőrönd­jét szokás szerint végigcsodálták a biztonságiak. Elindultunk hazafelé, Mexikóvárosba, ahol ak­kor már majdnem egy éve éltünk. Közeledett a karácsony is, amit most először Pao apjával és bátyjával terveztem tölteni. Az első állomás Santiago volt, majd Lima, és végül Mexikóváros.A majd 13 órás repülés számomra sajnos nem jól végződött. Miután az elmúlt pár hetet szinte állandóan 3000 méter felett töltöttük, időnként 4800 méteren is, és a száraz sivatagi levegő semtúl egészséges, ráadásul másfél hónapja állandóan úton voltunk, teljesen ki voltam merülve. Le­szállás közben mintha valamit elmozdítottak volna a fülemben. Annyira rosszul lettem, hogy kerekesszékkel vittek le a repülőről. Legalább a hosszú repülőtéri sorban állást megúsztuk, bárakkor nem ez járt a fejemben. Bevittek a repülőtéri orvosi szobába. Pao közben spanyolul min­dent elmondott, amit tudott, hogy ne engem terheljenek a kérdezősködéssel. Az első rossz jelaz volt, hogy 30 körüli pulzust mértek nálam. Ami, mondjuk, nem sok… Lefektettek egy ágyra, és beszúrtak egy tűt a karomba, majd infúziót kötöttek rá. Ott kellett feküdnöm mozdulatlanul.Szinte semmit sem regisztráltam az egészből. Pao öccse kijött értünk a reptérre, és talán ez volta szerencsém. Bár volt biztosításom, és nem is ez volt az első eset, hogy azt Mexikóban használ­tam, jobban éreztem magam Pao karjaiban, aki gondoskodott rólam. Nem tudom, mennyi időt tölthette m abban a homályos, fertőtlenítő szagú helyiségben. Nagyon lassan tért vissza belém azélet. A legrosszabb az volt, hogy senki sem tudta megmondani, mi történt velem. Azt javasolták,hogy sürgősen keressünk egy kardiológust. Amikor már fel tudtam állni, elengedtek minket.Megint jól jött az utasbiztosításom. Mint később kiderült, komolyabb egészségügyi problémá­val kellett szembenéznem. Carlost, Pao bátyját, aki autóval és Tlacuachéval, a kutyánkkal kijöttelénk a reptérre, kicsit megvárakoztattuk.

Még kótyagosan, de a saját lábamon hagytam el a repülőteret. Másnap bejelentkeztünk egyklinikára, ahol egy angolul is beszélő kardiológus fogadott. Szerencsére minden vizsgálati ered­mény és vérteszt negatív lett. Bár még mindig nagyon bizonytalanul mozogtam, és jelentős fejfá­jásom volt, már lényegesen jobban éreztem magam. A legnagyobb meglepetés számomra az volt,hogy egy napon belül találtunk kardiológust, igaz, egy magánklinikán, de ez a biztosítómnak és a doktornak sem okozott problémát. Szerencsére nem is volt drága, bár a biztosító szinte azonnal kifizetett mindent, miután elküldtem a számlákat. A másik meglepetés a profin felszerelt klinikavolt, ahol rend volt, tisztaság, és nagyon kedvesek voltak az emberek. Szinte mindenhol beszéltek angolul is. Szükségem is volt rá, hiszen a spanyol még nem ment, még csak az alapoknál tartottam.A kardiológus, miután begyűjtöttem az összes általa kért vizsgálat eredményét, továbbküldött endokrinológushoz és fogorvoshoz. Felmerült a gyanú, hogy a bölcsességfogammal lehet gond.Mivel számomra ez egy nagyon érzékeny terület, először körbetelefonáltuk az ismerőseinket,hogy ki tudna ajánlani egy profi fogorvost. Végül találtunk is egy fiatal doktort, aki szinte azonnal fogadni tudott. A rendelőben sikerült kicsit megnyugodnom, mivel láttam, hogy egy jól felszerelt helyre érkeztem. A doktor is szimpatikus volt. Következett egy igazi, mexikói gyökértömés. Kétnap alatt megvoltunk mindennel. Hátra volt még az endokrinológus ugyanazon a klinikán, ahol már voltam. Megint vérvétel, ultrahang, röntgen, majd miután begyűjtöttem az eredményeket,jött is a diagnózis azonnal. Már én is láttam, hogy itt valami nem stimmel. A pajzsmirigy vér­eredményeiben volt olyan érték, ami annyira magas volt, hogy nem tudták mérni. Anti-TPO.A referenciaérték kevesebb mint 9, az enyém 2000 volt. Ennél többet nem tud mérni a teszt. Mint kiderült, valószínűleg már hosszabb ideje problémám lehetett a pajzsmirigyemmel. Ekkor jutott eszembe a hongkongi barátom, aki azt mondta, minden találkozásunkkor nagyobb és nagyobb vagyok. Aztán amikor néztük a fotókat, ennek fényében már valóban látható volt, hogy valaminincs rendben. Szerencsére olyan betegségről van szó, ami sok embernél előfordul és jól kezel­hető. Viszonylag gyorsan be is állították a számomra megfelelő adagolást a gyógyszerből. Azóta Euthyroxot szedek minden nap.

Mint kiderült, a gyógyszertárak ott kicsit másképpen működnek, mint idehaza. Igaz, hogyaz Euthyrox dobozára rá van írva, hogy vényköteles, de ott simán meg lehetett venni. Nem isvolt drága. Ráadásul kétféle gyógyszertár létezik Mexikó-szerte. A klasszikus és az ún. generic.Ez utóbbi a non-branded gyógyszertár, ahol állítólag a lakosság 92%-a vásárol. Itt a gyógyszerekhatóanyaga ugyanaz, csak „no name” gyártótól származnak. Ráadásul szinte minden kaphatórecept nélkül is. Sokan az Egyesült Államokból ide járnak szteroidokat vásárolni.

Mire a vizsgálatok befejeződtek, már túl voltunk a karácsonyon is. A La Reforma, amit egyéb­ként minden vasárnap lezártak az autósok elől, és olyankor a bringások lepték el a sugárutat,most tele volt árusokkal. Mindent is lehetett kapni. Jöttek az őslakosok gyönyörű, színes por­tékával, ingekkel, ponchókkal, kalapokkal, és természetesen az édesség minden fajtája kapható volt az árusoknál. Mivel rendszeresen jártunk ki kutyát sétáltatni, szinte mindent végignéztünk.A sugárút mindkét oldalán, a felhőkarcolók közelében, vagyis a Chapul- tepec parkhoz közeleb­bi részen az 50 méterenként felállított betlehemek és Szűz Guadalupe-szobrok jól keretezték az ünnepi forgatagot. A mindenféle stílusú, életnagyságú betlehemek között volt konstruktivista,minimalista, posztmodern ugyanúgy, mint barokk, gótikus és romantikus, de a nagy részük leg­inkább giccses és radikálisan eklektikus volt.

Elhatároztam, hogy a családot, mert időközben Paz papa is megérkezett, meglepem egy kisszilveszteri kapusztnyicával, azaz jó kis szlovák káposztalevessel. Szlovákiában minden szilvesz­terkor ezt szoktuk főzni. Nem is gondoltam, hogy mekkora feladatot vállaltam magamra. Először is elindultunk savanyú káposztát venni, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Mint ahogya füstölt hús, a fehérrépa és a köménymag is. Végül el kellett mennünk Mexikóváros legkülönle­gesebb piacára, a Mercado de San Juanba, ahol mindenféle élelmiszert, fűszert és főzési kelléket meg lehet venni a krokodilhústól a szárított skorpióig. Tökvirágtól a mameyig. Szárított fekete paprikától az epazotéig – ez utóbbi a babos ételek elkerülhetetlen zöld fűszere. Amit nem lehet venni, az a savanyú káposzta, a fehérrépa, a füstölt hús és a köménymag. Ezeken kívül való­ban minden volt. Amikor Kínában a csirkepaprikáshoz kávétejszínt használtam, mert mást nem kaptam, az ehhez képest apró kellemetlenség volt. Végül is találtam valahol német savanyított ­káposzta-konzervet, fehérrépára emlékeztető gyökérzöldséget és füstös disznókarajt. Mint kide­rült, a füstöléssel való tartósítás nem elterjedt módszer Mexikóban. Sőt, a sózással és füstöléssel történő érlelés sem az. Pedig azt gondoltam, hogy a spanyolok ezt már évszázadokkal ezelőtt meghonosították itt, de tévedtem. Aszalt szilvát és erdei gombát sem volt egyszerű találni, devégül sikerült. Nagyon izgultam, hogy milyen lesz a mexikói kapusztnyica. Vettem még egy kis kolbászt is bele, és bacont, mert disznózsírt sem sikerült találni. Izgalmas volt a főzés. A sa­vanyított német sauerkrautnak semmi köze sem volt a mi savanyú káposztánkhoz, amitfűszerekkel és lime-lével, ecettel, valamint cukorral próbáltam feljavítani. A köménymag nagyon hiányzott. A többi hozzávaló szerencsére rendben volt. Végül is nagyon finom ételszületett, amit a kapusztnyica ihletett. El is fogyott az utolsó cseppig. Mexikói hagymakari­kákon sült steak volt a második fogás. Ez a vastagabb karton vékonyságú steak a kedvencem lett. Amíg ehettem hagymát, nagyon sokszor készítettem. Sajnos nálunk szinte sehol semtudnak ilyen vékony szeletet vágni a marhahúsból. Ott ezt szeletelőgéppel csinálják. Itthon ezt úgy oldottam meg, hogy lefagyasztottam a marhahúst, de még mielőtt teljesen megfa­gyott volna, éles késsel felszeleteltem.

