Horváth Adél regényrészlete

liaye/lomography felvétele

Sok ördögök

Száré Böske nem akarta elhinni, amit látott. Újra meghúzta a csecset, mire a tehén halkan felbőgött. Rántott rajta még egyet, aztán még egyet. Hideg futkosott a hátán. Dühében felrúgta a pléhvedret, a vér lassan csordogált ki belőle a szalmára. Felállt a hokedliről, gyanakodva nézett körül az istállóban. Keresztet vetett, visszareteszelte az ajtót és a kert végébe menet elhadart egy Üdvözlégyet.

Az udvar pirkadat előtti kékes fényben úszott, helyenként ködfoltok ültek a veteményesen. Böske kiakasztotta a kifutó dróthálós ajtaját, áttrappolt a sáron és kinyitotta az ólajtót. A szárnyasok felháborodva kotkodáltak, Böske meg se várta, hogy kijöjjenek, úgy tolakodott be a vályogkutricába. Az ajtófélfába vert szegről leakasztotta a szakajtót, és eltökélten áttúrta a tojóládákat. Heves mozdulataival tollakat meg szalmaszálakat repített a levegőbe. Sorban lelte a tojásokat, lassan megtelt a kosár, de egyre csak duzzogott. Itt kell lennie, zihálta, benézett a ládák alá, közé, mögé, de nem talált többet. Tudom, hogy itt van, suttogta, majd négykézlábra ereszkedett, úgy tapogatta át a szalmát a földön.

A kutyaistenit!, kiáltotta, amikor a tyúklétra alatt megtalálta, amit keresett. Magasba emelte az apró, kerek tojást, tudtam, a fene ájjik beléd, morogta, és remegő kézzel tette a halom tetejére. Feltápászkodott, leseperte a térdét, és az oldalához szorított szakajtóval ment vissza a házhoz. Kosarát lerakta a veranda lépcsőjére, a kártojással a bal kezében hátat fordított a háznak. Kihúzta magát, és áthajította a ház felett. Hangosan tört szét a túloldalon.

Egy darabig figyelte, ahogy oszladozik a köd. A hegyek mögött már rózsaszínen izzott az ég. Felsóhajtott és megfordult. Görcsbe rándult a gyomra. A kosár legtetején ismét ott volt a kártojás. Zavarodottan nézett körül. Az lehetetlen, hogy kettő volt, azt azért észrevette volna. Fújtatott és megvakarta a homlokát. Rosszat dobott el? Óvatosan fogta meg a szilványi tojást. Megint a bal kezébe vette, háttal fordult, majd elhajította. A csattanás tisztán hallatszott. Azonnal a kosárhoz lépett: már nem volt ott. Elégedetten bólintott, és bement a házba.

Felvert három tojást, és csinált magának egy rántottát. Paprikával, kenyérrel ette, tört mellé egy kisebb darab szárazkolbászt is. Komótosan, hangosan csámcsogott. Életében negyedszerre talált kártojást. Az elsőre gyerekkorában bukkant egy szénakazalban. Akkor még nem tudta, mi az, szegény anyja mutatta meg neki, mit kell csinálni az ilyennel. A szomszédasszony rontotta meg őket, ugyanis azt hitte, hogy a férje Böske anyjával csalja. Ezt onnan tudták meg, hogy utólag sírva kért bocsánatot, mikor kiderült, hogy az ura a hátsó kertszomszéddal járt össze, mégpedig a férjjel.  Másodjára süldő korában, mikor még Vida Sándor udvarolt neki, akkor minden bizonnyal Etel olvashatott rá valamit. Harmadszor sajnos már csak azután találta meg, hogy az egy szem disznaját elvitte a körömfájás. Szent meggyőződése volt, hogy ha hamarabb megleli, megmarad a disznó is, de hát az időt visszaforgatni, ugye, nem lehet.

