Bartalos Tóth Iveta tárcanovellája

Natasha Barova felvétele

Alzsbetka

Az én sakktáblám nem hatvannégy mezőből áll

A kezdeti hónapok rohadtul nehezen teltek. Újonc, kiskatona, magyar. Egyenként is mind mocskos szitokszavak voltak, nem még így, egyben. Nem szóltam vissza egyikre sem, nem szálltam szembe a rangidősekkel. Mi értelme lett volna egy olyan közegben, ahol huszonnégy órán át összezárva éltem velük?

Csendben maradtam. Kifényesítettem a bakancsokat, ha rám parancsoltak. Uramnak szólítottam az összes büdös parasztot. A többi szerencsétlen újonccal együtt némán takarítottam fel a habot, miután az idősebbek mosóport szórtak szét a zuhanyzóban és felöntötték azt egy kanna vízzel. Körbeálltak minket és hangosan röhögtek rajtunk. Négykézláb suvickoltuk a padlót, miközben ők azt pontozták, melyikünknek van kislányosabb hátsója. Mirka, Gabika, Evicska, neveztek át minket, keményebben súrold, gúnyolódtak. Mindig akadtak persze olyanok, akik lázadni próbáltak az ilyen helyzetekben, felálltak és azt mondták, mutasd meg, hogy is kell ezt rendesen csinálni, Beátka, otthon biztos megtanultad az anyukádtól. A retorzió minden esetben elég kemény és szemléletes volt ahhoz, hogy ne próbálkozzunk hasonló hülyeségekkel és tiszteletben tartsuk az efféle hím falkák ősidők óta fennálló szabályait.

Én mindvégig arra gondoltam azokban az időkben, hogy hamarosan ez is el fog múlni. Lesznek a következő pillanatban, holnap, egyszer, valamikor mások majd az új kiskatonák. Eljön a nap, amikor én fogom felzabálni az ő otthonról kapott csomagjukból a házi kolbászt, a kedvenc csokijukat, dobom oda szótlanul az ágyuk mellé a koszos bakancsomat és ők rögtön fogják tudni, mi a dolguk. Én is szétszórom azt a kurva mosóport a padlón, vagy ráöntöm a kanna vizet. Nem is egyet, mindjárt kettőt. Fognak előttem is térdepelni fogkefével a kezükben és csempét súrolni, magyar lánynevet adok majd mindegyiknek, Hajnalka, Anikó, Erzsike, kiáltom majd oda nekik és ők sem szólnak vissza, csak annyit, hogy igen uram, vagy értettem uram. Elvékonyított lányhangon persze.

Jó megfigyelő voltam, nem telt sok időbe, hogy dekódoljam a laktanyán belüli teljes világ működési mechanizmusait. Elkezdtem felismerni a szagokat, látni a sötétben. Tisztában lenni az érdekekkel, egy képzeletbeli térképen elhelyezni a vaskapun belüli szemétdombokat és kiskakasokat. Megfigyelni, ahogy kapirgálnak. Mindegyik a saját arany krajcárát kereste. Apám világa volt ez, ebben nőttem fel, egy sakktábla fekete-fehér figurákkal, beáldozható parasztokkal és a győzelem bőrön át kipárolgó émelyítően finom illatával. Gyerekkorom óta ez volt a kedvenc játékom.

Tudtam, mikor kell csendben maradni, és ha megszólalok, mit szabad mondanom. Mikor kötelező elfordulni, mikor lehet megfigyelni, és melyik az a pillanat, amikor igenis oda kell állni, hogy tudják, én is játékban vagyok, engem sem lehet kihagyni a buliból. Már nem röhögtek ki, ha beszéltem, egyre jobban ment a szlovák is. Megtaláltam a helyemet a társaságban.

Apám haverjának köszönhettem a melót az üzemanyagtöltő állomáson. Benzinkutas voltam, megtankoltam a kocsikat, a menetleveleket akkor még szigorúan csak a rangidősek írhatták ki. A szövetkezetben nőttem fel, tudtam, hogy így lopják el az üzemanyagot, apám nem egyszer kapta el a traktoristákat, ha hasonló kis stiklikkel próbálkoztak a telepen. Kis ember, kis stikli, gyenge próbálkozás, mondta olyankor. Az igazi tolvajok, mint amilyen ő volt, már akkor sem liter-, kiló-, darabszámra loptak.

Mivel volt jogsim, egy idő után én is jártam az Urallal üzemanyagért, aztán egy napon már nem fordultam el, nem mentem ki az irodából, nem adtam át a tollat, csak megkérdeztem, hány kilométert, milyen úticélt, hány litert írunk be. Nem volt ellenkezés, nem volt vita, nem kérdeztem én se semmi mást, csak beálltam a kellő pillanatban egy működő rendszerbe, tettem a dolgom és elvettem a részem. Kellett a pénz, mert az élhető mindennapok sokba kerültek. A nagyobb adag, jobb kaja az egyébként kapott hideg moslék helyett, a kimenő, egy újabb váltás ruha vagy bakancs, a cigi, a csesztetésmentes pihenő aranytintával nyomtatott árcímkéikkel a pult alatt eldugva vártak a pénzes vásárlókra. Én pedig vásárolni és élni akartam. Nem anyám csomagjaira várni, mint a legtöbb szerencsétlen, hogy egy jót ehessek, vagy hogy meglegyen a napi cigiadagom. Nem az ő kesergő soraiból megtudni, hogy telnek a napjai nélkülem, hányszor imádkozik értem naponta Szűz Máriához a templomban. Nem a kishúgom rajzait bámulni meghatódva. Az élet cigifüsttel, ropogós ezresekkel és női parfümökkel teli illatát akartam érezni újra. Hosszú hónapokig vártam a pillanatra, mire végre elérkezett. Csak ültem egy bordó színű bőr fotelben egy Zsolna környéki klubban, az asztalon vodka, kezemben szivar, előttem a táncparketten valami ismeretlen szlovák slágerre vonagló helyi kiscsajok. Mindegyik tetszett, van az az idő, amely után már bármelyik nő az eseted.

Ahogy lehúztam az első pohár piát, azt éreztem, hogy végre megint minden a legnagyobb rendben van. Mindegy, hogy otthon, a nyitrai egyetemen, vagy ezen a poklon túli idegen helyen vagyok-e, az én életemben mindig én mozgatom a figurákat, hogy nyerni tudjak. Amire pedig soha senki sem számít, hogy az én sakktáblám nem hatvannégy mezőből áll, ha én azt úgy akarom.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/5-ös lapszámában

Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)

A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Legútóbbi könyve a 2024-ben megjelent rövidprózákat tartalmazó Helé. Családjával együtt Nyárasdon él.