Bíró Zsófia regényrészlete

liaye/lomography felvétele

A kathar királynő – A Gertrudis-változat

Mi otthon, az Andechsi hercegségben alapos kiképzést kaptunk. Tudták, sűrűn előfordulhat, hogy csak magunkra számíthatunk. Hiába választják meg körültekintően a házastársunkat, bármikor kinézhet egy lázadás, tömlöc, száműzetés, isten háta mögötti zárda. Főleg a világnak azon a felén, ahol a disznótor számít a legnagyobb ünnepnek. Nemcsak egy ismeretlen udvarban való életben maradásra készítettek föl. Arra ott volt a személyzet, hogy megvédjen minket és megkönnyítse a szenvedéseinket egy vadidegen, tehát ellenséges kultúrában. Hanem az uralkodásra is. Minket, lányokat is.

Apa a saját példájából tudta, hogy ha hagyják őket, a nők nem kizárólag dekorációs célokra és tenyésztésre alkalmasak. Egyetlen feladat van: minél erősebb és Istennek tetszőbb birodalmat létrehozni. Ehhez általában minden eszközre és segítségre szüksége van egy uralkodónak. Akár egy hozzáértő társra is. Apa anyával együtt alakította az Andechsi grófságot Andechs­-Meráni hercegséggé. Tengerrel. Császárválasztói hatalommal. Európa legnagyobb királyi trónjaira delegált hercegnőkkel.

Ágnes nővérem Franciaország királynéja lett. Hogy mennyire törvényesen, azon lehet vitatkozni. Találgatni még inkább. Soha senki nem tudta meg, mi történhetett Fülöp királynak, a francia sógoromnak Dániai Ingeborggal való nászéjszakáján, akit egynapos ismeretség után vett el. Másnap reggel Fülöp ragaszkodott a házasság fölbontásához. III. Celesztin pápának semmi problémája nem volt a válással – akármi is volt az oka –, ahogy a többi francia egyházfőnek és arisztokratának sem. Úgyhogy Fülöp a következő körben elvette a nővéremet. Együtt fölvirágoztatták a birodalmat. A nép javára. A rovására is tehették volna, de másképp döntöttek. A következő pápa, III. Ince azonban egészen addig bigámiának tartotta a történteket, amíg Fülöp csapatokat nem küldött a katharok elleni keresztes hadjáratába. Akkor hajlandó volt elismerni Ágnes gyerekeit törvényesnek. A házasságot azért mégsem, mert Fülöp eléggé tessék­lássék módon irtotta a katharokat. Csak ő tudja, miért. És Ágnes.

Hedvig nővérem ugyanúgy részt vett az ország törvényhozásában és kormányzásában, mint én. A férje, Szakállas Henrik lengyel fejedelem hagyta. Nem azért, mert egyikük sem értett hozzá. Hedvig hozta létre az első kórházat és az első apácakolostort Lengyelországban. Aztán meg a többit. A férje hagyta. Szakállas Henrik nem volt egy romantikus alkat, de Hedvignek sikerült elérnie, hogy radikálisan csökkentse a halálos ítéleteket. Henrik hagyta. Hedvig rendszeresen osztott a rászorulóknak kenyeret, húst, sajtot, gyógyszert, pénzt, kinek mire volt szüksége. Henrik hagyta. Nem volt hajlandó húst enni, ami akkoriban a téboly egyik legbiztosabb jele volt. Henrik hagyta. A nővérem olyan göncökben járt, hogy maga az udvartartás könyörgött neki, legalább a külföldi delegációk érkezésekor vegyen már föl valami értelmezhető ruhadarabot. Henrik mindent hagyott. Még azt is, hogy miután az összes életben maradt gyereküket fölnevelte, Hedvig végre úgy élhessen, ahogy mindig is akart: nélküle. Ám amikor Henriket egy győztes háborúja után a vesztes I. Konrád elraboltatta, akkor Hedvig nem hagyta. Sem azt, hogy a fiuk további vérontással szabadítsa ki az apját, sem azt, hogy a férje ott pusztuljon el a fogságban. Maga ment el Konrádhoz, és addig beszélt neki, hogy az végül szabadon engedte Henriket. Biztosra ment: két unokáját hozzáadta Konrád fiaihoz. Egy kivételével az összes gyerekét ő temette el. Aztán amikor a férje is meghalt, odaköltözött az egyetlen, életben maradt lányához. A trzebnicai kolostorba, aminek a lánya, Gertrúd volt az apátnője. Nem tudnám megmondani, melyik húzása miatt kezdték el még életében szentnek tartani. Erzsébet is Gertrúdnak nevezte el a lányát. Mindketten apátnők lettek. Hedvig ott, a trzebnicai kolostorban halt meg. Csak a halálos ágyán vette föl az egyetlen ruhadarabot, amihez egész életében ragaszkodott, mindig magánál tartott, de soha nem hordott: a kendőt, amit a lányomtól kapott. Árpád­házi Szent Erzsébettől.

