Mintha létezne – interjú Balázs Attilával

Balázs Attila (a kép forrása az író Facebook-oldala)

 

Első, 1979-es Cuniculus című regénye berobbant a vajdasági irodalmi életbe. Ahogyan ezt, úgy a későbbi köteteit is a műfajokkal, a formával történő kísérletezés jellemzi. Az anekdotikus játékosság, a pornográfiából is inspirálódó szabatos fogalmazás, a lírai humor és a humoros líraiság adja a Balázs Attila-életmű sajátosságait, amit a szerző új kötete, A déli végekről című regényes irodalomtörténet is tanúsít. Az írói kikacsintások, kiszólások miatt ez a mű arra is alkalmat nyújt, hogy a nagy jelentőségű Új Symposion folyóiratról kérdezzük őt, amelynek szerzője és szerkesztője volt, szóba hozzuk találkozását Allen Ginsberggel, illetve közösen gondolkodjunk arról, hogy mi köze lehet az Ecuadorban elhunyt, az úgynevezett „Táltosok barlangját” feltáró Móricz Jánosnak az irodalomtörténethez!

 

2023-ban jelent meg Darvasi Ferenc és Reményi József Tamás beszélgetőkönyve, a Mindig volt egy szigetem, amelyben Reményi, a közelmúltban elhunyt legendás szerkesztő mesél a pályájáról. A déli végekről szöveggondozási feladatait is ő látta el. Elismerően nyilatkozik a munkásságodról, és utal arra is, hogy már régen elkészültél az új könyveddel, de Bozsik Péter és Ladányi István köteteivel együtt a politikai felügyelet nem javasolta a kiadását, mondván, hogy ti Magyarországra szökött emberek vagytok. Mesélj, kérlek, azokról a viszontagságokról, amelyek hátráltatták a könyv megjelenését!

Kicsit távolabbról kezdem, visszamegyek egészen az egyetemig, Újvidékre, amikor dr. Bori Imre előadásait hallgattam, aki az úgynevezett jugoszláviai magyar irodalom szellemi atyjának tekinthető (annyiban legalábbis biztosan, hogy ezt a fogalmat ő alkotta meg). Akkor vált rögeszmémmé, hogy meg kell írnom mindannak, amit azokon a szemléletformáló előadásokon hallottam, a regényes történetét. Ő ugyanis az egyik kezében az irodalomtörténeti munkákat, a másikban pedig a szépirodalmi szövegeket fogta, valójában külön kezelte azokat, bennem viszont ezek nem váltak ketté ilyen élesen. Akkor úgy gondoltam, ha egyszer író leszek, összegyúrom őket. A terv megvalósításának persze számtalan akadálya lett, például az is, hogy nem lettem irodalomtörténész. Illetve úgy alakult a pályám, hogy mindig más és más, lényegében szépirodalmi munka megírásához láttam hozzá, arról meg, amiről az általam nagyra tartott Bori Imre beszélt, ideiglenesen elfeledkeztem. A „Magyarországra szökésről” pedig talán elég annyit mondani, hogy az újvidéki tévében dolgoztam többek között Németh Árpád barátommal, amikor jött a háború, és a Milošević-rendszerben bennünket szépen kiraktak az ablakon. Nem ez volt az első törés az életemben, korábban az Új Symposion szerkesztőségéből is politikai okokból menesztettek, de ez volt az a mozzanat, ami után megszületett bennem az elhatározás, ’91 őszén, hogy átköltözöm Magyarországra. Legújabb kötetem hányattatott előélete is azt mutatja, hogy bizonyos vajdasági politikai közegekben határon túli emberként tartanak számon. Ami A déli végekrőlt illeti, a kiadástörténetén nincs mit szépíteni: betiltották már a megjelenése előtt, abszurd módon tekintet nélkül a témára. Elkezdtem hát érdeklődni Magyarországon, hogy mik a lehetőségeim. Ráakadtam a Kortárs Kiadóra, miközben a megítélésemre kedvező változások következtek be otthon, egyre gyakrabban érdeklődtek utánam, kérdezgették, hogy haragszom-e rájuk, és ha nem, akkor miért nem akarom kiadni ott, a Vajdaságban a könyvemet. Így született meg az az egyesség, minek értelmében a budapesti Kortárs és az újvidéki Forum megosztotta a kiadási terheket. Nagyon sokat köszönhetek ebben a két kiadóigazgatónak, őszinte igyekezetüknek. Azt hiszem, erről itt ennyi elég is.