Miután jóllaktunk, elindultunk a La Reformára. Mindenfelé forralt bort árusítottak,a kereszteződésben egy nagy színpadon valami nagyon híres mariachi zenekar játszott.Szinte mozdulni sem lehetett. Nagyon jó volt a hangulat, mindenki táncolt. Találtunk egy nagyon jó helyet egy forralt boros szomszédságában, ahonnan ráláttunk a színpadra is, és volt egy kis asztalunk is, sőt még táncolni is tudtunk. A folklorico, ahogy ezt Mexikóban hívják, pont az ilyen ünnepségekre való. Hajnalig ott voltunk a La Reformán.

Újév napján segítettem Paónak mindent összepakolni. Sikerült közben albérlőket is szereznie a lakásba. Szerencsére Carlos maradt Mexikóban, így a lakásnak gondját tudtaviselni. Pao még pár napot maradt, és autóval Tlaquachéval és a cuccainkkal megpakolva elindult Puerto Vallartába, az új otthonunkba. Én másnap indultam Budapestre, mindössze pár hétre, hogy mindent rendezni tudjak. Az én lakásom is bérbe volt adva, de szerencsé­re sikerült megegyeznem a fiatal albérlőkkel, hogy arra a pár hétre kiköltözzenek. Miután mindent elintéztem, összepakoltam, és megvettem a repülőjegyemet Puerto Vallartába,csak egy irányba. Nem tudtam, mikor jövök haza legközelebb.

Aztán megjártam Budapestet, Pozsonyt, Érsekújvárt, és február 7-én visszaérkeztem Mexikóba. Akkor Kínában már tombolt a koronavírus. A mexikói repülőtéren ez senkit sem érdekelt. Így utólag visszagondolva, az egyórás sorban állás az útlevél-ellenőrzés miatta legtökéletesebb hely egy vírus terjedésére. Több ezer kimerült ember, ránézésre is a világ összes tájáról, egy csarnokban összezsúfolva kanyarog, lökdösődik, sietne, hogy a csatla­kozást elérje, vagy csak egyszerűen elege van már az utazásból. Előttem pár méterrel egyidősebb férfi összeesett. Szó szerint kidőlt a sorból. Az utasok azonnal segítséget hívtak,pillanatok alatt érkezett egy orvos, aki maga is az útlevél-ellenőrzésre várakozott, majd per­ceken belül a mentős csapat is ott termett. Előbb ott helyben pró­bálták újraéleszteni a férfit, majd kivitték őt a sorból a terem szélére,ahol folytatták, most már gépi újjáélesztéssel. Nem volt más válasz­tásunk, mint végignézni ezt a tragédiát. A sor közben kanyargott tovább, végig az orvos csapat mellett. Nem tudták őt megmenteni.Az ő útlevelébe nem került már több pecsét.

A csatlakozásig volt még pár órám. Próbáltam elhessegetni az elmúlásról szóló gondolataimat. Pao közben már megérkezett Puer­to Vallartába, én pedig alig vártam, hogy végre friss levegőn legyek.Rövid, másfél órás repülés után érkeztem meg a kedvenc pelikánja­imhoz a Csendes-óceán partjára, Puerto Vallartába. Minden rossz előjel ellenére a földi paradicsomba kerültem. Egy trópusi, óceán­parti városkába rendkívül gazdag és különleges flórával és faunával.A következő kötetek valamelyikében, terveim szerint, ezt a földiparadicsomot fogom megírni.

Akkoriban azonban éppen elkezdődött a lockdown. Az ország bezárkózott. A tengerpartot is lezárták, pontosabban az oda vezetőutak mindegyikét rendőrök ellenőrizték hónapokon keresztül. Na­gyon meg voltunk ijedve.

Az útinaplóm utolsó sorait önkéntes karanténban írom, és alig várom, hogy elkészüljön a gyógyszerünk, a mexikói kovászos uborka.

2020. február 26.