Sarnyai Benedek: Azóta azt esszük 6.

Helen Anderson felvétele

Azt mondják, egy feketelyuk sokat eszik. Előbb-utóbb elnyeli az egész univerzumot, a tudósok pedig vitatkozhatnak, mi lesz a világvége: ez vagy a klímaklimax. Sosem voltam jó fizikából, a klímát pedig csak Bogi miatt kezdtem sajnálni. Anyám kellett ahhoz, hogy a feketelyukak működését megértsem. Van egy sajátos természetük: más feketelyukakkal nem közösködnek, nem engedik magukat elnyeletni semmivel, ők sem nyelnek el más feketelyukakat, az ő létezésük a legmagányosabb az egész kozmoszban. Pontosabban az övék és anyámé. Erre azután jöttem rá, hogy Bogi elkezdett programszerűen kettőnkre főzni. Ő egyébként, mintha csak a lánya lett volna, sokkal hamarabb megsejtette nálam anyám szuperképességét. Az is eszembe jutott, hogy mindketten feketelyuknak születtek, külön-külön az univerzum távoli pontjain, a semmiből, az anyaghiányból, hiszen egy feketelyuk nem származhat senkiből, neki nem lehet édesanyja.

Mit tehetnék, kérdezhettem volna, de nem kérdezni kellett, hanem felkapni azt a kurva telefont és legörgetni anyám számáig. Aztán másnap eszméltem: az öcsém egyáltalán nem hívott fel. Erre csak két magyarázat létezhet: az egyik az, hogy az anyám nem mondott el neki az égvilágon semmit, a másik pedig az, hogy Bence véletlenül elvágta a köldökzsinórját, és már nem beszél az öreglánnyal, viszont az utóbbi ugyanúgy elképzelhetetlen, mint hogy anyám egyszer képes lesz meghalni. Nem ismerem, soha nem láttam őt, ezt ismételgettem egész nap, amíg vártam, hogy megcsörren a telefon, beleszól Bence remegve, de nem csörgött, és pillanatról pillanatra felfogtam, mennyire nem ismertem az anyámat. Egy napnyi pillanat kellett, a pillanatok minden mérhető időegységben végtelenszer vannak jelen, egy napnyi végtelenségig ismételgettem: harminckettő, harminckettő évet éltem mellette, mégsem vettem észre, milyen mélyfeketén ragyog a szembogara. Pillanatról pillanatra ugyanúgy értettem meg anyámat, mint a fizikát, mint egy feketelyukat. Ő nem mond el semmit. Se nekem, amit Bencétől hallott, sem Bencének, amit tőlem. Mindent meghallgat, nem szól, a mélyfekete szembogara elnyeli a szánk mozgását, amit az egyszer elnyelt, nem nyeli el más senki, és még a telefonon át is hallani a nézését. Anyámban ugyanaz a két végtelenség találkozik, mint egy feketelyukban: a végtelen hallgatás és a végtelen élet, az pedig csak a matematikusoknak érdekes, melyik tarthat egy pillanattal is tovább, de amíg hallgat, élni fog, és amíg él, hallgat.

Csak annyit szól, hogy észre vetesse magát, hogy mi is hozzászóljunk, vagy, hogy ha hallgatunk is, ne legyen üres, ne kongjon a hallgatásunk. Megesküdnék, hogy a kopogással sem megzavarni akarta a csöndet, hanem elnyelni azt. Lassan már egy év is eltelt, hogy nem láttam őt kaja nélkül, most sem engem látogat meg, hanem a kaját, amit Bogi főzött. Két napja van csönd és kajaszag a lakásban, ő pedig együtt hallgat a konyhával. Mit tett bele, kérdezi, miután annyi ideig kevergette a levest, hogy minden egyes zöldségdarabot, bors- és sószemet egyesével meg tudott benne számolni. Ő mégis hallani akarja, hallani akarja az én számból, mit rontott el Bogi, a szembogara megjegyezte az összetevőket, de neki a hang kell, a szájmozgás, amíg nem mondom ki, addig nem az én titkom, amit elzárhat magában mélyen, messze Bencétől, az univerzum minden lényétől, akikkel itt vagy a síron túl találkozik. Felhúzom a vállamat a fülem fölé, szégyellem is magam: nem figyeltem Bogira. Sem akkor, amikor főzött, sem utána két napig, amíg jobban hallgatott a lakás, mint anyám rosszabb napjain, meglehet, csak azért vettem őt feleségül, hogy miatta folyton anyámra gondoljak. Tudod milyen ez, válaszolom, pontosabban próbálom kikerülni a választ, minden benne van, amit magyar nyelven egyszerűen szójának hívnánk, Bogi-nyelven pedig biztos kitaláltak már rá valami indiai szót, a lényeg, hogy nincs benne hús.

