Gyenge-Rusz Anett novellája

liaye/lomography felvétele

 

Örökös

 

Reggel, amikor leültem kávézni, úgy éreztem, ez lesz az utolsó alkalom. A főépületből pár hete elvitettem a tűzhelyet, csak a sparhelt maradt meg a nyári konyhában. Azt mondták, azt ne adjam el, mert növeli a vételárat. A kotyogóst otthonról hoztam. Tegnap este volt még annyi lélekjelenlétem, hogy elmossam, így már csak megtömni kellett, aztán feltenni. Begyújtottam. Gyorsan égtek a fadarabok, éppen csak felforrt a víz. Hagytam kialudni a parazsat. Az ebédet már máshol akartam, pontosabban máshol terveztem elfogyasztani.

 

*

 

Eladó lett a ház, amelyben az életem felét töltöttem. A dédnagymamám volt az utolsó lakója. Féltette az épületet, de miután bekerült az idősek otthonába, az egyik testvére rábeszélte, hogy ajándékozza el az ingatlant, méghozzá éppen neki. Megígérte, hogy gondozni fogja a családi örökséget, sajátjaként tekint rá és rendbe hozza. Aztán mama meghalt, a kedves rokonok meg szétlopták a berendezést. Persze, tagadták. Ráfogták, hogy betörés történt, de én jól ismertem őket, tudtam, hogy hazudnak.

Dédnagymamám halála után kiderült, hogy ezek az idióták egyáltalán nem akarnak az örökséggel foglalkozni. Akkor persze nem volt visszatartó erő a földrajzi távolság, amikor elhurcolhattak ezt-azt a házból! Miután már semmi érdekeset nem tudtak magukhoz venni, megkerestek engem, a dédunokát, hogy segítsek nekik az eladásban. Fájt, hogy elveszítem, de, magamat is vigasztalva, inkább azt mondtam azoknak a hülyéknek, hogy segítek, közvetítek, mindent elintézek, csak a közelébe ne menjenek többet. Így én annál több időt tölthettem ott.

Hónapokon keresztül minden hétvégén a házban voltam. Az egyik szobát lakható állapotban találtam. Az ablak az utcára nézett, így nappal elég világos volt. A redőny is működött, estére lehúzhattam. A háromágú, üvegburás csillárban két égő világított, kellő fényt adtak az olvasáshoz. A nyári éjszakákat a nyitott ablakon betóduló, friss hegyi levegő hűtötte, télen pedig a cserépkályha adott meleget. Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint fél évet éltem itt. Kezdetben nem foglalkoztam az eladással, azt mondtam a szerencsétleneknek, hogy egy ilyen kistelepülésen lehetetlen vevőt találni, ők meg elhitték és békén hagytak. Pár hónap elteltével éreztem, hogy most már illő lenne valami látszattevékenységet folytatni, meghirdettem hát. Nem éppen előnyös képekkel és feltételekkel, drágán. Jó ideig nem is figyelt fel rá senki, a hirdetés mégis fordulópontot jelentett. Addig nem nyúltam semmihez, csak élveztem az ottlétet. Sosem hoztam magammal senkit, mégsem éreztem, hogy egyedül vagyok. Sőt, határozottan az volt a benyomásom, hogy többen is vannak körülöttem. Nem tudom megmagyarázni, miért, de biztos voltam benne, hogy csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, akiknek valamilyen kötődésük van a házhoz. Benéztem a szekrényekbe, bejutottam végre az egykori éléskamrába, aminek szorult a kilincse. Furcsa, hogy ilyen könnyen ment, mintha eddig tartotta volna valaki belülről, és most mégis megengedte, hogy bemehessek.

Először arra gondoltam, valahol el kell kezdeni, hát összeszedem a szemetet. Valami azt súgta, ha végzek a kidobandókkal, tere lesz a megújulásnak. Lomtalanításban mindig jó voltam, gyorsan haladtam, egy hétvége alatt kidobáltam mindent, ami nem volt odavaló.

