Második személyben – Pénzes Tímea fordítói öninterjúja Michaela Rosová A te szobád című könyvéről – 2. rész

Pénzes Tímea portréja (kép forrása: Portréfotósok.hu)

 

Szóval szerinted az otthonkeresés a kötet fő témája?

Igen, keresni magunknak egy otthont. Egyedül. Vagy társsal. Vagy ahogy említettem, a társ lehet az otthonunk. De az első lépés talán, hogy önmagukban is otthonra leljünk…

Egyszer megfordul az a gondolat a főszereplő fejében, hogy kimászna a tetőre. De talán csak azért, mert vágyik rá, hogy valaki visszavigye. „Nagyon kicsi vagy a nagy tetőn, valaki a hónod alá nyúlhatna – behajlítanád a lábad – és visszarakhatna a szobába.”

„Arra vágysz, hogy megcsörrenjen a telefon – hogy Endre legyen az, és hogy nyugodt hangon mondjon valami teljesen lényegtelent.”

Ezt már talán az első fejezetben elénk tárja a szerző.

Hogy mennyire fontos, hogy valaki mondjon valamit. Bármit. Hogy szóljanak hozzánk.

Az otthonkeresési vágy abból is fakadhat, hogy a narrátor sokat élt külföldön, többek közt Prágában, ahova az olvasóval is kiruccan. Bár szlovák, és épp visszaköltözött a hazájába, idegennek érzi magát Pozsonyban, nincsenek papírjai, ismerősei, ezért valójában teljesen elvonulhat, másrészt viszont nehézségekbe ütközik: „Senkit nem ismerek itt, senki sem hív, zavar vagy vonja el a figyelmem. Szórványos kiruccanásaim rendszerint céltalanok.” „Délután kimész a városba, hogy elintézz pár dolgot, egyet sem intézel el. Számlaszámot akartál nyitni, helyi telefonszámot intézni és biztosítást kötni, ami három olyan, jelképes jelentéssel bíró egyértelmű gesztus lett volna, mint felragasztani a nevünket a postaládára, de nem és nem ment, mert csak útleveled van, az útlevél kevés, más okmánnyal kéne alátámasztani, konkrétan állandó vagy ideiglenes lakhelyről szóló igazolással, ez egy általános eljárás, kitöltött űrlap és hivatalos bélyegző, másképp nem megy, nem kapsz semmit, amíg nem gyűjtesz össze elég bizonyítékot, amíg nem győzöl meg mindenkit arról, hogy nem hazudsz, hogy itthon vagy, hogy ide tartozol.”

Tehát a saját hazájában sem találhat otthonra.

Annyira szép mondatok vannak a könyvben, amiket elvonatkoztatva is lehet értelmezni: „Endre és a vékony kesztyűben megbúvó ujja, amivel végigsimít a térképeden, megmutatva a legrövidebb utat tőled magához”.

Mégsem tud elindulni, belépni, elfoglalni, belakni.

A sorok közt utal rá, hogy örök kapcsolatra még nem vágyik, még nem akar háziasszony lenni és gyerekeket nevelni, de társra igen.

A könyvben felsejlik a remény, hogy lehetne háza, saját otthona, él egy ház az álmaiban is, és egy kiránduláson rá is lel, de megtorpan, az ajtó zárva van, és kiderül, hogy mégsem az álmai házára bukkant rá a valóságban: „A bejárati ajtó beragadt, a kilincs meg sem mozdult, a merev, tömör ajtószárnyak, mint egy halott vagina, azt üzenték, már nem jutsz be, nincs visszaút. Tudtad, hogy egy s más különbözik, tudtad, hogy ez nem az. A te házad nincs sehol e világon.”

A végkövetkeztetés az, hogy nem tud otthonra lelni. Az anyaméhbe, mint legbiztonságosabb otthonba meg végképp nem juthat vissza emberfia.

 

Az otthonkeresés – vagy épp a szökni vágyás – lépten-nyomon elkíséri, és sok lírai sorban visszaköszön.

