Zofia Nałkowska regényrészlete Petneki Noémi fordításában

Julija Svetlova felvétele

Határ

Tavasszal Bogutowa olyan súlyosan megbetegedett, hogy a chązebnai doktor már nem tudott vele mit kezdeni, a városba kellett vinni, hogy megműtsék.

(…)

Bogutowa áthaladt a városon, ahol élete jó részét végigszolgálta, de egyetlen házat, egyetlen utcát sem ismert fel. Időnként elfogta a rettegés, hogy mindebből semmi sem igaz, hogy csak álmodja az egészet.

Nagy sokára sikerült felcsöngetniük a kórházat. Az ember, aki kaput nyitott, nyomban kijelentette, hogy nincs helyük. Csak akkor adott hitelt Justyna szavának, amikor a lány kivette a táskájából a chązebnai doktortól kapott papírt; de azt mondta, várjanak, mert ilyenkor még mindenki alszik. A holmijukat viszont nem engedte bevinni.

– Édesanyám megvár itt egyedül? – kérdezte Justyna, és aggódva nézett az anyjára.

Bogutowa nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Justynának ott kellett hagynia, hogy elvigye a holmijukat Jasia Gołąbskához, mert nem maradhatott csak úgy ott az utcán. A váróterem padján Bogutowa megint egyedül volt. Eszébe jutott, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt ebből a kórházból indult világgá, miután Justynka megszületett. De mindjárt ez is olyan valótlanná vált. Orrában érezte az émelyítő, rettenetes kórházszagot, lent, a lábainál látta a kockás kőpadlót, és arra gondolt, hogy nincs semmi rosszabb az ittlevésnél és várakozásnál, hogy meghalni is jobb lenne ennél. A kőkockák hirtelen óriásivá nőttek, elmozdultak, felemelkedtek, Bogutowát pedig elfogta az émelygés és a rettenet. Úgy érezte, mindjárt a padlóra hány, és elveszítette az eszméletét.

Amikor Justyna visszaért, ugyanaz az ember nem akarta beengedni a kórházba, mintha valami idegen lenne. De annyit sírt és könyörgött, hogy az ember nemcsak hogy beadta a derekát, hanem még azt is megmondta, merre kell mennie. Justyna elment megkeresni az anyját a belosztályon, és ott tudta meg, hogy a beteg, akit az éjjel hoztak be faluról, már a műtőben van. Egy szakács módjára tetőtől talpig fehér köpenybe öltözött ember elkísérte egy folyosóra, és meghagyta, hogy ott várjon. Kövér, szerzetesruhás, hatalmas fehér fátylat viselő nővér haladt el mellette, és megkérdezte, mit csinál itt.

– Miért ilyen későn hozta be? – szólt rá szigorúan.

Justyna nem tudta, mit válaszoljon, hogy ne haragítsa magára, csak azt kérdezte, nagyon beteg-e az anyja.

Az apáca megvonta a vállát, rá se nézett.

– Faluhelyen mindig az utolsó pillanatig várnak, és csak akkor viszik a beteget kórházba, amikor már késő. Éjszaka kellett volna az orvost fölébreszteni.

Justyna szívén olyan félelem lett úrrá, hogy semmi mást nem mert kérdezni. Ott állt a folyosón, nézte az ajtót, és arra gondolt, mit csinálhatnak mögötte az anyjával.

Közelebb lépett, és hallgatózott, hogy az anyja nem kiabál-e, miközben vagdossák. De semmi nem hallatszott, se beszéd, se mozdulat, mintha nem is lenne odabent élő ember.

(…)

Néha a folyosón elhaladt valaki, és mindig megnézte őt magának. Már nem mert faggatózni, csak azt ismételgette magában: „Istenem, Istenem.” Azt járt a fejében, hogy mindkettőjüknek befellegzett, innen nincs menekvés. Még egy fehérköpenyes haladt el mellette, és azt mondta, nem állhat itt, be kell mennie a váróterembe. Úgy tett, mintha odamenne, de amint a fehérköpenyes eltűnt, visszatért az ajtóhoz. Elmerült a gondolataiban, mintha állva aludna. És amikor az ajtó végre kinyílt, egészen értetlenül ugrott félre.

Többen jöttek ki, dühösen hadartak. A legidősebb, egy kopasz orvos mintha el akarta volna hessegetni magától a többieket. Mellette haladt az apáca:
– Egészen eddig jó volt a pulzusa – hadarta. – Gyenge, de jó…
Mintha ki akarta volna engesztelni az orvost, menteni próbált volna még valamit.
– Azonnal látszott, hogy reménytelen eset – mondta valaki hasonló hangnemben. – Az utolsó pillanatban hozzák be…
– Itt a lánya.
– Jézusom, édesanyám meghalt! – kiabált Justyna. Az orvos megfordult, ránézett és továbbment. A nővér Justyna mellett állt, és tartotta a vállát.
– Csöndben légy, gyermekem, nem szabad így kiabálni – ismételgette, és húzta odébb magával. Megkérdezte, hol lakik, van-e itt családja.
– Nem volt senkim – siránkozott Justyna –, csak az egy szem anyuskám. Egyedül voltunk a világon.

