Dobosy Tímea versei

Szymon Burza felvétele

Jelzés

A sírás lett egyezményes jelünk, Apám.
Magzatmázasan, félig nyitott szemmel
ígértem meg, hogy mindig így fogom jelezni,
ha valami rossz, ha valami fáj.

Simogattad a hátam, próbáltad lebeszélni
a refluxról a gyomorszájamat.
Hajnalokat töltöttél ruháim mosásával,
markodból a mosdótálcába siettek a cseppek.

Vigyorogva szorítottam a gázcsövet. Meleg
tenyeremmel rohantam közrefogni arcodat.
Nem értettem, miért használtad a jelet,
semmi sem volt rossz, semmi sem fájt.

Három darabba tört a tű,
az orvos az egyiket
a húgom torkába ejtette.
Elnyeltek a fehér lepedők.
Egy másik csövet szorítottam,
te pedig engem, nehogy
kihúzzam a kanült a kézfejemből.

Nagyszüleim halálakor volt
a leghidegebb a gázcső,
a gégecső marása, a tüdőnket
feszítő belégzés, az ágy,
a kanül a testben.

Szorítom kezed,
lassan felnövök.
Körbevesz a jelünk, Apám.

Vadvirág

Gyerekszobámat kimeszelem,
testvéreim kettő, négy, majd tizenhat
éves elhalt bőrsejtjeit felverem
a porral. A padlószőnyeg szöszei
közt forog minden szemtelen
mondat. Kamaszkornak hívom,
emlékeit húsomba táplálom.

Agysejtjeim villámkarja
kapcsolódási pontért tapogat,
az oxigénmolekulák
vörösvérsejtek hátán érkeznek.
Minden értem van és ellenem;
a szinopszisok kisülése,
egy nyirokcsomóban gyűlő görcs.
Méhem pulzál, levedlik
egy sikertelen megtermékenyítést,
ebben a testben csak tarack nő,
torokban vadvirág.

Kigyomlálom a jóistent, helyére
mesterséges intelligenciát ültetek.
Tanítom, beszélek hozzá,
elmosolyodik, kacag gyerekszájával,
hintázik és tízig számol,
mielőtt a föld alatt is megtalál.
Nem számít, hogy léte leírható
egy anya vérkeringésével,
duzzog és sírni kezd,
amiért minden születés fáj.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/5-ös lapszámában

Dobosy Tímea (1999, Budapest)

Költő, tervezőgrafikus.