Igen, a lány németórákra jár, ahol van egy férfi: „Csak egy kicsivel magasabb nálam, épp annyira, hogy az állam a vállára támaszthassam, és a háta mögött elnézzek a messzeségbe, ahová szökni lehetne.” Vagy a buszmegállóban álldogáló férfi esetében is szép, ahogy eltöpreng, hogy az óráját néző férfi könyökhajlatába épp beleférne.

 

Az önboncolgatás, önmaga és környezete elemzése nyomatékos a kötetben?

Igen, sokat mereng a szerző, és a kötet számos fontos kérdést felvet. Konkrét filozófusokra, pszichológusokra történik utalás, sőt néha összehozza a sors a kor önjelölt filozófusaival is, mondjuk egy bárban: „kvantumfizikával és az idővel dobálózott, ami egyáltalán nem úgy telik, ahogy azt mi gondoljuk. Nietzschét is belekeverte, és végül a nihilizmusra esküdött, mint az egyetlen észszerű életfelfogásra.”

Vagy egy német lánnyal, szintén az éjszakából: „A világ olyan, mint egy gép, mondta, ahol minden mindennel összeillik. Eltöprenghetünk és véleményt formálhatunk arról, hogy mit lehetne tenni, hogy ez – mint egész – jobban működjön, és aggódhatunk a többi fogaskerék miatt, de az egyetlen dolog, amire valóban ráhatásunk van, az végső soron mindig mi magunk vagyunk. Ha én zökkenőmentesen forgok, akkor a közvetlen környezetemben is minden olajozottabban fog működni.”

 

 

Sok utalás van irodalmi művekre, szereplőkre, szerzők magánéletére…

A narrátor író és szerkesztő, aki szövegekben él. Szinte minden helyzetről eszébe jut egy-egy szépirodalmi mű, vagy annak szereplője. Kommentálja is olvasmányélményeit: úgy ébred a szobában, fogódzók nélkül, mint Proust Marcelje.

Vagy az épp olvasott vagy szerkesztett szöveget kommentálja. Az alábbi megállapítás az irodalomterápia alappillére is lehetne, amikor egy cseh írónő könyvét olvassa: „Megállapítottad, hogy valójában eléggé konzervatív vagy, hogy nem akarsz semmiféle találékonyságot; olyan történetre vágysz, amiben hihetsz, olyan hősnőre, akivel azonosulnál, olyan érzelmekre, amiket átélnél vele.”

Amikor egy szlovák szerző, Kukučín könyvéről ír, akinek a műve kötelező olvasmány, ismét visszakanyarodik ide: „Tudja, eldöntöttem, hogy nem akarok párhuzamokat keresni. Másrészt viszont nem attól válik élővé egy mű, hogy megtaláljuk benne önmagunkat, még ha némi megalkuvás/engedmények és torzítások árán is?” – itt még nem választottam ki az odaillő szót.

Kukučín művét közelebbről is szemügyre veszi: „Egyébként az egész regény egy kicsit túlságosan is átgondoltnak tűnt nekem. Kukučín nem rohangál a lépcsőkön, és sosem engedi el a korlátot.”

A narrátor nagyon ragaszkodik a könyvekhez, szinte nem is mer ellépni mellőlük, így jellemzi a lányt az egyik szereplő, de ezzel maga is tisztában van, szinte a könyvekben él, szövegeket ír, olvas, szerkeszt. És otthonról dolgozik, tehát nincs társasága, nem is igazán csatlakozik a szerkesztőség többi tagjához, ha kocsmázni mennek.

Viszont ha kinyitja a száját, megmondja a tutit, kiosztja a másikat, mintha tudná, mi a helyes és helytelen.

Néha olyan eszmefuttatásai vannak, hogy az ember köpni-nyelni nem tud, mindent mindennel összekombinál, mindenről eszébe jut valami.

Összefoglalóan és kissé viccesen úgy fogalmazhatunk: sokat olvas és (ha alkalma adódik rá) sokat beszél.

Így jellemzi magát, ha nem bírja abbahagyni a beszédet: „jól tarkón vágni egy lapáttal. Ez jut eszembe mindig, amikor túl sokat beszélek vagy túl sokat gondolkodom. Tarkónvágásra van szükségem egy lapáttal. Semmi más nem állít meg.” Ez is egyfajta önirónia.

