Egy tiszta szellem köszöntése – 1925. február 14-én született Rákos Péter
A prágai Károly Egyetem tanára volt ’58–’59-ben, harminchárom éves korában, amikor az irodalompolitika állást foglalt Magyarországon a népi írók ügyében – valójában ellenük. A pártot és határozatát korifeusok hónapokig húzódó sajtóvitája sietett legitimálni. Ebbe a sorba, mely főként Németh Lászlót „kárhoztatta”, egyedül Rákos Péter nem állt be. Az idézett finom kifejezés is tőle származik; ez a választékosság, nagyvonalúság, pallérozottság volt a jellemzője. Kiállt Németh László mellett. Kiállása, vitahozzászólása nem kapott helyet a sorban, fényesen kirítt belőle, s amikor egy évtizedre rá a pozsonyi Madáchnál kiadott tanulmánykötetében (Tények és kérdőjelek. Tűnődés az irodalmon) ezt az írását is közzétette, a könyvet Magyarországon nem terjesztették, az OSZK-ban is zárolt anyagként szerepelt. Rákos Péter ebben az első magyar könyvében nem szerény volt – mint azt egyik kortárs recenzense írta róla –, hanem önazonos. Természete, jelleme, alkata, az emberekhez, a tényekhez és a kérdésekhez, nemkülönben önmagához való viszonyulása – ez mind-mind egynemű volt benne. Magától értetődőn a válaszai is.
Amikor ez idő tájt, könyve megjelenésekor a sajtó megszólította őt azzal a tisztelgőnek szánt bevezetővel, hogy neki ugye a magyar kultúra prágai szolgálata önként vállalt tiszte, így kezdte válaszát: „A kérdést bevezető megállapítás máris zavarba ejt: nem vagyok ugyan fatalista, de azt sem merném állítani, hogy életsorsomat minden részletében magam választottam, »önként vállaltam«.” Miután családjával együtt kiragadták szeretett Kassájából, Auschwitzból már szerettei nélkül térhetett csak vissza, lakásukba pedig egyedüliként sem, azt ugyanis a „felszabadítók” foglalták el. Válaszolhatta volna ezt is? Tényszerűen igen, műveltsége, emberre s tárgyra kiterjedő figyelmes szeretete és ismerete okán nem.
Egy másik példaképét, Márai Sándort hetvenedik születésnapján káprázatos írással köszöntötte az Irodalmi Szemlében. Köszöntője vallomás is, vállalás is. A pozsonyi irodalmi és kritikai folyóiratban Kassát vállalta, Márait vállalta, s mindazt, amit e kettő jelent neki. Miként említett kötete, ez is épp csak átcsúszott azon a pillanatra szabad vékony mezsgyén, amely a csehszlovákiai ébredést és tisztulást eltipró megszállás és a retorziókkal kezdődő visszarendeződés közt adódott. Utána egyeseket a pálya szélére száműztek, s ezekről igény szerint szabadon ítélkezhettek, beléjük is lehetett rúgni. Akár megint Máraiba is. Akár Rákos Péterbe is. A lehetőség természetesen mindenkor adott, ma is, de akkor a legártatlanabbnak tűnő intés, feddés, elmarasztalás is felért a váddal. Annak is számított. A ’68-as események után a napos oldalon maradt (cseh)szlovákiai magyar írók, akik ’18-at és ’48-at követően (ők mondták így:) a nulláról indultak, a semmiből teremtettek irodalmat, ekkor, mint a bibliai tisztátalan szellem, amely visszatér a házába, ahonnan jött, beköltöztek a maguk lecsupaszította semmibe, ültek rajta, trónoltak, feddtek, intettek, állva integettek.
Fábry Zoltán és Rákos Péter. Stósz, 1964 táján. Fábry Zoltán hagyatéka. Fórum Kisebbségkutató Intézet, leltári szám: 01180-148. (digitalisemlekezet.eu)
De mint jut egy születésnapi köszöntő a semmibe, a semmikig? Talán a tulajdonnevek, az itt kiírt személynevek és a semmi közt tátongó űr az oka, melyben a magam helyét keresem, nem tudom. Márairól nem tanultunk, először Zeman László említette az egyetemen. Amúgy nem létezett. Nem írtak róla sem az Egyetemi Könyvtárban, sem a magyar tanszékin, sem az antológiákban, sehol se. Pedig tartottak és tartottunk évfordulókat, a lapok is, a naptárak is: te jó ég, mennyi évfordulót, mennyi ötre, mennyi nullára végződő nevezetességet és hírességet! Némelyik köszöntőt vagy emlékezőt akár idézhette volna is az ember, annyiszor írták le, nagyjából ugyanazt vagy szó szerint ugyanazt.
Ők, a nevezettek, a kiebrudalandók és kiebrudaltak, a megregulázandók – akárcsak a népi írókról folyóban a népi írók – a róluk szóló vitában nem vettek részt. Természetesen magától értetődő módon, Köves Gyuri módjára. Ahogy Rákos Péter írja: „a rossz az, ami nem szorul magyarázatra.” Most, újraolvasva az eddigieket, meg kell állnom a retorziónál. A szótár szerint: megtorlás. Akkor ezt valóban revideálnom kellene. Merthogy mit toroltak meg Németh Lászlón? Vagy például Márain? A példát? S Rákos Péteren, rajta mit? Ő maga a sajtóban nem közölt, Németh László védelmében írt hozzászólását azzal kezdi, hogy a népi írókra vonatkozó és szóvá tett negatívumok ellen kétféle érvelést tart lehetségesnek és szükségesnek: „hogy a szemükre vetett dolgot sosem vallották, hirdették, cselekedték stb., vagy pedig: hogy a szemükre vetett dolgot vallván, hirdetvén és cselekedvén nem tettek semmi olyat, amiért kárhoztatás jár.” „Megtorol: <rajta v. máson esett súlyos sérelmet> abban a tudatban bosszul meg, hogy ezzel erkölcsi kötelességét teljesíti.” Így viszont már megint kezdem érteni: az a vékony mezsgye épp Fábry Zoltán halálának pillanatában fogyott el a lábuk alól. Erkölcsüknek többé nem volt gátja. Tort ültek az erkölcsükön, azzal toroltak.
Van-e egymástól ennyire különböző életmű és alkat, mint Németh Lászlóé és Márai Sándoré? Rákos Péter tudna erre elegánsan válaszolni: legkisebb közös nevezőjük az olvasó. S mi a közös az ebben a köszöntőben nevezettekben? Kiemelkedtek. Azzal, amit vallottak, hirdettek, alkottak. Ők, a százasok, az ötösök és a nullák soraiból. Ünnepeltünk köztük sem tekinthető másnak. Se olyannak, mint a többi százas. Ő Rákos Péter. Isten éltesse, Tanár Úr, tudom, nem szorul rá erre a kívánságra, hál’ isten, élteti.
A 2002-ben elhunyt Rákos Péter említett Márai-szövege itt érhető el.
Csanda Gábor (1963, Pozsony)
Irodalomkritikus, szerkesztő, a „Spolok Madách — Madách Egyesület” kiadóvezetője.