Mennyire hasonlítanak egymásra az én kedveseim. Erzsébet sem állhatta soha azt az idióta, hosszú lebernyeget a ruhái ujján, mert semmilyen normális tevékenységet nem lehet tőle végezni. Márpedig nekik feltett szándékuk olyan tevékenységeket végezni, amiktől az embernek nemcsak a keze, hanem a ruhája is koszos lesz. Az ő szentségük nem az ijesztő, mindenkinek a komfortzónáján kívül eső csodákban nyilvánul meg, hanem abban, hogy igyekeznek könnyebbé tenni az életét, akinek csak lehet. Aki csak hagyja. Minél nyomorultabb valaki, annál inkább.

A szegények, betegek, elesettek, öregek, gyerekek, nők sorsa már akkor sem nagyon érdekelte az erős, hatalmas, gazdag férfiakat, akiknek egyébként a leginkább lenne lehetősége segíteni rajtuk. De ahogy betegséget, nyomort, öregséget látnak, azonnal iszkolnak vissza a palotába. A jó illatúak és a szépek nem szeretik a szegénység szagát és a szennyet, ami vele jár. Mert egyáltalán nem dekoratív. A szociális munka már akkor is valahogy kívül esett az állami intézmények látókörén, és örökké a jólelkű, álmodozó civilekre maradt. És hát a szeretet nagy kosszal jár. Hedvig és Erzsébet nem azért lettek szentek, mert annak születtek. Vagy senki nem születik annak, vagy mindenki. Azért lett szent az életük, mert megfogadták a tanítást, amit Danka adott át nekik. Ők pedig továbbadták a lányaiknak, akik szintén megfogadták. Azért lettek apátnők. Nálunk otthon mindenki megkaphatta a tanítást. Csak nem mindenki fogadta meg. Az sosem kötelező. Ilyen egyszerű ez.

Arra az egyre nem készítettek föl otthon, hogy úgy fognak majd itt bánni velem, mintha kisgyerek lennék, akit meg kell etetni, hiszen ha ők nem adnak ennem, biztosan éhen halok. Ugyanakkor a szabadítójuknak is tartanak, aki minden bajukat megoldja: aszályt, pestist, árvizet, háborút. Akinek áldás a látványa is. Imádtak, mert a királynéjuk voltam. Imádtak, mert András felesége voltam, és itt még istennek tartják a királyt, akármilyen is az. Ha András egy öszvérkancát hoz a palotába, hát azért is rajongtak volna. Méltányolták, hogy semmit nem váltottam valóra a félelmeikből. Nem tékozoltam a vagyont, sokkal diszkrétebben bántam a németjeimmel, mint előttem­-utánam bármelyik királyné. Akármit is terjesztett később a propaganda.