 

Nemcsak szépirodalmi szerzőkre vagy filozófusokra, pszichológusokra, de matematikusokra, csillagászokra, festőművészekre is utal a könyvben.

Amikor másokkal beszél, sokszor jutnak eszébe idézetek, és arra gondol, saját gondolatai nincsenek is, de kiderül, hogy mégiscsak a sajátjaivá tette őket, mert sokszor nem pontosan idéz. Meg egyébként is idézetekből állunk mindannyian, idézhetném több szerzőtől is. Csak néhány nevet és könyvcímet említenék, akikre valamilyen módon utal: Beckett, Breton, Bachmann, Celan, Wittgestein, Bergyajev, Proust, Plath, Tolsztoj, Kepler, Nietzsche, Johanides, Heidegger, Hviezdoslav, Komenský, A Buddenbrook ház, Marina Abramović, Gert Jonke, Bruno Latour, Valér Mikula, Millais, Goldberg-variációk, koraközépkori pireneusi közösség, de Coucy, Sagan, Fibonacci-számsor.

Vagy van egy japán futó, Kokichi, akinek a neve kicsit rímel a már említett szlovák szerző, Kukučín nevére.

Dosztojevszkij és Tolsztoj nőfiguráit is jellemzi, Tolsztojról magánéleti sztorikat is mesél: „mivel tudja magáról, hogy kissé esetlen, ügyel rá, nehogy kifelé menet megbotoljon a szőnyegben, végül egy olyan székben botlik meg, ami egyáltalán nincs az útjában.” Sőt Kukučín és Tolsztoj nőszereplői között is párhuzamot von. És Bachmannjáról megtudjuk, hogy „mindazt, amit tudok róla, csak azért tudom, mert Celan érdekelt.”

És a könyv végén utal rá, hogy a könyvhöz Martin Burlas zenéjét hallgathatjuk.

 

De nemcsak könyvek közt él, ki is mozdul az éjszakába.

Néha-néha, de egyedül. Az ilyen kiruccanás során egy villamosmegállóban éjjel megismerkedik egy kis nővel, Dorával. Egyébként, ha belegondolok, csak két név szerepel az egész könyvben, Dora és Endre, a többi mind szerző vagy irodalmi szereplő vagy névtelenek.

Ez a Dora beavatja őt az irodalmi-művészeti élet kulisszatitkaiba, hogy működnek az ösztöndíjbizottságok, a művészeti szcéna szinte minden szereplőjét ismeri, ki kivel fekszik össze… Mivel Rosová egy nagyon felkapott blogot is írt, aminek köszönhetően a neve még ismertebb lett, sokan találgattak, ki kinek feleltethető meg a valóságban.

 

A festőművész, Endre mintha nem lenne része ennek a pezsgő művészeti színtérnek.

Nem, ő egy visszafogott fiú. Rosová a viselkedésével, kijelentéseivel jellemzi őt, de a magánlevelezésünkben még jobban jellemezte. Kicsit világmegváltó, kicsit patetikus. Jót akar cselekedni az emberiséggel. A narrátor kiosztja őt, hogy először a saját portáján kéne rendet raknia, aztán vesse tekintetét az emberiségre. Általában az fordul az emberiség felé, akinek elsősorban otthon akadna teendője.

Endrének az a célja, hogy segítsen másokat, ha már ilyen kivételezett helyzetben van, nem megérdemelten. Egy sikeres, híres művész, aki egyben naiv, mint egy örök gyerek. Egyébként tudatában van, hogy ismert festő, de nem hozza szóba, csak néha említ meg egy-egy nagy kiállítást világszerte. Egyszer szégyenkezve vallja be, hogy néha rágyújt, és furán fogja a cigit, vagyis a pipát, nem tudja stílusosan, elegánsan, férfiasan fogni, mint a filmekben, vagy legalábbis természetesen, csak úgy, mint ami felrobbanhat vagy eltörhet. Endre nem tud lezser lenni. Körülményesnek érezzük, akiben nincs spontaneitás. Olyan kis nemesi, jólnevelt, vasárnapi gyerek. De legalább valahol otthon van. Van olyan biztonsága, amilyen a narrátornak nincs.

 

 

A narrátor szerint Endre túl kevés mély, heves érzelmet él át vagy legalábbis mutat ki.