Kitépte magát az apáca kezéből, és berontott a különös, borzalmas szobába. „Talán még él, talán egy kicsit még él” – gondolta magában. Elakadt a lélegzete az éter és a kloroform fullasztó szagától. A holttest egy vasasztalon feküdt, fehér lepedő alatt. Minden úszott a vérben, a vödörben is csupa véres dolog volt. Justyna rémülten emelte le anyja fejéről a vásznat, és megcsókolta az arcát. Puha volt még és meleg, de nem olyan, mintha aludna. Kihúzta a lepedő alól a vaskos, fehér kezét, a keze is puha volt és meleg, nehéz és magatehetetlen, minden ujja külön-külön hullt vissza. Valaki szó nélkül takarított. Két kórházszolga lépett be az ajtón, hosszú, talicskaszerű faalkotmányt hoztak, meg botokat, letették a földre, és odaléptek az anyjához. Gyors mozdulattal, szó nélkül megragadták, az egyik a háta alá, a másik a lába alá nyúlt, és letakart testét a fadobozba rakták. Justyna a halott feje alá gyűrt egy darab lepedőt, és követte a két embert a folyosón, a lépcsőkön, a padokkal teli kerten és az udvaron át a hullaház ajtajáig, ahová megint nem engedték be. De látta, hogy több halott is van ott, sorban, magasan feküdtek a deszkákon, kilátszott a meztelen talpuk a rövid, visszagörbülő lábujjakkal.

Ott állt még egy darabig az ajtó előtt, amíg azok az emberek ki nem hozták az üres saroglyát. Akkor egy kicsit arrébb ment, és leült egy padra az udvar közelében. Sírhatnékja volt, de a könnyei nem eredtek meg, megakadtak a torkában, keményen, szárazon.

Kora reggel volt, az ég derült. Enyhe, hűvös szellő fújt, az egész világ békésnek tűnt, mintha nem történt volna semmi különös. Justyna behunyta a szemét, a szemhéja égett, a feje nagyon fájt. Arra gondolt, hogy tegnap reggel még Boleborzában voltak, és még élt az édesanyja. Eszébe jutott, hogyan utazott mellette a lovaskocsin, milyen nyugodtan bóbiskolt a vonaton.

Úgy érezte, még utazik és ott ül az anyja lábánál a vonat fapadján, felébred, újra elalszik. Ismeretlen arcok jelentek meg előtte, hirtelen megcsúnyultak, azután eltűntek. Később a saját belsejében szólalt meg valaki: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan,” majd szintén eltűnt.

Amikor magához tért, észrevette, hogy ugyanaz az apáca ül mellette a fehér fátyollal a fején, és nagyon elcsodálkozott. A kertben csak úgy ragyogott a nap. A kerti ösvényen, a kis zöld fák alatt egyforma, kékes köpenybe öltözött emberek haladtak. Néhányan meg-megálltak, beszélgettek.
– Elaludtál, gyermekem – mondta a nővér, és rámosolygott. Nem volt még öreg, és jó embernek tűnt. Megkérdezte Justynát, van-e pénze.
– Hamar el kell temetni, mert meleg van, és a holttest oszlásnak indul. Ha most mindjárt rendelnél egy koporsót, éjszakára még ki lehetne állítani a kápolnában.
Justynát átjárta a hideg, és sírva fakadt. Csak most értette meg, hogy mindez valóban megtörtént. Elfordult, és sírva nézte a hullaház ablaktalan, kicsi faépületét.
– Olyan fiatal vagy – mondta az apáca. – A Jóisten megvigasztal.

Justyna a fejét rázta. Tudta, hogy már soha semmi nem vigasztalja meg, az anyja nem támad fel, ő pedig egész életére egyedül marad.

Zofia Nałkowska (Varsó, 1884–1954)

Lengyel író. A két világháború között működő Lengyel Irodalmi Akadémia egyetlen női tagja. Pártfogolta a fiatal szerzőket, így Bruno Schulz pályáját is ő egyengette. A II. világháború után a náci bűnöket kutató nemzetközi bizottság tagja; e munkája nyomán született egyetlen Magyarországon megjelent könyve a Vallomás (ford. Mészáros István, Magyar Helikon, 1965, eredeti címe: Medaliony). Zofia Nałkowska a lengyel PEN Club alelnöke és a Szejm képviselője is volt. A Határ (Granica, 1935) című társadalmi-lélektani regénye elnyerte az Állami Irodalmi Díjat, 1938-ban pedig film készült belőle. Évtizedekig kötelező olvasmány volt a középiskolákban, jelenleg a választható olvasmányok kategóriájában szerepel.

Petneki Noémi (Budapest, 1978)

Fordító, tolmács. Az ELTE latin és lengyel szakán diplomázott, doktori tanulmányait a Jagelló Egyetemen végezte, jelenleg is Krakkóban él. A szabadság útjai. Lengyel női szerzők a kezdetektől az irodalmi Nobel-díjakig című könyve megjelenés alatt áll. Fontosabb fordításai: Hanna Krall: Maria H. emlékezik; Magdalena Grzebałkowska: 1945. Háború és béke; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (in Alan Walker: Chopin, Ford. Fejérvári Boldizsár); Latinitas Polona (tanulmánykötet).