A következő hétvégén a nyári konyhával összeépített éléskamrát vettem célba. Ez a mama birodalma volt. Mosolyogva gondoltam rá, hogy a jelenlétében biztosan nem mertem volna hozzányúlni semmihez. Emiatt döntöttem úgy, hogy csak azt dobom ki, ami menthetetlen, a nagy részét majd hazaviszem, pár dolgot pedig eladok a faluban. Lássa a rokonság, csinálok itt valamit, a pénzt megkapják és mindenki elégedett. Sok időbe telt átrágni magam ezen a két helyiségen. Teljesen elvesztem a gyönyörű cseréptálak, régi képeslapok, hímzett asztalterítők forgatagában. Az élelmiszerről nem is beszélve. Mindent egyesével kellett ellenőrizni, megkóstolni, megszagolni. Vagy száz befőttet, savanyúságot és lekvárt. A címkék lekoptak vagy ragacsosak voltak, sötét is volt a kamrában, nem láttam jól. De nem csak ezért haladtam lassan. Időről időre hátrakaptam a fejem. Olyan volt, mintha a sarokból állandóan figyelne valaki.

Éppen felbontottam egy lekvárt, kiskanálnyit vettem belőle. Vadmálnának tűnt.

– Hogy vóna az? Há érizel te abba egy magot is? – szólalt meg egy idős, de határozott női hang.

Hátranéztem, és a sarokban, a lefordított vájling tetején egy ősz hajú, alacsony, ráncos, takarosan öltözött, szemüveges valaki ült. Lábát kinyújtva keresztbe tette, kopogott a botjával a téglapadlón. Egyenesen a szemembe nézett, és mosolygott. Semmi kétség: mama volt az.

Miután megfagyott, majd kiengedett bennem a vér, visszamosolyogtam.

Mama koppantott még egyet a botjával, majd rátámaszkodva felállt. Elég könnyen mozgott ahhoz képest, hogy évek óta halott volt. Magam mellé húztam egy kis hokedlit, amire leült, és így folytatta:

– Csipkelekvár, no! Há de mán hánszor elmesélittem nekid! Hánszor! Látod, ottan azt a nagy, fehér lábost? No, abba bontottam mindé a csipkét szét, a bogyóját. Abba tettem a magot. Há sokáig tartott, no, de há hova sietünk, gyerikim, hova sietünk? Aztán a húsát, hogy szőrös ne maraggyík, azon a szűrőn, há ni má rozsdás, há ezen nyomtam kirisztül, de mindé csak az újaimmal. No, oszt ha ez meg vót, a másikba, a pirosba tettem fel főni. Mé persze, cukorral, de abbú csak keveset! Ne olyan legyen, mint a bóti, há meddig menné te avval? Semmit! No, oszt így készű, a csipkelekvár…

Úgy mesélt, mintha még mindig itt élne. Folytatódott a rendrakás, de már gyorsabban haladtam, mert mama fejből tudta mindenre a választ. Az utolsó polcnál kezdtem fáradni. Az asztal és a padló tele volt befőttesüvegekkel. A kezemben lévőket nem akartam kitenni az udvarra. Gondoltam, ott a régi heverő az ablak mellett, dédnagyapám halála óta senki nem használta, hát ennyi súlyt csak elbír még. Ahogy az ágy fölé hajoltam, mama felkiáltott:

– Há a papóra akarjad rája tenni azot, gyerikim?

Akkor vettem észre az oldalán fekvő ember körvonalait. Az orráig felhúzott sötét takaró alól csak sárgás homloka meg fehér haja látszódott ki, és teljesen beleolvadt a megfakult díszpárnába. Megérezhette, hogy nézem, mert kinyitotta a szemét és felém fordult. Savanyú öregszagot árasztott. Nem mosolygott. Mondott néhány szót, de nagyon halkan. Aztán újra lecsukta a szemét. Megkérdeztem mamától, tudja-e, mit mondott papó, mert én nem hallottam rendesen.

– Azér nem hallid, mer nem emlékizel a hangjára.

Igaza volt, megpróbáltam visszamenni az időben, de nem találtam olyan emléket, amelyben papó hozzám szólt volna. Azért örültem, hogy ő is itt van.

A következő hétvégén a szobákat kellett rendbe hoznom. Hívott valaki, hogy eljönne körülnézni. Nem tűnt komoly vevőnek, de a hívását jelnek vettem a továbbhaladáshoz. Ez nagyobb kihívásnak tűnt, mint a nyári konyha. Kinyitottam az első ruhásszekrényt. Tele volt törlőrongynak szánt vászondarabokkal, molyrágta ágyneműhuzatokkal és volt ott rengeteg papír is, egymás hegyén-hátán. Káromkodva dobáltam rá mindent a fal melletti kihúzhatós kanapéra. Ezt bezzeg nem találták meg az idióták, amikor idejöttek lomizni. Pedig elvihették volna a rongyokat. Mérgemben mindet ki akartam dobni, amikor egy üveg koccanását, majd szisszenést hallottam, és fémkupak csörömpölést a padlón. A hang forrását keresve most is egyenesen a sarokba néztem. A kopott bőrfotelben ott ült nagyapám, derűsen mosolygott, belekortyolt a sörbe, aztán felém emelte az üveget:

– Add oda a tollfelvásárlónak! Nehogy azt hidd, elvisz az minden szart! Vigyék, minek ez neked? Minek ez nekünk? A papírokat meg égesd el a kertben! Nagyanyád levelei… Ha gondolod, el is olvashatod, de kérdezem én, még egyszer, minek az neked? Nem fáraszt eléggé a takarítás?

Meg se rezzentem, gondoltam, hogy előbb-utóbb ő is előkerül. Látszott a bőrén az ivás, de ezzel nem foglalkoztam, tudtam, hogy ebbe halt bele. Örültem, hogy az ő hangjára legalább emlékszem. Alig érződött a tájszólása, helyenként az á hangoknál, de jórészt levetkőzte. Nagyapám a városban dolgozott, ott más szokások uralkodtak. Beszélgetni kezdtünk. Főleg ő beszélt, míg a két nagy szobát kitakarítottam. Csak mesélt és ivott. Pár óránként felkelt a fotelból és lement kávét főzni. Nekem is hozott. Nagyon jó kávét főzött, sosem ittam jobbat. A sajátját egy kicsit megsózta, amit elborzadva néztem. Ilyenkor megszólalt:

– Ne gondoljad, hogy a tiedbe is teszek! Az enyémbe néha kell egy kicsi. Hát ezt csak úgy azért, mert… mert, na! Hát jobb ez így!

Pontosan tudtam, hogy azért sózza a kávét, mert tovább bírja tőle az ivást. Estére így is látszott rajta a napi adag. Nem volt durva, csak ködös tekintettel bámult hol ide, hol oda, és egy szót sem tudott szólni. Ezt már nem akartam látni. Bevonultam az ideiglenes birodalmamba, az egyetlen szobába, ami még érintetlenül maradt, a pakolás és a halott lakók megjelenését illetően is.

Próbáltam olvasni, de valami nyugtalanítani kezdett. Igen, meglepődtem, amikor mamát megláttam ott a kamra sarkában. Papó megjelenése is hirtelen ért, de a nagyapáméra már szinte számítottam. És akkor ott, az ágyon fekve, egy könyvvel a kezemben, aminek a címét sem tudtam megjegyezni, valami azt súgta, lennie kell itt valakinek, aki még nem mutatta meg magát.

Másnap érkezett az első érdeklődő. Jól gondoltam, hogy nem ő lesz a vevő, de azért megviselt, hogy az eladásról kellett beszélnem. Ekkor tudatosult bennem, hogy az Isten háta mögötti szállásomat muszáj lesz felszámolnom. Sürgősen folytatnom kell a szelektálást, hogy találkozhassak azzal, aki még itt rejtőzik a falak között.

Egy teljes hetet erre fordítottam. A szobámmal kezdtem. Nem sok holmit találtam a múltból, néhány dísztárgyat, kávéskészletet, apróságokat. Hamar rájöttem, hogy igen kevés bútor fog beférni a lakásomba. Amit lehetett, elvitettem. A többit ott helyben intéztem. A szomszédoknak is adtam pár dolgot, ők szeretettel fogadták. A berendezés nagyobb részét régiségkereskedők vették át, a kisebb része ment a szeméttelepre. Papó heverője persze a helyén maradt.

Egyetlen dolog sorsát húztam-halasztottam. Az ágyét, amin aludtam. Szinte üres volt minden helyiség, már bőröndből és szatyrokból éltem. Egy idő után tanácstalanná váltam. Úgy döntöttem, rákérdezek. Először nagyapámnál próbálkoztam, kávézás közben kaptam el, olyankor jobban forgott az agya és a nyelve is.

– Itt? Senki. Egyszer nagyanyáddal gondoltunk rá, hogy itt éljünk. Pár hónapig bírta. Nem tudott megmaradni. Nem jönne vissza. Aludni se tudtál volna, amilyen patáliákat csapott az a jó asszony.

Mivel papóval se mentem sokra a beszélgetést illetően, mamához fordultam. Rögtön láttam, hogy tudja, kiről beszélek, de most valahogy nehezebben eredt meg a nyelve. Nem tágítottam.