Egy idézettel válaszolnék: „Szoktam emlékeztetni magam, hogy tulajdonképpen nem ismerjük egymást, nem tudom, milyen vagy, talán valahol legbelül zajlik valami, de kívül mindenesetre nincs nyoma. Semmi sem indít meg. Sírsz? Legalább néha? Szenvedsz? Milyen ember is lennél, ha nem szenvednél? De hol bujkál a szenvedés? Nem látok semmit. Hol a szomorúság és hol a düh? Vegyük csak azt, hogy rólad írok, tudsz róla, és nem értesz vele egyet, jobban szeretnéd, ha nem írnék, akkor miért nem védekezel, miért nem ellenkezel? Micsoda kezesbárány! Lényeg, hogy mindenkinek megfeleljen. Hogy az egész világ békében és szeretetben legyen. Lehetőleg valami elvont szeretetben, nehogy túlságosan felkavarjon. Egyvalamit mondok neked. Semmit sem tudsz magadról. Te vagy a megtestesült komfortzóna. Tudom, hogy én magam is ingatagnak, összetörtnek látszom, de százszor inkább ez, mint a te teljességed, Hviezdoslav tojása, ami mellől egy tapodtat sem jutsz tovább. Bizonyára kényelmesen élhet-halhat így az ember, el tudom képzelni, de a magam részéről – nem akarom. Nem hiszek azon ezrek boldogságában, akik semmin sem mentek keresztül.”

A narrátor nagyon a fejére olvas, kritizálja a nagy művészt, hogy belül üres, hogy olyan semmilyen, hogy nem mutat ki igazi érzelmeket. A fiú később azt mondja, hogy az, hogy a narrátorral jár, jelenti számára a kilépést a komfortzónájáról:

„Talán, mondja Endre, ez a komfortzónám elhagyása, hogy járok veled.”

Életképtelen, minden megviseli, az allergia, megijed egy kerítés mögött felugató kutyától és három napig zihál. „Az egyetlen szerencséje ennek a kornak, hogy senkitől sem kíván meg túl nagy hősiességet”, jegyzi meg a narrátor.

De valójában nem is járnak a könyvben, vagyis a járás kimarad a könyvből. Csak ismerkedés van benne. És még valami, de mindent nem árulhatok el.

És amikor jól lecseszi Endrét, hogy milyen kis komfortos, épp akkor akarja őt Endre megcsókolni. Nyilván ez a lelkifröccs annyira megmozgat benne valamit, hogy ilyen merész tettre szánná el magát.

Mindenesetre a lánynak elege van, lelép, vonatra ül és Prágába utazik, Vojtěchhez. Ott kibeszéli és kihányja magát – ugyanis húst eszik, és nem szokott húst enni –, majd hazajön, felmond, telnek a napok, havazik, és végül csak elmegy Endréhez, és együtt járnak operába, kiállításra, olvasnak, és minden szép és jó, mégis szörnyű álmai vannak:

„Éjszaka újra meg újra ugyanaz az álom lep meg, belépsz egy házba, és alighogy belépsz, a ház eltűnik, minden eltűnik, csak a faküszöb marad. Kutatva bámulod, megérinted a tenyereddel és néha az arcoddal is, mintha sínre helyeznéd a füled, de már nem tudod, és nem is tudsz rájönni, melyik oldalon van a belül és melyiken a kívül, hol van az otthon és hol az idegen világ. Csak küszöböd van, egy kötőjel két üresség között. Felébredsz, a mellkasodon sziklatömb, kiviszed a fürdőszobába, úrrá lesz rajtad a szomorúság, a kezed a térdedig ér.”

És megint az otthonkeresésnél tartunk.

A főszerkesztő is közli vele: „menekülsz, örökké menekülsz, a kezed egész életedben a kilincsen”.

Küszöb és kilincs. Ez a két szó is nagyon meghatározó a nyitott ajtó és a kulcs mellett. Valami köztes állapotra utal.

De ki a főszerkesztő? A harmadik főszereplő, ha fogalmazhatok így.