Hogy aztán ennek a mostaninak mi lehetett az oka, nem tudta. Egy ideje már nem volt igénye rá, hogy ennek-annak keresztbe tegyen, kicsit rosszul is esett neki, hogy így a semmiért megrontották. Hacsak nem Kati verte meg szemmel, annak okán, hogy végül is lekurvázta. De az nem volt alaptalan, mindenki tudta, mi a stájsz. Az öreg Vida részegen mindig eldicsekedte, napjába hogy meg hányszor kéjeleg vele, hadd irigyeljék a faluban. Most, hogy így jobban belegondolt, senki nem tudta, hogy ezt Kati akaratával vagy anélkül csinálják-e, igaz, nem is nagyon érdekelt ez senkit. Viszont irigyelni irigyelték Vidát, mert Serbán Kati nagyon szép lány volt, karcsú, fekete hajú, kék szemű. Egyszer Máté Gabi össze is verekedett az öreg Vidával, mert fülig szerelmes volt Katiba, aztán bántotta, hogy bemocskolja a lány becsületét. Utána meg is kérte Kati kezét, aki úgy kikosarazta, hogy Gabi felakasztotta magát a vimkai nagy kanyarban a diófára. Mondjuk ezen senki nem lepődött meg, gyenge idegzetű, málé fiú volt, gondolták, hogy ez lesz a vége, csak azt nem tudták, hogy előbb vagy utóbb. Miután befejezte a reggelit, elmosogatott, közben halkan böffent egyet.

A fürdőszobája a konyhából nyílt. Nagyon utálta, de amikor divatba jöttek a fürdők, utólag már csak így lehetett beépíteni a házba. Levette magáról az otthonkáját és a mackónadrágját. Langyos vízzel megmosakodott, egy szál bugyogóban battyogott át a belső szobába. Az intarziás szekrényben tartotta az alkalmi ruháit, onnan választott kombinét, jégeralsót, nejlonzoknit. Két nadrág között vacillált, végül a tyúklábmintásra esett a választása. Felvett még egy kék inget egy lila kötött mellénnyel és visszament a fürdőbe. Feltupírozta a haját. A csap alá nyomott egy poharat, félig töltötte, kivette a fogprotézisét és a vízbe tette. Kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, elővette az ünneplő fogsorát, a tubusból préselt rá egy kis ragasztót, és a szájpadlásának nyomta. Vigyorgott a tükörbe, aztán befújta magát kölnivel.

Még volt fél órája a miséig. Felvette a sötétkék füsskabátját, meg a sarkas bőrcipőjét. Indulás előtt suttogva áttúrta a kistáskáját, imakönyv, szemüveg, olvasó, papírzsebkendő, cukorka. Visszament a konyhába, kinyitotta a kredencet, a borsostartó meg a cukor közti csuporért nyúlt, abban tartotta a pénzét meg az ékszereit. A gríz felirat tökéletes megtévesztés volt, úgy kalkulált, hogy ha valaki be is törne hozzá, ott biztos nem keresne semmit. Kivett két tízlejest, egyet besimított az imakönyvbe, azt teszi majd a körbejáróba, a másikat meg a zsebébe gyűrte, azt a főperselybe szánta.

Az utcaajtó rég megvetemedett. Már többször próbálta áthívni a szomszédból azt a Ionel gyereket, hogy csinálja meg, de sose volt otthon. Böske biztos volt benne, hogy az asszonyka falaz neki, hogy ne kelljen átjöjjön. Ilyenek ezek a fiatalok, minden erejükkel kerülik a munkát. Kis híján beletörte a kulcsot a zárba, de sikerült bezárnia. A templom kétszáz méterre se volt a házától, hamar odaért, de nem ment be, inkább a szoros felé indult. Katival általában a téren találkoztak, de most elé ment, ki akarta puhatolni, tényleg annyira megharagudott-e rá. Már egészen az özvegy Máténénál járt, mikor összetalálkoztak. Katin szőrme volt, kilógott alóla az otthonka meg a jégeralsó. Feje kendővel bekötve, a gumipapucsa csattogott az aszfalton. Böske megmosolyogta: sosem volt erőssége az öltözködés, fiatal korában is folyton ilyen csámpás szettekben járt.

– Szevasz, Katink! – köszöntötte. – Nem fogod elhinni, mi történt.
Kati intett neki, hogy folytassa. Együtt indultak vissza a templom felé.
– Éngem megrontottak – jelentette ki Böske, mire Kati felvont szemöldökkel felé fordult. – Mánpedig így van. A tehén vért adott reggel, azut’ rögtön meg is találtam a kártojást.
– Orvost kihíttad?
– Mán eldobtam a tojást.
– Lehet azér’ tanácsos lenne megnézetni, nehogy gyulladásba’ legyik a tőgye.

Csendben sétáltak egymás mellett. Böske hiába vizslatta Katit, nem látott rajta se szégyenkezést, se lelkifurdalást. Rövid ideig őrlődött, hogy vádolja-e meg, vagy sem, de hát bele is halt volna, ha magában tartja.

