Németh Zoltán prózája

Alagi Mihály felvétele, 

HALLUCINÁCIÓK 2.

ÚTKÖZBEN (PRÓZA)*

Körbejáratod szemed a metrómegállón. Megbillen a kép, mert minduntalan felborítja a tömeg. Az egyik a vállán cipeli el, a másik a hajába túrt kézzel. Egy harmadik elnyeli a szemével, alig bírom visszafesteni.

Minden arcban a szemet keresem. Annyira szégyentelenül nézem, hogy én magam válok meztelenné. Talán azért nézem a szemet, mert annak univerzális nyelve van, nyelv előtti, állati nyelve, az a közös nyelv, amelyet minden ember és állat ért.

Kidobtak a metróból, az érzelmeim dobtak ki, amelyeknek mindennap megpróbálok új nevet adni. Ezekből elég, ha kettő nem ért egyet egymással, a többi meghúzza magát, és az egyik feltétlen agressziót követ el ellenem.

Most itt vagyok a peronon, villognak a mellettem eldübörgő metrószerelvény ablakai, megbillentik a képet, felfordítják. Nézem az emberi arcokat.

Mintha meghalnék. Emberek, én itt most meghalok! Mint egy kidobott szemét, a szemétkosárban halok meg, mindenki szeme előtt láthatatlanul. Egy darab beszélő szemét.

Két férfi áll meg melletted. Mindketten az arcomat nézik, és egyre közelebb húzódnak. Az egyik becsúsztatja a kezét a nadrágomba. A körme alatt vastag koszcsík. A másik kezén repedezett bőr, a piszkos kráterek mélyéről elszáradt vérlemezkék válnak le, ahogy az álkapcsomhoz ér. A másik a kezével a mellemet simogatja, a kabátomon keresztül, kigombolja a zsebet, kihúzza a pénztárcámat. Egymás kópiái.

Az állomásfal óriási képernyői hirtelen villogni kezdenek. Meglátom magam, ahogy egy temetési menet részeként vonulok, nyitott koporsóban, nyitott szemmel. Vízszínű szem, a karom folyamatosan ugrik minden lépésnél.

Nem értem, hogyan adhatnak le egy szlovákiai temetést a varsói Świętokrzyska metróállomáson. Ahogy haladnak a gyászolók, összeszámolom, a koporsó mögött feltűnő márványsír falán 175 lövés. Akkor jól gondoltam, melyik temető.

Körbejáratom a szemem, és a körülöttem állók telefonján ugyanezt a temetést látom. A metrószerelvényre várakozók a mobiljukba temetik arcukat, és a kéméndi temetést nézik.

Körülnézel, ahogy a halottak szoktak, hogy a testeken mint üveglapokon keresztül elláss egészen a mozgólépcsőkig, de csak a saját magadban megnyíló tágas ürességet látod. Bent havazik, és a térképzetet nem a három dimenzió, hanem pusztán a hópelyhek mint tárgyak között húzódó távolság hozza létre.

Ha összeadom, ez a sok kis tér nagyobb, mint én vagyok.

Egy kéz felfordít.

A metró műkő padlóján piros jelek mutatják az irányt a felfelé vezető mozgólépcsőkhöz. Senki sem követi, mindenki lefelé igyekszik.

Érzem, ahogy a forgatás következtében elpattannak a csontok bennem. Az egyik fogam egészen a sínekig gurul, egy láb lerúgja a sínekre.

A csontvelő, mint rágógumi, rátekeredik az egyik tartóoszlopra.

Valaki felvesz egy fület a földről, lefújja a port róla, és sietve a táskájába rakja. Visszahúzza a cipzárt.
Egy tinédzser hajcsomót markol fel, széthúzza a kabátját, és becsúsztatja.

Félszemmel látod, hogy a vért a cipők talpán hordják szét.

Egyetemisták csoportja kántálja hangosan: „Míg az »antropológiai hely« alapjául egyik vagy másik ember identitása, a közös nyelv otthonossága, a táj ismerős pontjai, az illem hallgatólagos szabályai szolgálnak, addig az utasok, a vásárlók vagy a vasárnapi vezetők közös identitását a nem-hely hozza létre. Azok, akiknek egy bizonyos ideig nem kell pozíciójuknak megfelelően viselkedniük, nem kell helyükön maradniuk, nem kell megjelenésükre ügyelniük, az ezen átmeneti identitás által nyújtott viszonylagos anonimitást kétségkívül felszabadulásként élik meg.”

Mint egy remegő hernyó, kibújsz. Az ivarérett imágó, amely a holometamorfózis és a hemimetamorfózis folyamata során jött létre, láthatatlan. Kiabálni kezdesz, de végre boldogan jössz rá, hogy ügyet sem vetnek rád. Már üvöltesz, egészen eltorzul az arcod, a szád kétoldalt bereped az ordítástól, de az utasok nyugodtan,
mintha sosem történne semmi, felszállnak.

Meg kell várnod a következőket.
Hogy kijuss az életbe.
Ahol újra élhetsz.
És elmondhatod.
Szavak nélkül.
Hogy élsz.

*A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap (Kultminor) ösztöndíjában részesült.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/02-es lapszámában

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette.