R. Nagy Krisztián prózája
Urbantristesse felvétele
A gyalogfenyő
Az ősöreg társasjátékisten, Sacchus mitikus sakk-készlete a Nagy Unalom kétszázezer éves időszakának alkonyán készült. A legtöbb neves történész úgy tartja, szoros összefüggés van a játéktábla és a korszak vége között – a neolitikus emberek az istenséggel folytatott játszmáik során rájöttek, hogy háborúzni felettébb szórakoztató, és a való világra képezték le a sakk szabályait.
Sacchus készletének minden figurája egyedi anyagból készült – a fehér királyt a planéta utolsó mamutjának agyarából faragták, a feketét pedig a KáPéGé kipusztulást okozó aszteroidából. A fehér bástyát a paleotik legnagyobb megváltójának combcsontjából, aki egy kontinenseken átívelő vallást alapított; manapság, százezer évvel később, senki sem emlékszik erre. A tisztek készültek az utolsó brazil terrormadár csőréből, a bálnákkal táplálkozó gigakagyló legszebb gyöngyéből, vagy a világ egyetlen sztegoszauruszvért tartalmazó szúnyogját rejtő borostyánból.
A gyalogok szerényebb matériákból születtek, többnyire kihalt és elveszett fákból, mint a lepidodendron pikkelyéből, a sigillaria gyökérzetéből, vagy az araucaria mirabilis obszidianizálódott törzséből. Az A2-es helyet elfoglaló gyalog, mely történetünk szempontjából lényeges, egy ősi fenyőfa utolsó példányának faragványa – egy olyan valaha volt organizmus húsa, melynek eddig nem találták fosszilizálódott nyomát, így neve sincs az emberi szótárban.
A szóbeszéd úgy tartja, hogy sakk-készletének mágikus mivoltából kifolyólag soha senki nem aratott még győzelmet az istenség felett. Márpedig rengeteg kihívója akadt az írott történelem, mégtöbb az íratlan történelem során. Legyőzte a gyorskezű Akhilleuszt, amikor az egyik huszárjával behatolt az akháj hős védelmi vonalai mögé. Nyolcadik Henrik egész ügyesen kezdett, de miután a lova elesett, mint aki elfelejtett játszani – hiába promótált királynőket sorra, mindet fel kellett áldoznia. Iskarióti Júdás trükkösen manőverezett a püspökjeivel, de lógva hagyta a királyát egy óvatlan pillanatban. Tizenhatodik Lajos királynője egy mesteri korzikai kezdés áldozatául esett néhány lépésen belül. Egy folytó mattal győzte le Sacchus Frigyest, a rőtszakállú német-rómait. Galileót püspökökkel kerítette be. Az orléans-i szüzet egy frájdliver kezdéssel verte el.
A vén istenség megkérdőjelezhetetlenül uralkodott a játék felett.
Átkozott nap volt, amikor háztűznézőbe érkezett az illuminátusok hercege.
Sacchus két leánya, Ében és Ivor káprázatos, kifinomult, lélegzetelállító, tüdőembóliát és agyvérzést előidéző mesebeli szépségek voltak. Az illuminátus hercegnek azonban nem igazán számított, melyiknek csapja a szelet, a lényeg az volt, hogy a stratégiai képességéről híres isten családjába házasodhasson, az álomszép trófeafeleség mindössze egy kellemes bónusz lett volna.
Sacchus persze tudott a fiú szándékairól, nem ő volt az első címeres illuminált szabadkőmíves fejedelmi sarj, aki megfordult a házában. Végtelenül élvezte azonban gyalázatosan elverni sakkban a komolytalan kérőket, hiszen mind „a világot háttérből uraló manipulatív géniusz”- címet hitték magukénak.
Jelen ifjú herceg fényesen teljesített a próbán, bár természetesen ő is kikapott. Szorítófogóba kerültek a bástyái, és Sacchus egy huszárcsellel hathónapos ostromblokádot indított a fő védelmi vonala ellen. Az utánpótlási ösvényeket a püspökséggel állandó fenyegetés alatt tartva kiéheztette a herceg gyalogságát, akik hamarost fellázadtak a nemesség ellen, lefejezték az összes tisztet, a királynőt és királyt, majd kikiáltották a tábla általuk kontrollált részét független köztársasággá.
A játékosok kezet ráztak. Nyilvánvaló volt a herceg szégyene, természetesen azonban az illem megkívánta, hogy végigcsinálják a háztűznéző ceremóniát. Sacchus önteltségében fürdőzve azonban elfelejtette elpakolni a mágikus sakk-készletet.
A háztűz csodálatos volt, hét napon és hét éjjelen át égett a spektrum minden színében. Az isten házának népe szalonnát és pillecukrot sütögetett rajta, hordószámra fogyott a bor, amit Sacchus fiatal kuzinja, Bacchus biztosított.
A vigadalom azonban katasztrófához vezetett. A2-es gyalog, a játék leghaszontalanabb figurája, lángok martalékává lett.
Sacchus, a verhetetlen társasjátékisten azóta nem fogad új kihívót. Készletének mágikus ereje odalett.
Isteni palotáját lányaira bízta, és a világot járja, reménytelenül keresve a százezer éve kihalt növényt, hogy pótolhassa a hamuvá lett gyalogot. Elkeseredettségében minden fában a gyalogfenyő leszármazottját véli felfedezni, kivágja, megfaragja, majd dühösen földkörüli pályára hajítja a figurát.
A gyalogfenyőre van szüksége. Semmi más nem fogja visszaállítani hajdani dicsőségét.
Ha utazásaid során kivágott erdőbe botlasz, tudhatod, hogy a vén Sacchus járt ott előtted. Tekints körbe, ott van-e még, és ha igen, csevegj el vele. Minél tovább szóval tartod, annál később jön el az idő, amikor megszálottságától vezérelve kidönti majd a bolygó utolsó fáját is. Talán az lesz a gyalogfenyő.
R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely)
Budapesten él, az ELTE bölcsészkarán végzett, prózát ír. 2017-ben jelent meg első novelláskötete Szúnyog a negyedik falon címmel.