 

Reményi a Cuniculusról úgy fogalmaz, hogy te voltál a vajdasági Esterházy. De nem csak ő gondolta így, a fogadtatásodban sok nyoma van az Esterházy-párhuzamnak, amit a legtöbben arra az összefüggésre építenek fel, hogy akkorát szólt Magyarországon a Termelési regény, mint a Vajdaságban a Cuniculus. Te hogyan emlékszel vissza a debütálásodra?

Döbbenetes volt a maga módján, csakugyan. A vajdasági irodalom nagy öregje, Herceg János, illetve az Új Symposion szellemi atyja, Tolnai Ottó, a nemrégiben megboldogult Domonkos Istvánnal együtt némi túlzással mondva, de valóságos ovációval fogadták a regényt. Olyan kritikai fogadtatásban részesült ez a kötet, amekkorában egyetlen más könyvem sem, pedig valamiért azt gondoltam, hogy ha sikerül megtartanom a színvonalat, akkor ez a figyelem csak növekedni fog. Voltak persze józanabb kritikai hangok is a recepcióban, de érezni lehetett, hogy a symposionisták, vagyis az a társaság, amelyhez akkoriban már én is hozzátartoztam, belekapaszkodtak a regénybe. Emblematikus alkotásként kezdtek rá tekinteni, vagyis nemzedéki tétekkel ruházták fel, ami nyilvánvalóan nagy hátszelet jelentett a pályám alakulása szempontjából is. Egyébként Esterházy Péterrel jó viszonyban voltam. Egy ízben találkoztunk Magyarországon kívül a Vajdaságban is, már nem emlékszem pontosan, hol, de iszogattunk valahol hármasban: Sziveri Jancsi, Esterházy meg én. Vagy mégiscsak Pesten történt? Mindegy. Egyre jobb volt a hangulat, és Esterházy egyszer csak azt mondta Sziverire mutatva, félig-meddig viccesen, hogy te, öregem, te valószínűleg nem, mert te mást csinálsz, de te, itt már rám mutatott, te meg én, mi viszont igen, mi fogjuk megcsinálni az új magyar prózát. Említette még Domonkos meg Tolnai nevét, illetve áttételesen Gion Nándorét is többek közt, és azt mondta, hogy mi vagyunk ma a progresszív, fejlődőképes prózairodalom. Közben végig nevetett, de bennem megmaradt komoly dolognak… Egyébként a Cuniculusért kaptam az életemben a legtöbb pénzt, a honoráriumból az akkor még leendő feleségemmel, Balázs Zitával elmentünk Amerikába, és másfél két hónapig utazgattunk az államokban. Micsoda dőzsölés! Remek volt.

 

 

 

Úgy tűnik, hogy az Amerika, kiváltképp a Dél-Amerika iránti érdeklődés végigkíséri a pályádat. Utoljára utalok vissza Darvasi és Reményi beszélgetőkönyvére, de most csak azért, hogy hivatkozzam a tényt, miszerint kortársaid egy Bukowskit eredetiben olvasó amerikánerként tartottak számon. Honnan ez az érdeklődés?

Jugoszláviából, pontosabban a jugoszlávságból, mert Jugoszlávia lényegesen nyitottabb szocialista ország volt, mint a többi. Kulturális értelemben is rengeteg mindenhez hozzá lehetett ott férni. Ma már talán nehéz elképzelni, hogy Újvidék központjában működött egy amerikai könyvtár, ahol az ember eredetiben olvashatta például a beatköltők műveit. Elég korán megtanultam angolul, és ebben része volt annak a könyvtárnak is. Ugyanis rájöttem, hogy tanulni úgy lehet, hogy az ember talál valami könyvet, ami érdekli, és akkor azt próbálja megfejteni azzal a meglehetősen csikorgó nyelvtudással, amellyel éppen bír. És hát igen, az amerikai irodalom szeretete fokozatosan belém ivódott. A vadnyugat mítosza is hatott rám, amelyet elsősorban filmek közvetítettek. Nem feltétlenül a magaskultúra alkotásaira kell itt gondolni, mert hát rengeteg Tarzan-filmet is néztem akkoriban, meg ilyesmit, de azért az olasz spagetti westernek már nálam is kiverték a biztosítékot, ellenálltam nekik, nem engedtem a vadnyugati mitológiát bántani magamban. Persze, léteztek olyanok ugyancsak, mint például Sergio Leone, tisztelet hát a kivételnek, ám mindent összevetve Amerika nekem az olvasáshoz kötődik mégiscsak. Ahhoz az említett tapasztalathoz, hogy a könyvtárban rá kell jöjjek, milyen könyvet tartok a kezemben. Lényegében mi van abban benne. Érdekes itt megjegyezni, hogy a politikai változások hátszelével, még Tito halála előtt abból az amerikai könyvtárból Újvidéken marxista könyvtár lett. Szerencsére ott lelt munkára, mintegy annak a kirakatában ült nap mint nap a legszebb, rövidszoknyás lány a mi utcánkból, ami némelyest csökkentette a pokoli kínt.

 

Amerikában találkoztál beatköltőkkel is, például Allen Ginsberggel. Hogyan kerested meg őt? És egyáltalán, mit mondhatott az ember Allen Ginsbergnek?

Hát azt, hogy szervusz, itt vagyok, Jugóból jöttem. Ő meg erre azt mondja, hogy nahát, ez nagyon érdekes. Persze azért nem ment ilyen könnyedén a dolog, de nem szeretném túl bő lére ereszteni. Közben meg hát azt sem akarom kellő hangsúly nélkül hagyni, elhallgatni netán, persze, hogy nagyon sokat jelentettek nekem az amerikai utazások. A beatirodalmat valamiféle sajátos amerikai avantgárdként értelmeztem, olyanfajta tágasságot láttam meg benne, olyan mozgásteret, amit odáig nem pillantottam meg máshol. Gondoljunk csak a stoppolásra, az utazásra, ami a beatek számára élet- és írásformát jelentett. Például Kerouac számára. Múltam bizonyos időszakaiban próbáltam is ezt követni, jórészt sikerrel, mert keresztülstoppoltam Európát, Amerikában is sokat mozogtam így, de hát akkor ezt még meg lehetett tenni, az egy más világ volt, más ritmusa volt a mindennapoknak, mint ma. Másként álltak a csillagok az égen. Beszélgetsz azzal, akivel utazol, gyakran olyan helyekre jutsz el, ahová nem is akartál elmenni, olyan érdekesség és izgalom rejlik ebben a kiszámíthatatlanságban, amit egyedül a beatirodalom adott vissza számomra. Egyébként az első amerikai utazásomat a szomszéd lány, Márta tette lehetővé. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogyha az ember elmegy Belgrádba, a megfelelő dátumon és a megfelelő helyen találkozhat a toborzókkal, akik középiskolásokat és egyetemistákat keresnek, hogy kivigyék őket Amerikába, ahol aztán néhány hétig, esetleg egy-két hónapig taníthatnak az ifjúság számára működtetett nyári táborok, summer campek valamelyikében. Elmentem hát Belgrádba a megfelelő időben, találkoztam a megfelelő helyen a toborzókkal, próbáltam velük humorizálni, megmutatni az én amerikai könyvtárban szerzett páratlan tudásom ragyogó oldalait, és úgy látszik, megtetszettem nekik. Beválasztottak a csapatba. Nálamnál zöldebb kölyköket kellett tanítanom, focizni és festeni, hiszen ez a két kifejezésmód köztudomásúan nagyon közel áll egymáshoz, ugye? A tanításért fizettek is, a tanítás után pedig volt még nagyjából egy-másfél hónapnyi üresjárat, amelyben az ember szabadon elverhette a kapott, egyébként nem nagy összeget. Úgyhogy stoppolni kezdtem. Elstoppoltam Kanadába, ahol összeismerkedtem valamelyik parkban egy füvező társasággal, nem sokkal azelőtt, hogy lecsaptak rájuk a rendőrök. A hekusok láthatták rajtam, hogy idegen vagyok köztük, aki csupán belecsöppent ebbe az egészbe, ezért elengedtek. Így legalább elmondhatom magamról, hogy ültem börtönben, méghozzá Kanadában, a gyönyörűséges Montrealban. Elmentem New Yorkba is, körbejártam, már amennyire a lehetőségeim engedték. Ginsberggel már a Cuniculus honoráriumából finanszírozott, említett utazáson találkoztunk Zita párom és én, San Fransiscóban. Éppen dedikált a City Lights kiadóban az ő párjával, Peter Orlovskyval, akinek később több versét is lefordítottam magyarra az ominózus Tiszta segglyuk poémáiból meg a Mosolygó zöldségfélék dalaiból. Rövid társalgás után Ginsberg azt mondta nekünk, hogy Jugoszlávia nagyon jó, sokat hallott róla, az egy nagyon érdekes hely, egyszer majd el kell beszélgetnünk róla hosszabban. Végül is Belgrádban került sor erre az eszmecserére, mert Ginsberget annyira érdekelte a szocializmus, hogy a ’60-as évek második felében, ’68-ban Prágába is elment. Ő lett ott a Majális Király. Úgy rémlik, tán Jugoszláviába is ellátogatott akkoriban, de később biztosan, ahogy céloztam erre az imént. Még az újvidéki marxista könyvtár érája előtt, ahová ő egyébként valószínűleg szívesebben benézett volna, mint az amerikaiba.

