Takács Nándor: Száz vers

Lába nyomában botorkáltam a vizes fűcsomók között. Hallgattam rekedt, rögeszmés monológját az életről, melyet talán sohasem élt, és melynek hiánya már huszonöt éve kötötte e romos épületekhez, ahol felhalmozta minden gazdagságát és szemetét.

Lenézően és kegyetlenül bánt velem, mintha a fia volnék. Ha olykor meg is dicsért valamiért, azt is leereszkedéssel tette. Én pedig elhittem, hogy ezt érdemlem; ezért játszhattam el jól igazi fiát, akit egykor alaposan elvert és végleg otthagyott valahol messze, egy másik országban.

Üggyel-bajjal kinyitotta a műhely ajtaját, s beléptünk a fűrészporos homályba. Villanyt gyújtott, mely csak lassanként, remegve tért magához. Középen különböző állványok és keretek közt állt a munkapad. János bekapcsolt egy hatalmas, régi porszívót, és feltakarította a forgácsot a padlóról. Szorítókeretben egy újabb munkadarab feszült az asztalon. János meglazította a csavarokat, és ragadozó tekintettel vizsgálgatta az eredményt. Úgy viselkedett, mint aki meg akar tanítani egy mesterségre, melyről tudja, hogy eszem ágában sincs elsajátítani; hevesen magyarázott, szerszámokat és mintákat adott a kezembe, izgágán és rátarti szakértelemmel sürgött-forgott a helyiségben.

Amikor ráunt a bemutatóra, összecsapta tenyerét, és így szólt:

– Nna, menjünk innen a picsába!

Kiterelt a műhelyből az alkonyati udvarra, és nagy robajjal bezárta mögöttünk az ajtót. Köd ereszkedett a fák közül. Az égen megjelent néhány csillag, és a komótosan mozgó hűvös levegő füstszagot hozott az utca felől.

– Menjünk be, és igyunk valamit – mondta János, és megnyújtott léptekkel elindult a ház felé.

Az előszobában még elmagyarázta, hogyan kell helyreállítani a megereszkedett ajtót, hangosan és türelmetlenül, gyakorta közbeszúrva bizalmatlan megjegyzéseit: „Érted?!… Világos? Megmutassam még egyszer?!” Megadóan tűrtem, hogy újra és újra megmutassa a forgópántok működését, a támasztékok helyét és a felcsavarozás megfelelő módját. Szót fogadtam, és bólogattam.

Mikor aztán végre letelepedtünk a konyhaasztalnál, már megszólalni sem volt kedvem. János elém tett egy poharat, és nehéz, savanyú vörösborral töltötte tele. Töltött magának is, majd az üveg címkéjére nézve előadást tartott az olasz vörösborokról. Beleegyezően hallgattam, és kortyoltam a bort. Csakhamar elbódított. Ernyedten ültem az asztalnál, és belesimultam az este fölállított rendjébe; elnehezült fejjel, gondolatok nélkül hallgattam János eszmefuttatásait pénzről, szerencséről és a férfiak sorsáról. Mikor már vagy negyedszer töltötte újra poharainkat, és hangja valamivel szelídebb lett, felajánlotta, hogy témát vált, és az este hátralevő részét – érdeklődésemre tekintettel – az irodalomnak szenteli. Kirobogott a konyhából, majd hamarosan visszatért, és fontoskodó krákogással egy könyvet lobogtatott a kezében.

– Ezt a könyvet egy ideje már meg akarom mutatni neked – magyarázta, de ahelyett, hogy odaadta volna, buzgón lapozgatni kezdte.

– Ezt hallgasd!

Nem sok értelme, hogy henye királyként csöndes tűzhelynél, tar sziklák között, egy öreg nő oldalán szabjam a kétes törvényt egy vad népnek, amely tisztel, és alszik, zabál és nem ismer…1

– Na és ezt…! – kiáltotta, majd ismét nagy levegőt vett, és felolvasott még vagy egy tucatnyi részletet a könyvből, hangosan és ijesztően. Sápadt homlokán megjelent a veríték, karvaly szemei körül beesett és elszürkült a bőr. Zavaromban az üveghez nyúltam, hogy ismét töltsek magamnak, bár már nem kívántam az italt. Egy idő után János magához tért a révületből. Hangját és lélekjelenlétét visszanyerve így szólt:

– Ezt a könyvet a fiamnak szántam ajándékba. Nézd meg! – és felém nyújtotta a kötetet.

Az előzéklapon János nagy gonddal rótt, egyforma betűi sorakoztak; a fiának írt ajánlás búcsúajándékként jelölte meg a könyvet, felhívva figyelmét remek tartalmára; bűnvallóan és szelíden, jóllehet, mellőzve a nyílt bocsánatkérést.

– Vidd csak el nyugodtan, hogyha tetszik, kölcsönadom – mondta János, és várakozással nézte, mit szólok a könyvhöz. A sárgult szélű, ropogós lapokat forgatva felébredt bennem a kívánság, hogy elolvassam a könyvet, és bólintottam.

– Nna, vidd csak el akkor… – nyugtázta feszengve János, és mindkettőnknek töltött még a borból.

– És miért nem adtad oda a fiadnak? – kérdeztem tőle hirtelen, de azonnal megbántam, hogy feltettem a kérdést. János szemei összeszűkültek, arca elkomorult, és megint felöltötte a karvaly ábrázatát.

– …azért, mert egy hálátlan, elkényeztetett alak! Sohasem lesz belőle férfi – harsogta, és indulatosan az asztalra csapott.

– Értem, én csak… – hebegtem, de belém fojtotta a szót.

– Nem érdekes…! Vidd csak el. Ha tetszik, neked is adom! A tiéd lehet.

Szédülten és zavarodottan álltam fel az asztaltól. Arra hivatkoztam, hogy későre jár, és otthon még az ajtót is meg kell javítanom. János nem tartóztatott. Karomnál fogva kísért az előszobáig, a szereléssel kapcsolatos tanácsait ismételgetve. Ahogy kiléptünk az udvarra, és megcsapott az éjszakai, hűvös levegő, a homlokomba fájdalom nyilallt, és gyomrom émelyegni kezdett. A könyvre néztem, és János felé nyújtottam a sötétben.

– Mégsem viszem el.

János egy pillanatig kérdőn meredt rám, aztán minden tagja megfeszült.

– Hogyhogy nem viszed el?

– Ez a könyv… ezt oda kellene adnod a fiadnak… Nem lehet az enyém.

– Akkor majd visszahozod, ha meguntad… – hadarta. Ráztam a fejem.

– Hát akkor jól van… akkor ne vidd el. Add ide, és menjél a dolgodra!

– Ne haragudj… – motyogtam.

– Te is csak egy hálátlan szarházi vagy, így akarjon jót neked az ember! – kiabálta János, és dühében bevágta az ajtót.

Hátrálni kezdtem a sötétben, míg János ordítozásának hangjai el nem tompultak, és már csak az ajtócsapkodások ritkuló zaja hallatszott az utcán, a csöndes, éjszakai faluban.

—

1    Alfred Lord Tennyson: Ulysses (részlet). Szabó Lőrinc fordítása