Anyám pislog, visszalöki a merőkanalat a lábasba, Boginak hívják, kérdezi. Én úgy pislogok vissza rá, mint annak idején Bence, amikor az öreglány megmutatta, hogyan szelik helyesen a piskótaszeletet. Előttem mindig csak úgy hívtad, hogy a párod, már vártam, hogy mikor mondod el végre a nevét, belepödör a göndörített hajába, de azt gondoltam, ha nem veszed észre, akkor udvariatlanság egy idő után rákérdezni. Húzom a számat, nem, nem lehet igaz, hogy nem mutattam be rendesen. De most kinek higgyek? Magamnak? Vagy az anyám memóriájának? Ami az egész életemet magába tudná nyelni, ha eleget beszélnék hozzá? Kinyitja a hűtőt, talál egy Tupperware-dobozt, ezt még ő hozta, és valami csoda folytán a marhapörkölt hónapok alatt sem romlott meg. Legalább megkóstoltad, mutat vissza anyám a lábasra, Bogi főztjére. A maradékot is meg kell enni, válaszolom, de Bogi abból a te dobozaidból már egy falatot sem tud lenyomni a torkán, azt mondta, keserű, keserűbb a kininnél is, amivel a laborban dolgoznak. Anyám kinyitja a dobozt, megszagolja: kár, mondja sztoikusan, pedig azt hittem, ennek a lánynak olyan a gyomra, mint egy feketelyuk, három doboz kaját hoztam mindig miatta, épp ezt ne bírta volna megemészteni.

Bogi két napja jobban megért engem, mint én magamat. Tudta, miért akarom minden áron a pörköltmaradékot megenni, az utolsó dobozka, anyám utolsó Tupperware-dobozkája, amit még a rákja előtt hozott, magába zárta a rák előtti utolsó pillanatot, az utolsó ízeket az egészséges anyámtól, el akartam nyelni ezt a pillanatot, mint anyám minden pillanatomat, amit együtt töltünk. A rákja előtt, ami eszembe se jutott volna már, ha nem látom azt a dobozt, ha nincs benne egy kis idő, amit meg akarok enni. Bogi ezt értette meg, amikor belemert a levesbe. Nekem nem szedett, kimerte a magáét, ahhoz se nyúlt, ott hagyta az asztalon, anyámtól ő nem menthet, az én anyámtól, aki az ő életét is elnyeli, ha itt marad velem, a marhapörkölttel és az ajtóval, amin bármikor meghallhatja a kopogást. Olyan hallgatásba kezdett, amit még anyámtól se hallottam, az ajtó sem nyikorgott vagy csattant utána, mintha csak kisuhant volna a teste a kulcslyukon.

És most itt áll anyám, méregeti a vegetáriánus löttyöt a tűzhelyen, az ételt, amit meglátogatott, amit megjegyez, amit Bogi csak azért főzött, hogy neki ne kelljen minket többé meglátogatnia, a kettejük közös léte a tér ugyanazon pontján nagyobb paradoxon, mint egy önmaga farkát harapó feketelyuk. Anyám a fejével csak sandán biccent felém: azért remélem, legalább védekeztetek.

Sarnyai Benedek Máté (1998, Szeged)

Ébrenlétének döntő hányadát távol-keleti gasztrovideók nézésével tölti, szabadidejében a Századvég junior kutatója. Fél a krokodiloktól, a skorpióktól és a saját harmadik nevétől. E három félelme között annyi a különbség, hogy a krokodilt és a skorpiót gyakran kirántja egy huszonéves thai lány YouTube-shorts-ban.