 

 

Szóba került az Új Symposion neve, a legendás folyóiraté, amely az irodalomtörténet-írás szempontjából azért is tekinthető legendásnak, mert a történetét folyamatosan újraírják, illetve változatos módokon, például utódlapokkal gondozzák azt az örökséget, amely a délszláv háborúk idejére tehető megszűnésével maradt ránk. A lap szerkesztőinek harmadik nemzedékéhez tartozol, ’83-ban menesztettek a szerkesztőségéből.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Jugoszlávia nyitottabb és toleránsabb volt a szocialista országokhoz képest, de mi, úgy látszik, túlfeszítettük a húrt. Mondjuk azt is hozzátehetjük a mi társaságunk menesztéséhez, hogy nem a jugoszláviai nagy szerb hatalomnak jelentettünk gondot igazából, hanem inkább a helybéli magyar kiskirályoknak. Amikor minket, ezt az úgynevezett harmadik nemzedéket Sziveri János költővel az élen menesztettek, akkor tulajdonképpen egy egész nemzedéket siklattak ki, legalábbis abban az értelemben biztosan, hogy az a filozófiai és esztétikai horizont, az a neoavantgárd szemlélet, amit az előttünk járókhoz hasonlóan mi is építettünk a lapban, egyszer csak összeszűkült, bezárulni látszott. A menesztésemet követően évekig állás nélkül kellett élnem, a feleségem tartott el. Később az újvidéki rádió adott munkát, majd a tévé, de erről már beszéltem. Csupán annyit még, a történtek diszkrét bája, hogy a ’83-ban menesztett nemzedéket Jugoszlávia teljes megsemmisülése előtt az a teljhatalomra törekvő miloševići rendszer rehabilitálta, amely majd kirúg engem az Újvidéki Televízióból. Kirúgásaim, rúgattatásaim története megérne egy külön misét, de hadd zárjam itt le csupán annyival, hogy a szóban forgó rehabilitáció gyakorlatilag már nem jelentett semmit. Kiváltképp az akkor már egyre betegebb főszerkesztőnek, Sziverinek nem.

