Németh Zoltán prózája

Alagi Mihály felvétele

HALLUCINÁCIÓK 5.*

A TELEK

Hét évvel ezelőtt született a döntés, hogy a nagyváros szmogos és zajos magányából a tágabb értelemben vett agglomerációba költözzem. A statisztikák adatai egyértelmű adatokkal szolgáltak: genetikai adottságoktól függően egy átlagos férfi 6 év 2 hónap 17 nap 18 óra 47 perc 51 másodperccel él tovább vidéken, mint a város úthálózat karjai között fuldokló lakásokban. Osztottam-szoroztam. 2024-ben egy átlagos középosztálybeli férfi életkora a régióban 74 év, egy hozzám hasonló beosztásban dolgozó értelmiségié 82 év. Ettől némiképp jobb helyzetben vagyok. Szüleim még mindig élnek, nagyszüleim mind nyolcvan év fölött haltak meg, dédszüleim között volt, aki 94 évesen. Találtam egy megbízható életkor-kalkulátor programot, egy hétig tartott beírnom minden adatot. Az összes betegséget, sporttevékenységet, terhelési adatokat (kar-, láb- és hasizom, légzés, súly, egyensúly stb.), a felmenők és a rokonság adatait. Nem okozott túlzott nehézséget, körülbelül olyan volt, mint publikációs adatokat felvinni az elektronikus rendszerbe: közlemény címe, típusa, kódja, év és hónap, oldalszám, hivatkozás, év, hónap, oldalszám, típus, Scopus, WoS, pontrendszer stb.

A végeredmény hihetetlennek tűnt: 98 év 11 hónap 2 nap 3 óra 11 perc 6 másodperc. Csak az érdekesség kedvéért: a kiértékelés pillanatától előreszámolva ezek szerint pontban déli 12 órakor halok meg. Ami azért megdöbbentő, mert éppen déli 12-kor születtem meg, 1970. június 26-án. Ha ehhez hozzáadom a 6 év 2 hónap 17 nap 18 óra 47 perc 51 másodpercet, az már szinte korlátlan időtartamot jelent. Több mint 104 év! Mit 104, több mint 105 év, elképesztő.

Minden adott volt a boldogságomhoz. Egy nagy belvárosi lakás árából új építésű családi házat és 6,2 hektáros telket vásároltam pontosan 42 kilométerre egykori lakásomtól. Innét sem okozott volna túlzott problémát bejárni a munkahelyemre, köszönhetően a helyi gyorsvasút-metró-kombinációnak (Zarząd Transportu Miejskiego w Warszawie), viszont a covidnak köszönhetően a munkaadók egy része rájött arra, sokat spórolhatnak a kiadásokon, ha az alkalmazottak egy része otthonról dolgozik. Nekem elég volt bekapcsolnom a számítógépet hétfőn 9.45-kor, kikapcsolnom 14.30-kor, és ezzel elintézettnek tekinthettem a dolgot.

Hat hektár azt jelenti, hogy egyáltalán nem kell találkoznod emberekkel. A terület bizonyos részeit fenyőerdő borította, a közepe valamikori legelő nyomait őrizte, mellette zöldséget termeszthettek, a háztól nem túl messze eperföld húzódott. Lengyelország középső, Mazóviai részét úgy kell elképzelnünk, mint hosszú kilométereken át sík, néha lágy hullámot vető, elszórt fenyőerdő- és nyírfaligetekkel, illetve szántóföldekkel vegyes területet. Mindent ural a sárgásbarna homok. Nyoma sincs a túlburjánzó, harsogó vegetációnak, mint Dél-Szlovákiában, a Garam mentén.

Hat hektár azt jelentette, hogy ezek után egyáltalán nem kellett találkoznom emberekkel, és nem is találkoztam. A főútról letérve a kavicsos-homokos mellékúton 2 perc alatt kiszállították az interneten rendelt árut, a lengőkapun át berakták a telekre. Mindig reggel 7.30 és 9.00 között érkeztek. Sosem találkoztam velük. A fák árnyékában elfilozofált egymással a dobozos Plant White mandulatej és a zsemle, a Bambino szappan, valamint az Anatol és Inka cikóriakávé, a teljes kiőrlésű Sante macesz és a tojás.

Könyvtáramat, körülbelül 28 ezer könyvet már évekkel ezelőtt kihoztam magammal Varsóba, és nem jelentett gondot elhelyezni az új házban sem. Folyamatosan követtem a hazai társadalmi, politikai és irodalmi viszonyokat, de abból a kivételes helyzetből, hogy senkivel sem kellett személyes kapcsolatba kerülnöm. Az internetes könyvküldő szolgáltatás is kiválóan működött. Azt hihettem, most már tényleg csak az írásnak és az emlékeimnek fogok élni.

