Gáspár-Singer Anna regényrészlete

Kerosin felvétele

A hal feje

Másnap délelőtt az Astoria felé igyekszem. A Wesselényi és a Dohány utca sarkára beszéltük meg a találkozót – a hazaköltözése óta ez az első közös programunk Edittel. Az aluljáróban kirándulókba botlom, az utcák, a terek és a kávézók dugig vannak emberekkel. Ráérősen ácsorognak a kirakatok előtt, míg mások cukrászdában ülve integetnek ki ismerőseiknek az utcára. Mintha fesztivál lenne, holott sima hétköznap van.

A nagynéném enciánkék kabátkáját már a túloldalról kiszúrom. A kezében pórázt tart, a póráz végén kistermetű, lapos fejű kutya. Egy mopsz.

– Ez milyen kutya? Ugye nem a tiéd?
– Egy barátomtól kaptam. Egyelőre ő is anyádéknál lakik – mondja.

Mintha a tény, hogy Edit váratlanul kutyatulajdonossá vált, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Fogalmam sincs, hogy mehettek ebbe bele a szüleim. Legfőképp a tisztaságmániás anyám. Gyerekkoromban egyszer megengedték, hogy kanárit tartsak, de amikor elpusztult, nem éreztem helyénvalónak, hogy másikat kérjek. Anyám panaszkodott, hogy rengeteg piszkot csinál, ráadásul egészségtelen is, ha az ürülékéből képződő port belélegezzük. Nem mintha Edit valaha beszélt volna róla, hogy szereti a kutyákat. Vagy egyáltalán az állatokat. Nem az a típus, aki észrevenné őket. Azt remélem, nem akarja majd magával cipelni a lakásomba. Lehugyozná az ébenfa bútoraimat, esetleg odaszarna az összekuporgatott pénzből vásárolt keleti szőnyegeimre. Fel kellene csavarnom az összeset, és a sarokba állítani. De még akkor sem lennének tőle biztonságban.

Leguggolok, a mopsz megnyalja a kezem. Tömpe fekete orra fényes és nedves. Egy ideig farkasszemet nézünk. A pofájából kilógó nyelve miatt az az érzésem, mintha röhögne rajtam. Nemcsak rajtam, Editen is. Nőstény, Arielnek hívják. De miért pont Arielnek?

Edit ezzel kapcsolatban elmesél egy történetet. Szerepel benne apám, a nagybátyám, Ági meg a kilencvenes évek eleje és egy auschwitzi társasút, ahová anyám nem ment el. És ahonnan visszaérkezve a társaság Krakkóban, a Kazimierz negyedbeli Ariel kávézóban pihent meg. A nagynénémnek akkor tetszett meg a név, szabályosan beleszeretett. Rövid, tömör, héber eredetű. Sőt, tipikus izraeli. Igaz, ő maga soha életében nem járt még ott. Úgy teszek, mintha érteném, bár továbbra sem világos. Hogy a fenébe nevezhetett el egy cukrászdáról egy kutyát?

Tömött sorok kígyóznak a zsinagóga előtt, minimum egy óra lesz, amíg bejutunk. Edit nem zavartatja magát, táskájából előhúzza a kamerát, hogy megörökítse Európa legnagyobb zsinagógájának döbbenetes látványát. A körülöttünk állók közben őt fotózzák, a tettre kész, digitális szupernagyit. Kamerával a nyakában átgyalogol két hátizsákon, belerúg egy leejtett ásványvizes palackba. Morog, amiért kitakarom az épület sarkát. Érzem, hogy útban vagyok.

Tizenegy múlt tíz perccel. A főkaput, amelyhez a detektoros ajtónál kettéváló sorok vezetnek, még mindig nem nyitották ki. Centiről centire araszolunk előre. Ariel, isten oroszlánja közben engedelmesen hasal a lábunk előtt.

Újabb busznyi amerikai turista érkezik Bad Boys feliratú egyensapkában. Egyszerre mozdulnak, húzzák elő hátizsákjaikból az üdítőt és a szendvicset. Közülük többen Dávid-csillagot viselnek a nyakukban.

A detektoros kapuhoz érve észreveszem apámat. Ott ácsorognak Bandival a tömeg szélén, pár méterre tőlünk. Egy szóval nem említette, hogy itt lesznek. – Vegyétek úgy, hogy én tulajdonképpen itt se vagyok – Bandi előzékenyen nyúl a póráz után, megpaskolja Ariel fejét. Edit nyugodt lehet, ő majd vigyáz az ebre, amíg mi, egy ideig keresi a megfelelő szót, hogy is fogalmazhatna másképp, szóval, amíg mi odabent imádkozgatunk. Válaszra már nem marad idő. A sor most hirtelen meglódul, a tömeg elnyeli őket.

Edit belépés után rögtön az árkádsor túloldalán lévő Emanuel-fa irányába terel minket. Ugye tudjuk, hogy a mai Zsidó Múzeum helyén álló házban született Theodor Herzl? Szerencsétlennek mégis csak az az egy emléktábla jutott. Apám válaszul olyasmit morog, hogy mit akar, mégiscsak Herzlről nevezték el az épület előtti kis teret, mire Edit csak legyint.

A zsinagógában előrefurakodik a bimához. Megcsodálja a frigyszekrényt, majd az épületben – lassan körbejárva – a padlót borító mozaik geometriai formáit. Pedig nem először jár itt. Apám próbálja tartani vele a ritmust. Bár senki sem kéri, részletes kiselőadást tart Júda oroszlánjairól, a zsinagógában megvásárolható ülőhelyekről és a frigyszekrény díszes ajtajáról. Muszáj Edit előtt bebizonyítania, hogy bár a vallási előírásokhoz nem sokat konyít, a zsidó kultúra és építészet terén mégsem teljesen tudatlan.

– A frigyszekrényt izraeli olajfából készítették, ami az ószövetségi Noé történetére utal. A tóraszekrény kulcsának tolla szemből nézve ötös számot formáz, ez meg a Tóra öt könyvét jelenti.

Nem veszi észre, hogy egy idő után már senki nem figyel rá. Edit is jobbára beéri a látvánnyal. – Azt tudtátok, hogy a főhajóban lévő két hatalmas csillárt teljesen le lehet ereszteni?

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/6-os lapszámában.

Gáspár-Singer Anna (1976, Budapest)

Írásai főként irodalmi és művészeti folyóiratokban (Élet és Irodalom, Jelenkor, Alföld, Kalligram, Prae, Múlt és Jövő stb.) olvashatók. Első novelláskötete Valami kék címmel a Pesti Kalligram Kiadónál jelent meg 2019-ben. Jelenleg regényen dolgozik.