 

Tőled idézek, egy interjúból, amelyet a Jugoszláviai Magyar Archívum YouTube-csatornáján találtam: „Az a szerkesztőség, amelyik túl sokáig áll mindenféle probléma nélkül egy lap élén, az nem érdemli meg, hogy ott maradjon. Nincs jó folyóirat megrázkódtatások nélkül.” Érvényesnek tartod-e még ezeket a megállapításokat?

Igen, ma is úgy gondolom, hogy feszegetni kell a határokat, ha jön is a büntetés. Az elengedhetetlen sírás. A bőgés korszaka. Egyébként több betiltott, kiebrudalt, megvert nemzedéke volt ennek az istenverte Új Symposionnak. Érdemes megfigyelni, hogy sokan az előzőek közül a menesztésük után kulcsfontosságú pozíciókra tettek szert mind az újvidéki magyar tanszéken, mind a politikában, és mintha kialakult volna bennük az a meggyőződés, hogy ezentúl az ő feladatuk megregulázni az utánuk következő nemzedékeket. Biztos volt ebben féltékenység is, de szerintem inkább a saját hatalmukat, kompetenciájukat vagy inkább a felsőbbrendűségüket akarták bizonyítani. Ahogyan a mondás is tartja: az indián legrosszabb ellensége az indián, mert az belülről ismeri a dörgést. Az Új Symposion soron következő nemzedékének a legnagyobb kárt jórészt ezek a figurák okozták, akik tudták, hogy hol és melyik oszlopot kell kirántani ahhoz, hogy összedőljön az építmény.

 

 

Talán az 1998-as Király album az a pont a pályádon, amikor a neoavantgárd hatások láthatóan háttérbe szorulnak. Tudatos volt részedről a távolodás? Köze van esetleg a háborúhoz, a Magyarországra történő átköltözéshez vagy az Új Symposion megszűnéséhez?

Szükségszerű volt abban a fényes, röpülős karrieremben ugyebár, elengedhetetlen a fokozatos távolodás a Symposiontól. Mindattól például, amit a beat nemzedék is nyújtott, azoktól a vonzalmaktól és életformáktól, amelyek az addigi pályámat alakították. Spontán jelentkező vagy újrajelentkező másfajta érdeklődéseim természetesen szerepet játszottak ebben az átrendeződésben, ami nagyjából a realizmus felé lökött. Valószínűleg a háborúnak is köze van ehhez a váltáshoz, ugyanakkor szerintem a Király album nem teljesen fordulópont, inkább azért érdemes kiemelni, mert valamiféle elegyét adja az írásművészetemben a realizmusra irányuló törekvéseknek és a még meglévő neoavantgárd meg egyéb elemeknek. Ezeket az irányultságokat igyekeztem egyesíteni, összevarrni, és a jobbik esetben nem látszanak a varratok. Egyébként belefér némi mágikus realizmus is… útban a posztmodern, illetve aztán már a poszt-posztmodern felé. Különben a Király album idején sokat olvastam T. S. Eliot Átokföldje című művét, illetve az elméleti szövegeit is. Nagy hatást tett rám az a töprengő munka, amelyet az avantgárd, egyáltalában a modernizmus gyökereiről elvégzett. Szerintem igaza van akkor, amikor azt írja, hogy nincs olyan avantgárd, ami nem kapaszkodik mégiscsak valamilyen talajba, akár áttételesen, akár észrevehetetlenül, de mindig van valami talaj, létezik valamiféle előzmény. Mert hagyomány nélkül nincsen érvényes új. Gyakran éreztem én is, ha valami nagyon-nagyon nagy elszálltságban voltam, hogy szükségem van egy horgonyra, ami földközelben tart.