Már az első napok is nagyszerűek voltak. A zavartalan csönd, az elrejtettség finom intimitása, a teljes kötetlenség, szabadság egészen elképesztő volt. Megállt az idő, és én háborítatlanul lapozgathattam, szörfölhettem benne. Egykor elég aktív életet éltem, évente minimum 30 000 kilométert vezettem le, legalább harminc éven át konferenciáról konferenciára autóztam, vonatoztam, repültem. Nyolcéves koromtól vezettem naplót, eleinte füzetekbe írtam, később számítógépbe, elég volt felnyitnom, kinyitnom, az emlékek megrohantak, ilyenkor hosszú ideig transzba esve emlékeztem, kilépve a tér és az idő, a jelen diktatúrájának koordinátái közül. Legintenzívebbeknek az elalvás előtti és az ébredés utáni percek, fél órák bizonyultak.

De nemcsak a házat és a telket élveztem, áldottam a szerencsémet, hogy a ház elé egy viszonylag nagy fedett teraszt építtettem. A nyári melegben innét nézni a naplementét, könyvvel a kezemben, szakadó gyors nyári esőben olvasni, élvezve az eső kopogását, maga volt a csoda. De még télen is ki-kiültem egy-két órára.

Két évvel később történt az a dolog, ami aztán életem gyökeres megváltozását eredményezte. A már említett eperültetvény és az elhagyatott szántóföld hirtelen kihívásként jelent meg számomra. Kitisztítottam az eperágyásokat, majd pedig vetőmagot, facsemetéket, dugványokat rendeltem, és egy egész formás kis kertecskét hoztam össze.

Ez az ártatlannak tűnő tevékenység nem várt következményekkel járt: visszavezetett a gyerek- és fiatalkoromba, egy elfelejtett életbe, a test rejtett tudásába, például amellyel a kéz nyúl egy palántához. Egészen zsigeri volt megtapasztalni, hogyan térnek vissza az egykori mozdulatok, a kapálás, ásás, gyomlálás. És előjöttek az agy tekervényeiből azok az elrejtett emlékek, amelyekről egyetlen sort sem írtam a füzeteimbe. Nagyapámmal és nagyanyámmal mentem szőlőt kapálni, kosárban vittük a meleg ételt kendővel letakarva, a vizet és a bort demizsonban. Nem volt műanyag palack, vagy legalábbis nem azt használtuk. Egész délelőtt kapáltunk, majd amikor a szőlőhegyre felhallatszott a déli harangszó, megálltunk, a demizsonból kezet és arcot mostunk, egymásnak öntöttük a kezére, aztán leültünk ebédelni. Nagymama leterített egy durva pokrócot, arra ültünk, közepére tette a vászonterítőt, arra pedig a levesestálat, edényeket. Nagypapa bekapcsolta a rádiót, és a Jó ebédhez szól a nóta vontatott, keserédes hangjaira kanalaztuk a gyöngyöző húslevest.

Igen, amikor kapálok, akkor minden mozdulatba beleíródtak ezek az események, amikor kaszálok, mert kötelezően már gyerekkorban meg kellett tanulnunk kaszálni, akkor a kaszálás ritmusába, amikor fát oltottam, akkor abba, eggyé válva az oltókéssel.

Egyre erőteljesebbé vált a testemből érkező hívás, egyre több időt töltöttem a földeken, a földjeimen, a kertben. Hajnalban jártam ki, amikor még nem égetett a nap, széles kalapot tettem fejemre, és az valami hihetetlen volt, hogy a földműveléssel kapcsolatban semmire sem magamtól kellett rájönnöm, hanem minden ott volt, készen volt bennem. Ötven évvel azelőtti tudás vette át a hatalmat testem és mozdulataim fölött a maga tökéletes természetességével. És én örömmel követtem, boldogan, mert az idő új szeletei nyíltak meg előttem, a földdel való munka, az ásás, a gyökér kiemelése, a kapálás, a gyomlálás olyan volt számomra, mint az olvasás, mint a naplóolvasás, mint füzeteim és jegyzeteim olvasása – a testemen és tudattalan reflexeimen keresztül érkeztem meg egy régen elveszített világba, a gyerekkoromba.