Mindenesetre lehet, hogy Endre nem akkor jött, amikor a lány nyitott lett volna a kapcsolatra. Hiszen épp kilábalt a fiatal kis gidákkal körbevett főszerkesztőből, és ekkor jön Endre, „amikor az ember még nem tért teljesen magához a rákból”.

„Éjjelente éberen feküdtél Endre szobájában, és tudtad, hogy két utcával lejjebb a főszerkesztő is éberen fekszik – gondolkodik, keresi azt a pontot, ahol minden megbicsaklott, és azt mérlegeli, vajon az a pont nem volt-e véletlenül valahol még az első találkozásotok előtt, nem dőlt-e el már minden azelőtt, mielőtt ti magatok valahogy döntésre jutottatok.

Most, hogy tönkreteszed Endrét, felmerül a kérdés, hogy valójában kinek szólnak a szavaid.”

Tehát még nem tette túl magát a régi kapcsolaton, a régi sérelmeken, még nem nyitott az újra, és ezért az újat is elronthatja vagy elrontja.

 

Mindkét főszereplő művészember, aki teljesen kötetlenül él.

Igen, de a kötetlen munkaidő még nem jelenti azt, hogy ne lennének az életükben szabályok. Sőt! A lány szigorúan megszabott napirendi keretek közt él, konkrétan meghatározza, mennyit dolgozzon és mennyit pihenhet, mennyi kötelesség és mennyi szabadidős tevékenység megengedett, és áttologatja a rubrikákban, ha egyikből véletlenül több adódott. Sőt a pihenés esik jobban nehezére. Tervszerűen él, rendszerező típus, szereti a táblázatokat. A rendet. Nagyon megtervezett életet él.

Már ötévesen tervrajzokat készített: „részletes adatokkal a bútorok méretéről, és kidolgoztál egy javaslatot, hogyan lehetne átrendezni az ágyakat és áthelyezni a bútorokat, hogy jobban felosztható legyen a tér játék-, alvó- és munkaterületre.”

Következetes és mindent végigvisz, amibe belekezd. Minden esetben, még a legszélsőségesebb esetekben is számíthat magára, a következetességére, mondjuk öngyilkosság esetén is. Bár ilyenkor belépnek az önvédelmi reflexek, de akár egy öngyilkosságot is meg tudna szervezni, excel táblázatban levezetni: „hogyan lehetne a lehető leghatékonyabban és leghigiénikusabban megölni magad, de sosem mentél el és nem próbálkoztál semmivel, és utólag inkább a munkafolyamatok, a listagyártás és a hatékony válságkezelés iránti általános vonzalom megnyilvánulásaként gondolsz vissza rá.”

És belép a képbe Plath is, aki gázzal ölte meg magát: „Sötétben keltél fel, hogy kalácsot süss, négy tojást főztél keményre, és teát készítettél egy termoszba. A csendes konyhában ültél egy zsámolyon, mint egy háziasszony, az üvegajtón keresztül nézted a dagadó tésztát, és Plath-ra gondoltál.”

Nem győzné a családi életet, hiába akarná, akkor sem jönne össze, elmélkedik.

 

Következetes, de közben szétszórt is tud lenni.

Igen, de rájövünk, hogy a szétszórtsága is asszociatív, minden mindenhez kapcsolódik.

 

Szóval a főszerkesztő csak megnehezíti az életét.

Igen, holott egy idő után leesik neki a tantusz, sőt talán már a legelején, hogy miért is állt vele egyáltalán szóba. A főszerkesztő, amikor megismerkednek, arról mesél, mennyi lányt tett lapátra. És mégis ad neki esélyt a lány. A férfi nagy szavakat mond: „ez egész életre szól”.

Aztán persze felbukkannak a gidák, sőt már az első találkozásukkor ott van egy. Valójában az összes fiatal lány potenciális áldozat. A főszerkesztőé. Aki valójában a főszerkesztőségét arra használja, hogy elcsábítsa ezeket a lányokat. Még egyetemi gyakornokprogramot is kitalál.

Ezek a gidák sokszor többre vágynak. Megjelenik az írásuk, de rá kell döbbenniük, hogy csak szexről volt szó.

És amikor a háttérbe szorulnak a gidák, az sem egy boldog időszak.

Egyébként a főszerkesztőnek sincs neve, és semlegesnemű.