 

Szeretném, ha a haditudósítói munkádról is mesélnél egy kicsit, hiszen átköltözésed után visszamentél dolgozni a horvát frontszakaszra. Csak nem tudom, hogyan kérdezzek a tapasztalataidról, ugyanis az interjúra készülve igyekeztem én erre vonatkozó utalásokat keresni a nyilatkozataidban, az életművedben, de azt érzékeltem, hogy nagyon keveset beszélsz a fronton töltött idődről.

A jugoszláv néphadseregben tizedesként vettek állományba. Pontosabban a kötelező katonai szolgálatot megelőző sorozásról jó állóképességem miatt, vagy akármiért, a csáktornyai tizedes-kiképzőbe kerültem. Később szakaszvezető lettem, talán valami hadnagyi rangot is meglebegtettek háború esetére, nem tudom már. Az biztos, hogy amikor a délszláv háború ténylegesen kirobbant, egyértelmű volt, ha ott maradok, hamar éles helyzetben találhatom magam. Ezért – is – jöttem át Magyarországra, viszont itt meg az az érzésem támadt, hogy túl korán mentem el hazulról. Miután Magyarországon a televíziózással próbálkoztam ismét, gyorsan kiderült, hogy származásom és nyelvtudásom miatt az út engem egyenesen visszavisz a szétfröccsenő Jugóba. Akkor azzal magyaráztam magamnak ezt a dolgot, hogy más kamerával, mint puskával a frontra menni. Talán azt most nem kell taglalni, hogy a harcokban mennyi mindent látni, legyen elég annyi, hogy egy idő után nem akartam dokumentálni, ahogyan belebotlok egy hullába, pedig a munkám azt követelte tőlem, hogy akkor is szörnyűségeket rögzítsek, ha azok nem fognak adásba kerülni. Nyilvánvalóvá vált, hogy ráközelíteni egy halott ember arcára nem nekem való feladat. Akárki akármit mond, egy halottnak is van intimitása, és én nem vagyok képes olyan munka elvégzésére, amely nem tartja tiszteletben ezt az intimitást. Többek közt ezért is, de abbahagytam a haditudósítást, azonban külpolitikai újságíróként továbbra is foglalkoztam a háborúval. Írtam egy-két cikket külföldi lapoknak ugyancsak, például a The Guardiannek. Írtam például egy vastag háborús kötetébe egy amerikai, pennsylvaniai kiadónak. Írtam a balkáni háborúkról szerte, de lassan-lassan elmaradtak végre ezek a dolgok, vége lett annak a véres időszaknak is olyan formában, hogy más munka után néztem. Prózában még időnként előjönnek az élményeim, de ami kikívánkozott belőlem, azt már megírtam, nem akarok én ezzel többé behatóan foglalkozni. Nyilván vannak még majdnem vicces sztorik, amikkel íróként lehetne valamit kezdeni. Például a mellém beosztott operatőr a lebombázott sisaki olajfinomítónál azon sopánkodott, hogy mivel estére értünk a helyszínre, nem fog tudni jó felvételeket készíteni. Akkor már az aznapi támadás után voltunk, horvát oldalon, de a szerbek úgy gondolták, hogy a biztonság kedvéért odaküldenek még néhány rakétát. Hallottam a jellegzetes hangjukat, szóltam is az operatőrnek, hogy figyeljen, lesz itt mindjárt olyan világosság, mint a fotóstúdióban. És lőn is… Mindegy, hagyjuk ezeket.

 

 

 

Ami az anekdotákat illeti, sokat lehet olvasni legújabb kötetedben is. Az első oldalak után megdöbbentem, merthogy egy Móricz János nevezetű különös figura bukkant elém, aki őstörténészként, felfedezőként, pontosabban kalandorként szerzett magának nevet. Ő tárta fel például a „Táltosok barlangját”, amelyben állítása szerint az a könyvtár található, amelyben ott van minden, ami történt és történni fog. Nagyon izgalmas, ahogyan ez a barlangrendszer értelmezői metaforájává válik annak a kölcsönhatásnak, amiket például a dél-amerikai és a vajdasági irodalom között feltételeznek sokan. Hogyan került Móricz János a vajdasági irodalom regényes történetébe?

