Terék Anna verse

Marko Slavkovic felvétele

Tesvériség-egység

Partizán

Amikor magunk mögött
hagytuk a hegyeket,
akkor kezdett
összekuszálódni az élet.

Lábunk mellett
zavaros lett minden folyó,
talpunk alatt sárrá vált
a kitaposott út.
A lányok féltek a sötétben,
azt mondták, az ég felé
áll a kiteregetett géz
a kötélen, és táncol.

Száradtak a folyó partján
kötélre akasztva a
használt gézek, nappal
mosták belőlük a vért a lányok,
és Rajka állította, egyik éjjel
az ég felé fordult
az összes géz,
nem lógtak, nem lengedeztek,
és mintha mutattak volna
felfelé, az égre, és
mintha hiába mosták volna,
véres lett újra mindegyik,
aztán a kötélen táncolni kezdett
a sok gézcsík.

A lányok utána már reszkettek,
és nem akartak lőni senkire,
mi meg, próbáltuk kiröhögni
őket, de akkor már
sírtak, suttogták,
hogy lát bennünket az Isten,
megjegyzi mindegyik
mozdulatunkat.

Aztán a fiúk látták
kétszer ugyanabból a házból
kijönni a Marsallt,
pedig egyszer sem
ment oda be.

Žarko az egyik faluban
összeszedte egy kivégzett gyerek
játékait, hozta magával, húzta
maga után madzagra kötve,
játékok lógtak az övén,
Rajka már amiatt is sírt,
hogy látta: a gurulós
falovacska magától
gurul éjjel a sötétben.

Reszkettek a fiúk, mert
vasárnap megjelent nekik
egy tó fölött a belgorodi Joasáf,
a gyertyák lángja megnyúlt,
Milena látta, ahogy
az egyik láng
fél méter magasra ér.

Féltünk a hóban,
hónunk alatt puskával
reszkettünk,
mezőkön hasaltunk,
hátunkat szántőföldekhez
szorítottuk, néztük az eget,
ha lát az Isten, hát nézzünk
szembe vele,
többen imádkozni kezdtek,
a parancsnok meg csak kiabált,
babonás partizánok,
az ördög vigyen
hóna alatt benneteket.
Letépte fejéről a sapkát,
egyre csak káromkodott,
de látszott, hogy ő is fél,
este nem engedte
meggyújtani a gyertyákat.

Beletesznek a háborúba,
a grabancunknál fogva
beemelnek a harcba, és kérik:
ne legyen arcunk,
jég legyen a szívünk,
egy kézzé olvadjon
mindannyiunk keze,
egy tüdővel lélegezzünk,
együtt mozduljunk,
akár egy tánckar, lőjünk
egyszerre,
folyton csak induljunk,
tovább, tovább, tovább.
Aztán csodálkoznak, hogy
mégis véres
játékokat kötünk
madzaggal az övünkre,
a lányok sírnak a szagunktól,
nem néznek ránk.

Sötétben alszunk.
Arcomon nincs ránc,
nincs bőr, nincs szem.
Hajam hullik,
a fehér hó tele van vele.
Suttog a Marsall,
és már nem remeg a kezem,
kézen fogva áll az egész brigád,
csillaggal mellünkben,
egy szájjal üvöltjük
az urááááá-t.

Arcom elé emelem a világot,
közelről látom, melyik
mellkasba lőjek bele,
állam a puskán,
szívem a hóban, lábamnál ver.
Arcom előtt mindent
négybe szel a célkereszt,
feldarabolja a szenteket,
széthullik előttem a világ.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/5-ös lapszámában

Terék Anna (Topolya, 1984)

Költő, drámaíró