A narrátornak végül elege lesz a főszerkesztő szélhámosságaiból.

„Alapvető fenntartásaid vannak a cikkek kiválasztásával, mondod, a személyes érdekek előtérbe helyezésével a folyóirat minőségével szemben, és végső soron általánosságban véve a főszerkesztő etikai normájával kapcsolatban is.”

A főszerkesztő mindenkit becserkész, de úgy tálalja, mintha őt cserkésznék be. Bárki közölhet a lapjában, bárkivel összeszűri a levet, de meg kell őt érteni, neki sem volt könnyű gyerekkora, elváltak a szülei, és bevallása szerint depressziós.

Viszont kihasználja a lányokat, és komoly károkat okozhat. A narrátor egy irodalmi alkotásban vág vissza, úgy, hogy megmutatja személyét az olvasóknak. A könyvet bosszúként is felfoghatjuk.

 

A főszerkesztő bármikor felbukkan, és mintha minden onnan folytatódhatna, ahol abbamaradt…

Igen, de a lány már tud nemet mondani. És itt egy új lehetőség, Endre. De még nem tud mást szeretni, nem tudja még befogadni az új szerelmet a főszerkesztővel szerzett rossz tapasztalat után, vagy lehet, hogy egyébként sem tudná, lehet, hogy nem egymásnak teremtették őket, de találkozgatnak, vannak közös programjaik, a narrátor is próbál kedveskedni, és Endre türelmes, időt ad neki.

Amikor a narrátor kórházba kerül, akkor a szomszéd ágyon fekvő haldoklónak mesél, mintha Malonénak mesélne (Samuel Beckett művére utalva). Közben olyan, mintha kiszólna az olvasónak: „Ne mondd el Endrének. Ne mondd meg neki, hogy gondolok rá.”

Egy cikkre utal, mit bánnak meg haláluk órájában az emberek: „hadd legyen nekem is meg az öt megbánásom, amikor haldoklom.”

Titkolni szeretné, hogy gondol rá.

És a már említett képzeletbeli házra is gondol, és egy képzeletbeli családra. Sőt arra is, hogy másnak is lehet ilyen álma, hogy van valaki, akivel ugyanazt álmodja, mégsem akarja, hogy legyen ilyen ember.

 

Vágyik, de csípőből nemet mond a vágyra. És a képzeletbeli család sem túl ideális.

Igen, nincs gyerekszoba, az apa túl idős és máshol él, és anya nem is szerepel benne.

 

Fogalmazhatunk úgy, hogy valójában két férfiról szól a kötet?

Vagy a két férfi közt hánykódó nőről? Egy gondolkodó, önmarcangoló lányról?

 

Aki nagyon összetett személyiség.

Igen. Úgy tűnik, hogy maga alatt van, de közben optimista is tud lenni (vagy csak önironikus), erre hoz is egy példát: egy optimista gyerek, amikor szart kap a karácsonyfa alá, a nagy kupac szar láttán örömében felsikolt, hogy biztosan lesz ott egy póni is. A szülei szeretnék eloszlatni a rózsaszín ködöt, amiben a gyerekük él. Mintha a narrátor is ilyen ködben élne, de közben nagyon kíméletlen magához. De nem annyira csüggeteg, mint Bachmann.

Bachmannal kapcsolatosan ír le ilyen fejtegetéseket: „Egyébként is, a világ állandó küzdelem és szenvedés, és szép lassan kiirtjuk magunkat. Ez teljesen idegen számomra. Biztos vagyok benne, hogy itt kell lennie valahol annak a póninak.”

 

Megismerjük a belső világát és az alakulófélben levő kapcsolatát, de a kötet mégsem nevezhető románcnak.

Vannak benne romantikus kijelentések, de számomra az elmélkedések, a szomorúság, a melankólia erőteljesebben jelen van. Én nem nevezném románcnak. Az alapmotívum erre engedne következtetni, hiszen valaki megismerkedik valakivel. De máshol is vannak hangsúlyok, nemcsak az ismerkedésen.

Bár romantikus vallomást is találunk benne: „mindig elég lesz, ha csak egy lépést teszel, és én megteszem feléd a másik kilencet.”