– Itt van az! Csak jó’ elbútt! A papó apja az. Nikita, vagy hogy híjják aztat. Orosz. Valami postás vót, csak elvitték a háborúba, oszt onnan má nem gyütt vissza. No, oszt visszagyütt, csak baj vót, mer a feleséginek mán lett új ember. Oszt idejött, ahun papó van, mer nincs más rokonja. De papó nem tuggya, nagyapád se tuggya. Csak kutyulja a kávét, meg bontogassa a sört. De én mé nem beszégettem vele. No, oszt kipakoltá, nem tanátad. Pedé ott van! Mit nem pakoltá még ki?

Beszaladtam a szobámba, elhúztam az ágyat, de semmi. Körbejártam mindent a pincétől a padlásig. A sírás kerülgetett. Tudtam, magától nem fog előjönni, nekem kell megtalálnom, de valamit elrontottam. Nem jól kerestem. Visszaértem a szobámba, az üres térbe. Addig fel sem tűnt, hogy a falvédővel nem foglalkoztam. Az nem különálló tárgy, mint a bútorok, az már szinte a fal, az épület része. Nem maradhatott, le kellett szedni azt is. Semmihez nem fogható, régi illata volt. Elalvásnál, a fal felé fordulva, ezt éreztem mindig. Az ajtónál kezdtem el leakasztani a szögekről. Ahogy az utolsó szögről a maradék szövet is lehajlott, minden világossá vált. Egy csontsovány, harminc év körüli férfi katonai egyenruhában gubbasztott a falhoz préselődve. Látszott, hogy sok éve nem mozdult meg, talán már mozogni se tud. Amikor a szemébe néztem, mintha a sajátom köszönt volna vissza. Valamikor sűrű gesztenyebarna haja lehetett. Markáns vonásai mostanra kissé behorpadtak, de egykor gyönyörű lehetett az arca. Megrendített a látvány. Igyekeztem mosolyogni, hogy tudtára adjam, mennyire örülök.

– Скажи, куда я мог бы пойти?[1]

Mellé ültem, elővettem a telefonomat és egy fordítóalkalmazás segítségével megpróbáltam beszélgetni vele. Szépen, lassan belejöttünk. Órákig kérdezgettük egymást. Megtudtam, hogy papó édesanyja, az én üknagyanyám cselédlány volt, Nikita meg postás, amikor találkoztak, és hogy papó már megfogant, amikor ők összeházasodtak. Itt esküdtek meg, a faluban, aztán visszamentek a nagyvárosba, ahol megszületett papó. Három nap múlva kitört a háború. Nikitát elvitték a 12. honvéd gyalogezredbe. A háború olyan szörnyű volt, hogy nem is tudott rá emlékezni. Aztán egyszer csak meghalt, de valahogy mégsem, mert nem volt otthona. Azt mondták neki, mindenki tartozik egy házhoz, keresse meg az övét és akkor békében nyugodhat. A felesége már nem várta őt, hát idejött a fiához. Nem szólt senkinek, csöndben meghúzta magát. Csak mama tudott róla, de nem akarta felizgatni a papót.

 

*

 

A kávé után összeszedtem a maradék holmimat. Egyesével akartam elbúcsúzni mindenkitől, ez volt az utolsó lehetőség, hogy eltöltsek velük pár percet. Bementem papóhoz, mert ő azóta sem kelt fel a heverőről, a többiek együtt kísértek ki a kapuig; mama, nagyapám és Nikita. Nagyapám a változatosság kedvéért sörözött, Nikita sejtelmesen mosolyogva nézett rám. Mama kicsit pityergett, de biztatott:

– Mindé lesz valahogy, csak háburú ne legyin!

Igaza volt, bár egy jogi csetepatéból könnyen lehet háború. Az ostoba rokonoknak nem fogja bevenni egykönnyen a gyomra, hogy meggondoltam magam. Biztosan azzal vádolnak majd, hogy hónapokig hitegettem őket, segítséget ajánlottam, miközben csak ki akartam semmizni a családot. Rengeteg pénzbe fog kerülni, hogy megegyezzünk. De hajlandó vagyok áldozatot hozni, hogy én lehessek az örökös. Kivettem a zsebemből a lakásom és a ház kulcsait. Áthúztam a kulcstartót egyikről a másikra. Mi mást tehetnék?

 

[1] Mondd, hová mehetnék?

 

Gyenge-Rusz Anett (1991, Törökszentmiklós)

Író, Debrecenben él.