Marton-Ady Edina: Teremtett pár

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

Fogalma sem volt, mit keres ott. Hátát a hideg ajtónak vetette. Nagy piros felirat – nem kijárat. Ennek ellenére, míg ő neki nem dőlt, minden második ember ott akart kimenni a teraszra. Figyelte őket, ahogyan nekifeszültek a tolókarnak. Régen így engedte előre a nőket. Ezzel a féloldalas kitámasztással. Mikor elléptek mellette, be az étterembe, lakásba, bárhová, izgatóan közel kerültek. Érezte a bőrük melegét. A ruhák susogásába rejtett illatot. Már nem emlékezett, milyen volt. Az illat. A tapintás. Lenni egy nővel. Ülni. Beszélgetni, a hiábavalónak tűnő dolgokról, amiktől valójában egymásba szeretnek az emberek. Az utolsó randi. Hogy hívták a lányt? Magas volt, barna hajú. A két anya rendezte el a találkozót. Mire jó a közös szentmise, ha nem arra, hogy kiterveljük, hogyan lehet összepaterolni két magányos szívű, középkorú gyermeket. Az anyja pár randi után már az esküvői harangokat is elképzelte, ebben egészen biztos volt. Az apja meg abban volt biztos, hogy miatta kapott az anyja infarktust. Mert megmondta, hogy többé nem akar azzal a nővel ismerkedni. Buznyák vagy, fiam? Apja mély, dörgő hangja. Egy szempillantás alatt vetett véget anyja litániájának az unokákról, a boldogságról és arról, hogy Isten mindenkinek teremtett egy párt, csak meg kell találni. Ott álltak a szobában, csendben. Hallani lehetett, ahogyan a szovjet kőrisbútorokban recseg az idő. Az anyja szeme elkerekedett. Pirospozsgás arcából kifutott a vér. Fáj, mondta. A mellkasához kapott. Nem kapok levegőt. Ülj le, anya, hozok egy pohár vizet. Kiment a konyhába, metszett pohárba vizet engedett. Mire visszament, úgy tűnt, az anyja jól van. Csak egy kicsit nyom, simogatta meg a kezét, mikor elvette a poharat. Ne aggódj, fiam. Minden rendben lesz. A kislányt meg gondold át. Semmi nem lehet rosszabb, mint a magány. Az apja reggel hívta. Az anyja már nem élt. Valamikor az éjszaka folyamán, dadogta a mély hang a telefonba. Én nem vettem észre semmit. Semmit. Visszhangzott a vonal, mintha valaki hallgatózna a háttérben. A temetésen, ahol ott volt minden évek óta nem látott rokon, az a beszélgetés jutott eszébe, amikor az apja, ugyanezeknek az embereknek, a nagyapja temetése utáni toron, azt ecsetelte, a Rozi milyen szerencsés vele, mert ő úgy lesz részeg, hogy ágyúval sem ébreszti fel senki. Egy biztonsági őr lép oda hozzá. Megkéri, menjen arrébb. A nagy tömeg miatt, ki kell nyitniuk a duplaszárnyú ajtót. Biztonsági előírás, morogja a fekete dzsekis, és elhúzza a száját. Segítsek, kérdezi az apró termetű, de csupa izom férfit, miközben arrébb áll, de az már a fényes, nagyszemű láncot tekeri a karjára, csak a fejével int, menjen onnan. Kicsit belecsavarodik a gyomra abba a lemondó legyintésbe. A pulthoz megy. Vodkát kér tonikkal, sok jéggel, citrommal. A pultoslány szép keze. Pici, de arányos. Apró, ovális körmök. Sehol a most divatos hatalmas karmok. Valószínűleg ez az ő háklija. Annak a nevenincs lánynak, az elrendezett feleségnek centikben ívre hajló, kékre festett körmei voltak. Egész este azt figyelte, tud-e így enni. Tud-e pötyögni a telefonon. Gigantikus körmök, kis feszület a nyakban. Nem jött össze a kép. Zavaros a profil. A pultoslány rámosolyog, átadja az italt. Kocognak a jégkockák. A fél szelet citrom ide-oda ringatózik a pohár tetején, mint egy apró hajó. Köszönöm. Persze a hangja nem hallatszik. A zene üteme mindent elnyom. A vodka kaparja a torkát. Nem sajnálta belőle a kislány. A munkatársait nézi a táncparketten. Milyen hülyeség. Céges buli egy diszkóban. Csapatépítés. Ekkora zajban maximum leépíteni lehet. Az agysejteket, a gátlásokat. Felhajtja a vodkát, az üres poharat a lánynak nyújtja. Összeér az ujjuk. Ezt is csak az veszi észre, aki évek óta nem ért nőhöz, jut eszébe. Akaratlanul elmosolyodik. Nem látja a nő pirulását. A főnöke felé indul. Léptei határozottak. Keményen csattan a bakancsa. Elmegyek, fogja meg az izzadtságtól átizzadt fekete zakót. Még jelenésem van valahol. Csak kicsit marasztalják. Nem viszik túlzásba. Kifelé menet a biztonsági őr ráköszön. Kint hideg, februári éjszaka. A csillagok. Vacog a bőrdzsekiben. Pontosan tudja, merre induljon. A körúton hatalmas csapatokban vonulnak az emberek. Sziluettek, összeolvadva a sárga fényben. Kegyetlen isteneknek tűnnek, kezeik tekergő kígyók a járdakövön, felkúsznak a combján, hogy ágyékába marjanak. Hideg izzadtság folyik a gerincén. Az anyja arca jár a fejében. Az utolsó mosoly a vizespohár fölött. A hídon fúj a szél. Elgémberednek az ujjai, füle vörösre égetett agyag, félő, hogy darabokra törik, mire hozzáér. A házban csak pár lámpa ég. Az egyik erkélyen fiatal pár veszekszik. Lehulló virágszirmok helyett cigarettahamu. A kulcsot keresi. A proxyt, hogy kinyissa az ajtót, de nincs a kulcscsomón. Mikor vette le. Fel kell csengetni, remeg a keze, nyílik az ajtó. Egy néni. Vállára dobva vastag, vörös kendő, csaholó fekete pincsi ront a cipőjének, a néni rángatja az ebet, surrog a mobilpóráz. Beugrik a csukódó kapun. Már szalad. Fáj a mellkasa, a combja. Öregszik, bassza meg. Nincs mit tenni. Az ajtó előtt megtorpan. Régi, barna akácfa. A fekete rácsba kapaszkodik, ami a résnyi ajtóablakot védi, be ne nyúlhasson senki a zárhoz. Ő szerelte fel. Halkan kopog, majd egyre hangosabban, ahogyan a szív tolja a vért az erekbe. Cseng a füle. Az ablak nyílik ki először, résnyire. Alig látszik mögötte emberi arc. Kulcs zörög, kitárul az ajtó, ott a nő, magas, barna hajú, és mosolyog, mint amikor először bemutatták őket egymásnak. Nyakában a feszület. Ujjain igazgyöngynek tűnő körmök. Ismerős hangon azt mondja: Isten hozott!

Marton-Ady Edina (1979, Dunaújváros)

Budapesten él. A Zsigmond Király Főiskolán szabad bölcsész szakra járt. A Kodolányi János Egyetem szépírói műhelyében próza-dramaturgia írással foglalkozott. Publikált az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, az Alföldben, illetve online irodalmi magazinokban. 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában első regénye, a Pubi. Portréját Mészáros Annamária készítette.