De megteszi a narrátor azt az egy lépést? S ha megteszi, aztán meghátrál?

Még visszatérek ahhoz az idézethez, hogy „Endrénél a csésze, nálam pedig az alátét, csak tudnám, hol.”

Kiderül, hogy Endre tudatosan játszotta el, hogy keresi a csészealátétet, mert a könyv legvégén egyszerűen kiveszi a szekrényből. Talán szerette volna, ha valami összeköti őket, amit együtt keresnek.

A másik nagyon szép mondat: „Ha egyvalamit választhatnék ki rajtad – mondta egyszer Endre –, amit feleségül veszek, akkor ezt a három ősz hajszáladat választanám.”

 

És mi lesz a vége? A teljes magányba vágyik vissza?

Mindig másra vágysz, mint amid van. Míg magányos volt, kapcsolatra vágyott, de amint megérintik, azonnal menekülőre fogja.

Valójában mindez talán nem is olyan lényeges. Az a lényeges, hogy hogyan gondolkodik minderről, és betekintést enged a gondolkodásmódjába, a lelkivilágába.

 

 

Magyar vonatkozása is van a műnek.

A már említett Márai, és a főhős, Endre, magyar. És a narrátor is tud néhány szót magyarul, elég furcsa szókapcsolatokat, radiális edénynyalábok, ezt suttogja Endrének kedvesen.

 

A narrátornak fontos a nyelv és a szövegek, de milyen hozadéka van az egyes szám első, második, harmadik személynek?

Igen, valójában háromféle megszólalás szerepel legalábbis utalásszinten a szövegben. Kokichi, a japán futó, ír egy búcsúlevelet, az egészet egyes szám első személyben írja, de a végén harmadik személyre vált: „Kokichi fáradt. Már nem akar futni”.

A narrátor főszereplő lány is írja a történetét, de folyton-folyvást második személyben. Nem tud annyira közel kerülni magához, hogy első személyben írjon, de annyira személytelen sem lenni, hogy a harmadik személy után nyúljon. De nem gond, majd belejön, biztatja magát a végén. (A kötet végéhez csapott két levélben már nem idegen számára az első személy.)

Értelmezhető úgy is, hogy van egy felettes én, egy kontroll én, vagy felfogható általános alanyként is. Él a nyelvben általános alanyként a második személy is, például ha azt mondjuk, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!, azt nem csak a megszólítottra érthetjük.

 

Milyen volt fordítani a könyvet? Voltak fordítási nehézségek?

Az elharapott félmondatok jelentették a legnagyobb kihívást, de a szerző olyan, szövegen kívüli részletekre, jellemvonásokra világított rá, aminek tudatában ezek sem okoztak gondot.

Kérdés volt, hogy a keresett csészealj csészealátét vagy kistányér legyen, mert a csészealjról ufó juthat az ember eszébe.

Vagy amikor a fejezetcím többjelentésű szó, konkrétan a dno: az alja, mélye valaminek, leginkább birtokos szerkezetekben jelenik meg, de tengerfenék vagy meder is lehet, miközben azt is kifejezi, hogy valaki padlón van. Hogyan sűrítsünk bele ennyi jelentést egy fejezetcímbe?

A taburetka meg a tamburin közös szótövére is utal egy helyen a szerző, ahol az eredeti után a magyar kifejezést is közöltem, hogy ne vesszen el az olvasó: „különösképpen tetszett az a szó, hogy taburetka, vagyis zsámoly, úgy hangzott, mintha egy arab meséből bukkant volna elő, talán összekapcsolódott a fejedben a tamburinnal, a csörgődobbal, amivel, mint nemrégiben felfedezted, etimológiai rokonságban áll.”

A helyszínek fordítása is kérdés volt számomra, hogy a magyar fordításban az egyes utcaneveket szlovákul vagy magyarul írjam. A történet egyrészt Pozsonyban játszódik, de nem tudtam, egyes magyar utcanevek mennyire élnek a köztudatban – nyilván némelyek jobban, másokra viszont felkapjuk a fejünket (de prágai helyszínek is vannak, ahol viszont nem igazán használatos a magyar megfelelőjük).