De hiába hozattam nekik otthonról kertészeket, akik gyümölcsösöket ültettek azokra a földekre, amiket eddig csak arra használtak, hogy büszkén végigtekintsenek rajtuk. Hiába adta rám a királyi hatalmat jelképező gyűrűt András, hogy gyakoroljam csak én a hatalmat, amikor az túlságosan veszélyes kezdett lenni a számára, és én hiába gyakoroltam mindannyiuk elégedettségére. Hiába végeztem el András után a piszkos munkát, ha hirtelen mindig akkor kellett ellovagolnia Halicsba hódítani, amikor itthon készült a fejére omlani, amit összerögtönzött. Hiába csináltam rendet még a pannonhalmi főapát meg a pozsonyi várjobbágyok között is. Hiába értettem őket jobban, mint András. Bármikor meghaltak volna értem, de ez nem jelenti azt, hogy szerettek engem ebben a palotában. Rajongtak értem, mint egy szeszélyes, történelem előtti bálványért, de nem szerettek. Idegen voltam. Tehát félelmetes. Akármit is tettem értük. Nem voltak hajlandóak maguk közül valónak tartani. Következetesek voltak: annak idején eldöntötték, hogy nem tartozunk együvé, és ehhez tartották magukat. Akkor is, amikor már összetartoztunk.

Csak akkor fogadtak be, amikor rájöttek, hogy része vagyok a végzetüknek. Nemcsak egyenként, Bánkénak, Peturénak, Tiborcénak meg a többiekének, hanem az országénak. Amikor a semmiből előttük termett az angyal a karddal, aki egyszerre volt kíméletlen és közömbös velük, és elpusztította azt, ami az övék volt, mint a nádas meg a bivalyok. Abban a pillanatban nem hitték el, hogy mindez megtörténhet velük, hiszen az Árpád-­ház kétszáz éve alatt összesen nem vétkeztek annyit, amiért ilyen büntetés járna. Abban a pillanatban senki nem vétkezett, és mégis mindannyiuknak bűnhődnie kellett élete végéig. Abban a pillanatban jöttek rá, hogy ami velem történt, az a kisebbik baj. A valódi katasztrófa az, hogy a végzet semmibe veszi őket. Mert ha legalább tudomásul venné a létezésüket − ha már a szívük szándékával nem hajlandó törődni –, akkor lehetne vele alkudozni. De így nekik kell tudomásul venni, hogy tehetnek akármit, csak még ilyenebbek fognak velük történni. Abban a pillanatban a végzet elvette mindannyiuk ártatlanságát. Mostantól fogják úgy érezni, hogy jogosan kurválkodhatják el az ország jövőjét és üdvösségét meg a sajátjukat is, ha úgyis mindegy, ha a sors köp rá, hogy jó gyerekek voltak­-e. Amikor az égi törvény szövete fölfeslett – mert valahogy mindig fölfeslik –, azt láttam a szemükben, nemcsak Bánkéban, hanem a többiekében is, Deme, Petur, Tiborc és az összes többi báró szemében, hogy most lettem igazán idevalósi. Eddig csak udvariasságból, elnéző mosollyal bólogattak a királyné asszonyszeszélyéhez, aki a nemzet édesanyja kíván lenni. Most lettem közülük való, most, hogy történt velem valami, amivel végérvényesen beléptem a történelmükbe. A történelmünkbe. Muszáj volt tudomásul venniük, hogy velem kezdődött el az, amit a továbbiakban balsorsnak fognak hívni. Balsorsnak, amit okkal, ok nélkül kiszámíthatatlannak és igazságtalannak fognak tartani, és aminek egy idő után nem is kell jönnie, eleget fognak tenni ők maguk az ország romlásáért. István és Koppány harca kedélyes, rokoni civódás, Vazul, Vak Béla meg a többi szerencsétlen megkínzása csak ártalmatlan, férfias csíny a történelemkönyvek lábjegyzetében ahhoz képest, ami most velem kezdődik az Árpád-­ház történetében. Ami eddig körképre valóan, férfiasan makulátlan és daliás volt, mint a papírhúszason az élmunkás.

Bíró Zsófia (1977, Budapest)

2003-ban végzett az ELTE bölcsészkarán. Volt tanár, kutyakozmetikus, telefonközpontos, kifutó, könyvtáros, háztartásbeli. Kötetei: A boldog hentes felesége (2014), A macska mondja meg (2019). A kathar királynő – A Gertrudis-változat című regénye megjelenés előtt áll az Európa Kiadónál.