Vincze Ferenc – „Idézlek. S te csak nem is tudhatod”*

Tandori Dsidául

„Legfeljebb kicsit átékezeteztem.
étkezde, vétkezde, átékezetezde.
Nincs vétek, így a költői világban.
Az étek fogy. Marad az ékezet.”
Tandori Dezső: Harminc, jaj, ötven, hetven…

Tandori Dezső az irodalomtörténeti esszé műfaját művelve számtalanszor megemlékezett Dsida Jenő költészetéről. A korábban már említett szövegek értelmezői attitűdjét felidézve e költészetet nem csupán az elismerés megjegyzéseivel illette, sokkal inkább a kritikai megközelítés volt jellemző. Dsida lírájának gyakori tárgyalása és felemlegetése emellett mégis arra figyelmezteti a befogadót, hogy Tandori fontosnak, az általa használt megfogalmazással élve, „kis nagy költő”-nek1 tartotta a szerzőt. Jelentőségét például éppen abban a kettősségben látja, amit a Költészetregény című munkájának alcímére, a Sírfelirat utolsó sorára hivatkozva, így fogalmaz meg:

„A való és égi mása: íme, ismét egy jelentős költő, Dsida Jenő, akinél ez központi tárgy. S nemcsak 1935-ös Sírfelirat-versében, ahol címünk sorát megfogalmazza, de a lángolónak is minősíthető szerelmes-versek, a messianisztikus (igen, küldetéstudatos!) költemények egészen váratlanul előhozhatják bármikor ezt a mindennél fontosabbnak érzett ellentétet.”2
A szerző vissza-visszatérő érdeklődése3 Dsida iránt azonban sohasem válik egyértelmű dicséretté, élesen látja, gyakran verstanilag4 is bírálja a bravúros formakészségéről elhíresült költőt. Például az Útban a rendeltetés felé költeményt idézve a cím problematikusságát említi meg, majd a szöveg kérdésfelvetésének dilemmájára is rámutat: „Ez szép dolog, de manapság mintha inkább azt kutatnánk, hogyan aprózta szét s el nagy érzelmeinknek már az emlékjeleit is a világ – s miféle világ –, és hogy akár csak annyi is állítható-e jó lélekkel, hogy »biztos érzek, csak nem érzem«?”5 Az egy-egy versbéli megállapítást, megfogalmazást megkérdőjelező Tandori Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Pilinszky János költészetét hozza fel példaként, mint amely lírákhoz hasonlítható a Dsidáé, s az elismerés szavai mellett6 összességében úgy látja, hogy „Dsida ezzel feltétlenül líránk élvonalában találja meg helyét, ha csak ritkán is a legelső vonalban”.7

Mindezt hasonlatosnak látom Tandori azon törekvésével, melyet Szép Ernő újraolvasása és -értelmezése érdekében megtett. Bedecs László Tandori Szép Ernő8 című könyvéről írva állapította meg, hogy „a kulturális azonosságteremtés önreflexív folyamatának megkerülhetetlen része a hagyomány újraértelmezése, a múlt jelenvalóvá tétele, újraalkotása”,9 s ezáltal Tandori új hangsúlyokat kívánt kitenni, „a fő- és mellékszerepeket részben legalábbis másokra osztja, mint a »hivatalos«, tankönyvi líratörténeteket írók”.10 A hagyományértés dialogikus működésének következményeképp – szól később Bedecs megfontolása – „nemcsak Szép Ernő olvasódik másként Tandori után, hanem Tandori is az általa módosított Szép Ernő életmű tükrében”.11 Miközben megállapíthatjuk, hogy Tandori megközelítései korántsem tulajdonítanak olyan jelentőséget Dsida költészetének, mint Szép Ernő esetében, az viszont tagadhatatlan, hogy az értelmezések gesztusa a fentebbi példával vet-hető össze. A szövegelemzések mellett a figyelem és az értékelés jelentős gesztusaként érthetjük azt a folyóiratbeli közlést, mely Dsida-elérintések12 címmel jelent meg 2011 augusztusában a Tiszatájban.