Nem baj, ha nem egységesen használom őket?, tettem fel magamban a kérdést, sőt fordítókollégákat is megkérdeztem. Balogh Magdi is a segítségemre volt, aki a közismertség és a toldalékolhatóság szempontjából közelítette meg a kérdést. A tereket, kolostorokat, kapukat, palotákat, parkokat végül magyarul írtam, de még a szerkesztővel, Noszek Barbival is mérlegeltünk, a Horský parkba vagy a Hegyi parkba járnak-e szereplőink, a Strmán vagy a Meredek utcán, a Zámockán vagy a Vár utcán. És mi legyen az egyes pozsonyi városrészekkel, mint Vinohrady, Krasňany… Majd Prágában a Tyl tér, Letná, Bruselská stb.

Ráadásul a prágai részben csak a szereplő neve utal arra, hogy csehül beszél, de az olvasó nem feltétlenül tud megkülönböztetni egy cseh nevet egy szlováktól.

És a szerző neve, Michaela Míšaként is felbukkan a szövegben, nem biztos, hogy erre is asszociál a magyar olvasó, ráadásul a csehben van vokatív eset, ott ráadásul Míšo.

 

Magáról a fordítás folyamatáról mit tudhatunk meg?

Egyes kifejezésekre számos szinonimát sorolok fel, aztán újraolvasáskor áthúzok egyet vagy többet, újabb újraolvasáskor meg feloldom az áthúzást és egy másik mellett döntök, pl. „Előtted két lány, telt ajkak, sűrű fekete bozontok/ fészekhajak/ szénaboglyák.”

Vagy „rapavé ulice” – milyen utcák? Heges/varas/hepehupás/rapancos/varangyos utcák – mint himlő után az arc, sebes vagy csak hepehupás?

A naletieť szónál kisebb szójátékot kellett volna visszaadnom (Tak to si mi naletela): „mint egy amazóniai kutató, már csak egy lepkeháló hiányzik a kezedből, mondtam neki, mire ő: Így dőltél be nekem, Így halásztalak ki, Így repültél bele, Így húztalak csőbe, Így játszottalak ki, Így ültettelek fel, És te beléröppentél, Így sikerült téged lépre csalnom, behálóznom.”

Szóval nagyon sokat tudok bíbelődni a szavakkal.

Ha megnézzük, hogyan néz ki a szövegem, azt látjuk, hogy kékkel jelölöm azokat a szövegrészeket, amik tetszenek, és amiket szívesen idéznék. Pirossal azokat, amik kilógnak a szövegből. Áthúzva, amiket már kiiktattam, de még adok nekik esélyt – azért hagyom őket a szövegben, hátha egy jobb kifejezés jut róluk eszembe, vagy mégis visszakívánkoznak. Aztán általában vastagon a szerző fordításba beillesztett magyarázatai, amiket persze aztán törlök.

*

 

Talán az öninterjú fényében nyilvánvaló, hogy nagyon sokat foglalkoztam Rosová könyvével, kb. egy évig benne éltem, minden mondatán átrágtam magam, persze néhány felett csak átröppentem, attól függően, hogyan sodort magával a cselekmény. És jegyzeteltem, fordítás közben, újraolvasás közben, felírtam, hol akadtam el, mi jelent fordítási nehézséget, mert az ember idővel más szövegeket is fordít, más könyveket is olvas, más élmények is érik, és nem könnyű felidézni egy-egy művet, ha hónapokkal később rákérdeznek, miről is szólt, mit mesélnék a könyvről. Bár a kötet végéhez fűztem utószót, ahol sok mindenre rávilágítok, még sok minden bennem maradt, ezért gondoltam, hogy a második személy bevonásával megszólítom magam. Nem akartam, hogy amit a könyvről gondolok, feledésbe merüljön, ezért írtam le, mit jelentett Rosová Tvoja izba című könyvének fordítása.

 

Pénzes Tímea öninterjújának első része itt olvasható.

 

 

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenkét saját könyve és tizenhárom műfordításkötete jelent meg. Többek közt Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Kalligram), Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből (Noran Libro) és Dominika Madro Szentélyek (Phoenix) című kötetét fordította. Több műfajban kipróbálta magát: ír verset, elbeszélést, drámát, útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek és a Megnyúlások (Kalligram).