– Mondd meg, Kati, ha te vótál, különben egisz nap ezen fogok forogni.
– Mármint?
– Hát, hogy te olvastál rám valamit. Tudom, hogy haragszol.
– Mér’ haragudnék?
– Merthogy azt mondtam, hogy vén Vidával…

Kati kicsit megemelte a kendőjét, hogy megvakarhassa alatta a fejét.

– Böske, szerinted én jóérzésű vónék?
– Rád lehet fogni – bólintott.
– Akkor megértheted, hogy elgondoltam magamban, hogy ha ilyen pletykákat elhiszel, van neked elég bajod rontás nélkül is.

Hallgattak. Böskének valami hideg kúszott a mellkasába.

– Akkor már nem haragszol? – kérdezte halkan.
– Sose haragudtam – ingatta a fejét Kati, mire Böske fájdalmasan felsóhajtott.
– Akkor továbbra se tudom, ki tette rám a rontást.

Kati felnevetett.

– Amúgy időm nem lett volna megátkozni, ugyanis megjött a dédonokám.
– No, nem azt mondtad, hogy majd jövő héten jön?
– Abba’ egyeztünk, de valami szünete van az iskolába’, azt’ jött hamarabb.
– Na, de jó. Örülsz neki, gondolom – mondta, közben Kati bólogatott. – Majd rápillantok én is, jó rég nem láttam. Kikupálódott?
– Hallod, ki ám – vágta rá Kati elismerően. – Meg is lepődtem. Inkább mán Ödönhöz húz, nem az anyjához. Viszont elég kreol lett, annyit meg kell hagyni. Félek is, hogy lehozza az anyósom anyját.

Böske nagyon örült, hogy az utolsó mondatot Kati hozzátette, ugyanis nem nagyon tudta, mit jelent, hogy kreol.
– Cigány Piroskát? – kérdezte.
Kati úgy bólintott, mint aki beletörődött a dologba.
– Isten nyugosztalja. De hátha csak a nyár alatt lett ilyen barna. Ettől függetlenül igen szép.
– Kíváncsi leszek

Közben leértek a térre, épp időben, már harangoztak. Koszta Peti vadul integetve szaladt feléjük.

– Ez meg mit akar? – húzta a száját Böske.
– Tegnap rendbe tette a gyümölcsöst, azt’ mondtam neki, hogy ma jöjjön a pénzért.
– Tegnap nem vót pénzed, vagy mi?
– De, de tegnap otthon vótam – magyarázta Kati, és kacsintott egyet.
– Csókolom! – köszöntötte őket Peti.
– Szervusz, fiam – viszonozta Kati. Böske csak bólintott egyet. Igyekezett elrejteni az undort, amit érzett. Peti rossz életű fiú volt, lusta, ráadásul csúnya is. Olyan nagy az orra, félni való, elszívja az ember elől a levegőt, futott át Böske fején.
– Figyeljél csak, nincs nálam most a pénz, de Lénácska otthon van, menjél csöngess be – magyarázta neki Kati, mire a fiú bólintott.
– Oké, köszönöm – hadarta Peti, és már ment is tovább. Böske nézett ide-oda, nehezen esett le neki a tantusz. Már a templomajtóban álltak, mikor felszisszent.
– Csak nem ezzel a semmirekellővel akarod összeboronálni az onokád? – mondta, miközben a szenteltvízbe mártotta az ujjait.
– A dédonokám – javította ki Kati.
– Krisztus ereje – szörnyülködött Böske, majd keresztet vetett.

Alig voltak a templomban. A leghátsó sorban csak Vida Etel ült, ráborulva az előtte lévő pad támlájára. Böske Etel vállai fölött átsandítva figyelte a gyóntatószéket. Oláh Gyöngyi lépett ki belőle, de az ajtaját résnyire nyitva hagyta. A kiáramló lámpafénytől Böskének összeszorult a gyomra. Etelre sandított, aztán vissza, de mire elhatározta magát, a román pap már a reverendáját igazgatva sétált a sekrestye felé. Böske leült, és bosszúsan markolászni kezdte a zsebében a főperselybe szánt tízlejest.

Horváth Adél (Debrecen, 1999)

Orvos, író. Sok ördögök munkacímű első regénye a Libri Talent Kezdősor tehetséggondozó programban készül.