Úgy, hogy a könyv központi figurája, aki egyébként nem Móricz János, hanem az a már sokat emlegetett dr. Bori Imre, aki megalkotta a jugoszláviai magyar irodalom fogalmát, illetve megírta máig érvényes irodalomtörténetét, ha maga Jugoszlávia el is ment a fenébe, azt mondta egyszer az egyetem ablakánál, ahová azért állt, mert szeretett cigarettázni, az egykor Tarcalnak nevezett hegységet figyelve mondta, hogy nézzem csak, ott kezdődött a magyar irodalom. A Huszita Biblia fordítóira utalt, akik arról a vidékről származtak. Egykori tanáromnak, akinek ez a könyvem legjobb szándékaim szerint pluszban némi emléket állít, sok ilyen sejtelmes kijelentése volt. Írásban ki is fejtett néhányat közülük, de azt például, amelyet egyszer négyszemközt említett nekem, tudomásom szerint nem firtatta máshol. Az egyik szünetben azt mondta ugyanis, hogy olyan, mintha létezne egy titkos alagút, ami összeköti a dél-amerikai mágikus realizmust, legalábbis annak a gyökereit, a vajdasági magyar irodalom egyes vonulataival. Mintha létezne, tényleg. Én meg akkor is erre gondoltam, amikor valamelyik buliban egy szerb mérnök, aki nem mellesleg amatőr barlangászként praktizált, mesélni kezdett a Fruška Goráról, azaz arról a délvidéki Tarcalról, ugye. Hogy ott, valahol annál a Cserevics (magyarul Cserög!) nevű helynél szerinte kezdődik egy barlang, amelyik nagyon-nagyon hosszú. Nem tudni, hol van a vége, milyenek az elágazásai és az összeköttetései, de ő azt egyszer föl szeretné kutatni, mert úgy érzi, hogy az a barlangrendszer olyan hosszú, hogy azon keresztül el lehetne menni akár Dél-Amerikáig. Regényes irodalomtörténetemben a kulturális kapcsolatok színreviteléhez keresve sem találhattam volna jobb figurát, mint az Argentínába került körmendi származású Móricz Jánost, aki a dél-amerikai aranykészletek felderítésén dolgozott és Ecuadorban felfedezte a Thaios barlangrendszert. Azt a máig nem tisztázott, teljesen fel nem tárt, térképezett képződményt, amelyben egy aranykönyvtár létezését gyanította. A barlang száját a suár nemzetségből származó indiánok, a Bélák őrizték, akiknek a nyelvét Móricz fejlett fantáziájával ősmagyar nyelvváltozatnak képzelte. Teóriái között természetesen az is szerepelt, hogy a magyarok onnan, egyenesen Dél-Amerikából származnak. Szóval könnyű volt összekötni ezeket a fantazmagóriákat az irodalmár dr. Bori Imre kulturális hasonlóságokra érzékeny megfigyeléseivel. Mert ha az emberek ezeken az alagutakon keresztül közlekedtek valaha, akkor arra is használhatták őket, hogy varázslatos meséket áramoltassanak a segítségükkel. Hogy segítsék a történetek kölcsönhatását, aminek nem szabad határt szabni. Különben meg vándorolnak a mesék maguktól, csak ma már jobban szeretnek száguldani a levegőben. Borges egykor megálmodott, egyelőre még nagyon kaotikus, de éjjel-nappal nyitva tartó új világkönyvtáráról: az internetről nem is szólva.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/5-ös lapszámában. Tolnai Ottó nemsokkal a lapzárta után hunyt el. Emlékét megőrizzük.

 

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerkesztője, a debreceni Déri Múzeum segédmuzeológusa, a FISZ Könyvek egyik sorozatszerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-ösztöndíjasa. Portréját Vigh Levente készítette.