Fekete Anna: Emigráns elégiák 5.; Emigráns elégiák 11.; Emigráns elégiák 14.

Emigráns elégiák 5.

Boldog ez a csend. Lassan félni is
elfelejtek, és csak csodálkozom a testemen.
Ilyen könnyű és szép voltam, mikor
vérig sértettek? Mikor rám szóltak,
hogy maradjak csendben, legyek tekintettel…,
és ne is jöjjek vissza, mert nem eléggé,
nem így… nem teljesen? Hogy javulnom kell.
Ez a loira, ez a nyugodt szőke nő most csak nevet
a tükörben. A kezem, a derekam, a hajam,
a vállam még sosem hagyott cserben.
A poggyász, amit földrészről földrészre
cipelek. Vigyázok is rá. Reggelikkel,
vacsorákkal kényeztetem. A nevem meg
akármi lehet. Akárkié. Akár egy fiktív
számlatulajdonosé, aki fizeti
a szállodát és a repülőjegyeket.

Emigráns elégiák 11.

Az idős úr Pernambucóban
sértődötten panaszolja, hogy harminchét éve
száztíz dollárt adott kölcsön egy csavargó magyarnak.
Kérdezget: nem ismerem-e? És közben méreget,
mintha a száztíz dollárja itt lapulna a táskámban
az útlevelem mellett. Nem hiszi el, hogy nem vagyok
a szélhámos lánya-fia-unokája, és nem ismerek
minden magyart személyesen.

Odaadom a száztíz dollárt.
Ennyi emberért.

Emigráns elégiák 14.

Soltrantéban mindenki tud valamit
a magyarokról. Hogy jégből építjük
a házainkat, hogy lovon járunk
mindenhova, hogy a Real Madridnak
szurkolunk mindannyian, és már többször is
hősiesen kivertük a fővárosból az oroszokat.
Talán alkonyodik most Budapesten.
És én elképzelem, ahogy az ég kékjében
feloldódik a gyűlölet, a visszaverődő fény
összekapcsolja a hullámokat és az ablakokat.
Óriás szitakötő ereszkedik a folyóra,
egyik lábával megtámaszkodik a Tabánban,
a másikkal a Belvárosi templom tornyában
és gondolkodik, tovaröppenjen vagy maradjon.
Talán ott ülök most én is a villamoson,
és erről a másik földrészről álmodozom.
Itt, Soltrantéban egy ügyes háziasszony
jégcsipkés, kókuszos sütemény-csodát
tesz elém. Jé! A Halászbástya, mondom,
mert magam sem tudom, hiszen sohasem
tudhatom, hogy éppen hol vagyok.