A nyári hónapokban mezítláb jártam, hajnalban öntöztem, élveztem a lábujjaim között felnyomódó sarat, a hajnali madárszót, a zöld levelek tátogó száját. Olyan hihetetlenül erős hívás volt a levegőben, az atmoszférában, a természetben, hogy az egyik napon tizenegy felé, amikor a nyári meleg már teljes pompájában mutatja meg magát, egész egyszerűen lefeküdtem a földre, kinyújtottam a kezem-lábam, alulról a hátamat a föld melegítette, fölülről a mellkasomat pedig a nap. Ekkor történt az, ami végzetessé vált a későbbiekben, ami az életemet gyökeresen, alapjaiban változtatta meg.

Nem tudom, mennyi ideig feküdhetem ott a homokban, a homokos földön, fél óra, egy óra, talán kettő, de amikor fel akartam kelni, azzal a megdöbbentő tapasztalattal kellett szembesülnöm, hogy nem bírok felemelkedni, mintha valami visszahúzná a vállam.

Végül, többszöri próbálkozás után, sikerült.

De a vállamból – elképedve tapasztaltam –, a vállamból apró gyökerek lógtak ki.

Belegyökereztem a földbe.

A bőrömből növényi sejtek sarjadtak, apró, bojtos, szőrös gyökerecskék, amelyeket lesöpörtem a hátamról, nem fájtak, csak apró folt és viszkető érzés maradt utánuk.

Először nem akartam elhinni, de délután újra lefeküdtem, most már vártam a hatást, és igen, igen, újra megjelentek a gyökerek a vállamon, sőt a sarkamnál is. Finom kis sarjadások. Még az esti zuhanyozásra is maradt rajtam egy-két szál, így vacsoráztam tehát, a bőrömből lógó növényi szárakkal.

Most már nem maradt más lehetőségem, végig kellett járnom az utat, ki kellett próbálnom, végére kellett járnom a lehetőségeimnek, és elhatároztam, végére is járok. Délután feküdtem ki a kukoricás melletti területre, egész éjjel kint maradtam, kint aludtam a meleg éjszakában, kibírtam másnap reggelig is, sőt. Egyre erősebb kötődést éreztem, és fura módon nem fájt sem a derekam, sem a gerincem, nem zsibbadt el a lábam, nem kaptam napszúrást, nem voltam szomjas, nem voltam éhes – és nem volt kedvem fölállni, fölemelkedni sem. Rögtön az első próba négynapos kinti fekvéssé változott, és a negyedik nap reggel, esküszöm,

akácfaként ébredtem.

Óistenem. Először ijedtem meg annyira, hogy szinte felállt a szőr a hátamon, és éreztem, hideg verejték csurog végig rajta, miközben kéreggel voltam körülvéve. Óistenem. Mi lesz most. Segítséget senkitől sem tudok kérni, legalább három kilométernyi távolságban nincs élő ember, mi a fene lesz most velem?

Aztán ami történt, az szinte elmondhatatlan, mert

négy

hosszú éven át éltem akácfaként a saját kertemben.

És erről nem tudok mit mondani.

Nehéz olyan nyelven beszélni, amelynek nincsenek szavai. Nem olyan könnyű olyan dolgokra gondolni, amelyekre nincsenek szavak.

Kénytelen voltam mégis növényként tekinteni magamra, és kapcsolatba kerülni az általam ültetett élőlényekkel. A kukoricával például. A cseresznyefával és a meggyfával. A százötvenkét sárgarépával. Kétszáznyolcvankét hagymával és kétszázötven fokhagymával. Később felfogni az erdeifenyők nyelvét.

Aztán lassan, nagyon lassan megtanultam visszafordítani a folyamatokat. Megtanultam, hogy kellő koncentrációval, többórányi összpontosítás után,
igen, vissza tudok lépni az eredeti testembe.

Mindez annyira sikeresen és egyértelműen működik ma már, hogy ki-be lépkedek egyik életformából a másikba. Hetekig akácfaként élek, aztán viszszatérek az eredeti testbe. Vagy hónapokig. Esetleg évekig.

Igen, a test átalakítható.

Gyakorlat kérdése. Ma már elég négy-öt óra fekvés a termőföldön, hogy újra fa legyek.

Akácfa.

A családomat, ismerőseimet, barátaimat viszont közben elveszítettem.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/5-ös lapszámában

* A szerző a szöveg megírása idején a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült

 

Németh Zoltán (1970, Érsekújvár)

költő, irodalomtörténész (Varsói Egyetem). Portréját Mariia Kashtanowa készítette.