A tizenegy verset tartalmazó ciklus címének második tagja a hagyományértés dialogicitásának kétirányúságát teszi megtapasztalhatóvá: mind Dsida, mind Tandori költészete betöltheti a megszólított szerepét, s ez a mozzanat mindvégig eldönthetetlen marad a szövegek olvasása során. Arra is érdemes felfigyelni, hogy míg az érintések kifejezés közelséget feltételez, addig az elérintések – éppen az el igekötő miatt – már inkább a távolságot hangsúlyozza az előbbihez viszonyítva, mintegy a távolságot megtartó, csak néha közelítő kapcsolat lehetősége merül fel. Az eltávolítás, a két költészet közötti különbség jelzése mindvégig reflektáltan van jelen a Tandori-szövegekben, melyek éppen az idegenség és ismerősség váltakoztatásával kísérleteznek.

Az „elérintések” technikai megvalósulását vizsgálva két mozzanatot érdemes kiemelnünk. Az egyik a címadás mikéntje, a másik az idézetek jelöltsége vagy je-löletlensége. A Tandori Dezső adta címeket két nagy csoportra oszthatjuk: az egyikbe azok tartoznak, melyek egy-egy Dsida-vers címét változatlanul újraközlik (Visszatért lovagok; Sárba zuhan a nap; Megint csupa kérdés; Hideg téli est; Harminc év közelében), a másikba pedig azokat sorolhatjuk, melyek valamilyen (el)változ(tat)ást jegyeznek (Harum dierum carmina [„Kis cigaretta fátyla”]; Országos eső, Nagycsütörtök; A „Sorsokat írok” c. versre; Csak úgy, „egy halálversre”; Közbevetések: Rövid napló; Harminc, jaj, ötven, hetven…). Míg az első csoportba sorolt címek semmilyen beavatkozást sem jelölnek, addig a másodikba tartozók látványosan felmutatják az „idegenkezűség” jelenlétét. A Harum dierum carmina esetén a zárójeles – és nem mellékesen idézőjeles – után-toldás mintha helyesbítené az eredeti címet, az Országos eső és a Nagycsütörtök együttes címbe emelése pedig az utóbbi jelentőségét lát-szik csökkenteni. A „Sorsokat írok” c. versre cím a Csak úgy, „egy halálversre” és a Közbevetések: Rövid napló címekhez hasonlóan az idézőjellel megkérdőjelezni/felfüggeszteni tűnik az eredeti Dsida-címet, vagy magát az említett verstípus fogalmát, ahogyan az utóbb felsorolt verscím is a beavatkozás nyomait viseli magán. Az összes cím közül, de ebből a csoportból is a Kosztolányi verssorát idéző cím az, ami leginkább elkülönül a többitől, s mint majd látni fogjuk, a versszöveg is alátámasztja e megállapítást.
Amellett, hogy a verscímek már egy adott Dsida-vershez utalják a befogadót, a szövegekben felbukkanó idézetek is fontos részei ennek az utalásrendszernek. A költemények olvasása során azt tapasztalhatjuk, hogy léteznek idézőjellel elkülönített/kiemelt allúziók, és olyanok, melyek jelöletlenül – hol szó szerinti egyezéssel, hol kissé átalakítva – hívják elő a címben megidézett verset, részletet. A Visszatért lovagok című Tandori-vers felütése idézőjelek közé kerül („»Akit az éjben senki sem sirat meg, / összeesik«, mondod”13), s ennek idézettségvoltát az átvétel után következő „mondod” ige tovább erősíti. Ehhez hasonlóan elkülönítetten van jelen az Országos eső, Nagycsütörtök című vers idézete, melyet a versszöveg folytatása teljesen kizökkent kontextusából: „»A nyűg, a lassú  / terhes ólomidő lehullt« – majd szerelőt kell hívni konyhai mosogatóhoz!”14

Ha a versszövegekben és a címekben található idézőjeles utalásokat összevetjük a versekben található további idézetekkel, azon következtetésre juthatunk, hogy a jelölés nem egyszerűen az intertexuális kapcsolat felmutatására szolgál, hi-szen a legtöbb esetben ezek jelöletlenül maradnak. A Visszatért lovagok című versben az idézet után a szöveg retorikailag a kérdésfeltevésekre épül, s ezek elbizonytalanítják, megkérdőjelezik a Dsida-vers sorainak modalitását – kijelentő jellegét, de szinte magát a tematikát is, hiszen a lezárás e lírára reflektáló megállapításai mintha más utakat és megszólalási módot jelölnének ki:

„Inkább csak hölgyének és egyebeknek
meghódolna, s tóparti szerenáddal
gyászolna, míg szerelme a teste-náddal
elring, már messze flangál,
s nádból csak a kurutty-kurutty békaiszap
dal száll? Míg nincs e hang már…
Na, nézd meg hát magad, megtért lovag!”15

Csak mintha, mivel a feltett eldöntendő kérdésekre kérdés formájában érkezik egy lehetséges válasz, s a befejezetlen utolsó előtti sor bizonytalansága után egy, az eddigiektől eltérő modalitású mondat zárja a szöveget, ami az előbbihez hasonlóan magát a megszólalást és a hajdani megszólalót teszi reflektálttá. A Megint csupa kérdés című szöveg szerkezetileg hasonlóképpen épül fel, a feltett kérdésre („Kérded, mit döngetünk véres ököllel / sok ezer fekete mérföld pántú / kapukat?”16) óhajtásként adott válaszlehetőség a mondatok modalitás-struktúrája mellett tematikusan is a hagyomány dialogikus működését vonja az értelmezés terébe:

„S ne dörömböljünk, ne rázzuk öklünk,
Lehessen pár pillanatig
Csendben megülnünk,
S feledve testünk-lelkünk
Hemperegnünk – s elhemperednünk.”17

Az utolsó sor „hemperegnünk” szava visszautalja a befogadót az A „Sorsokat írok” c. versre című versszöveghez, melyben az előzőeket idézve tematizálódik a versek egymáshoz fordulásának gesztusa. Emellett ez utóbbi költemény negyedik versszakának „így-megcsalatva együtt” jellemzése akarva-akaratlanul idézi fel emlékezetünkben – éppen e kiemelt helyen – a Nagycsütörtök korábbi újraírásainak „csalatkozás-csatlakozás” szójátékát.18 A költemények egymásra találásának és öszszeolvadásának a testi kapcsolatot idéző kifejezése („hemperegnünk”) tér vissza a Harum dierum carmina („Kis cigaretta fátyla”) versszövegének utolsó soraiban is: „Most még itt állunk, összeölelkezve, / a folyó fut alant, / örök terekbe.”19
A Dsida-versek modalitását kérdésessé és így kitüntetett szerepűvé tévő versek közül a Csak úgy, „egy halálversre” című tovább egyértelműsíti ezt a szándékot:

„Ne tudj, ne tudj,
csak úgy, csak úgy!
Ne tudj meg úgy,
Mondd, hogy: »Nem mondod!«”20
A Túl a formán című Dsida-szöveget játékba hozó vers itt idézett utolsó sorának chiazmusa éppen ez előbbi költemény ismétlődő – és így fokozatosan erősödő – modalitására irányítja rá a figyelmet, úgy, hogy közben meg is kérdőjelezi azt. Látható tehát, hogy a Tandori-versek címadása és idézési eljárása nem egyszerű technéként tartható számon, hanem poétikai megfontolások megtételéhez is vezet. A címek átalakítása mellett az utalások idézőjeles jelölése – túl a megidézettség tényén – a további jelöletlen idézetekhez viszonyítva idegen testként vannak jelen – azaz azok maradnak – Tandori Dezső szövegeiben, olyan sorokként, melyek nem tudnak beépülni vagy – a szövegek metaforikájánál maradva – összeölelkezni az előbbiekkel. Az elsődleges kiemelés horizontján tehát azon Dsida-szövegek jelennek meg, melyek modalitásukkal tagadni látszanak vagy nem veszik figyelembe a tradíció párbeszédjellegű megszólításának poétikai lehetőségét, s a Tandori-versek ezen megszólalási mód dekonstrukciójaként is érthetők. Paul de Man Nietzsche szövege kapcsán fogalmazza meg azon elméleti megfontolását, miszerint „Minden retorikai struktúra – hívjuk bár metaforának, metonímiának, chiazmusnak, metalepszisnek, hipallagénak vagy bármi másnak – helyettesítéses megfordításon alapul, és való-színűtlennek tűnik, hogy elegendő volna pusztán egy újabb megfordítással tetézni az eddig végbement megfordításokat ahhoz, hogy a dolgok helyes rendjét visszaállítsuk”.21 A helyettesítéses megfordítás alakzatát olvashattuk a Csak úgy, „egy halálversre” című Tandori-versben, s ez a mozzanat ismerhető fel a Dsida-elérintések ciklus eljárásaiban. A szövegek összességének szerkezetét tekintve a kijelentő modalitás kérdésbe fordul, azonban a hangsúly elsősorban nem magára a kérdezésre helyeződik, sokkal inkább magára az átfordulás/átfordítás gesztusára, ami felismerhetővé válva a hagyományértést dialogikusan tételező poétikára irányítja a figyelmet. Ez a fajta – Tandori-féle – beszédmód az, melyben Dsida költészete a meg-szólítottság folyamatosan működő gyakorlatában jelenik meg, s eközben a meg-szólítás elsődleges kiváltója az a (részleges) hiány, mely Dsida lírájában éppen a párbeszéden alapuló poétika kiteljesedésének akadályozójaként érthető.22
A hiány részlegességét azért fontos hangsúlyozni, mivel Tandori Dezső Dsida-elérintéseinek többsége – négy szöveget kivéve – éppen azon első Dsida-kötethez (Leselkedő magány) utalják a befogadót, mely egyfelől a leginkább elhanyagolt része volt az eddigi befogadástörténetnek, másfelől a kötet számos szövege a nyelvi meghatározottság és a megszólalási mód elbizonytalanodásának tapasztalatát hordozza, ami kérdések formájában egy új, másfajta beszédmód iránti tapogatózás megnyilvánulásaként is érthető (Hideg téli est):

„S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan lehetne megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?”23

A kísérletezés mellett Tandori olvasata a Dsida-vers múlt felé fordulására24 irányítja a figyelmet (ahogyan ezt Kovács András Ferenc szövegei is tették), s mindezt úgy, hogy közben saját hagyományértését is tematizálja. S mindeközben önmagát, költészetének egyik kiemelt helyét is megidézi:

„Hogy életünk hulló karácsonyfáján
Hullt kis lángok lobognak,
Ezüst díszekkel partot ér a csónak,
Ott kitesz minket. Ám ez mégsem ármány…[…] Mikor már senki sincs, kit csónak áthoz,

Vissza, végképp lehullt karácsonyfádhoz.”25

E poétika bejelentésének kezdeteihez, a Töredék Hamletnek26 című kötet Hommage-ához visszanyúló gesztusnak köszönhetően a Tandori-szöveg önmaga tradícióját a Dsida-vers megszólítása és felidézése által olvassa, s így válik ez utóbbi e beszédmód hagyományának részévé.
Tandori Dsida-elérintések ciklusa nem egyetlen értelmezés mellett érvel, nem egyetlen beszédmódot vél felfedezni Dsida lírájában. Két beszédmód határára, a kijelentés és a kérdezés közötti átmenetre irányítja figyelmünket, s teszi mindezt úgy, hogy sohasem feledkezik meg arról, hogy mindez „csak” egy saját megszólalási mód felőli értelmezés:

„Ez már nem a te címed.
Én szólok, ímett.
Régi szóval: imetten.
Legfeljebb kicsit átékezeteztem.
Étkezde, vétkezde, átékezetezde.
Nincs vétek, így a költői világban.
Az étek fogy. Marad az ékezet.”27

Az önmaga korlátait és korlátlanságát feszegető28 Tandori-féle – főként a Koppar köldüs kötet nyelvteremtő gesztusát idéző – versbeszéd átalakításra és újraírásra tett reflexiói ismételten jelzik azt a saját, mindenkori feltételt, mely a hagyomány meg-szólításán alapul. Amikor a reflexivitás mozzanata e költészetben Dsida kísérletező reflexív eljárásaihoz utal bennünket, akkor levonhatjuk azt a következtetést, miszerint a Dsida-elérintések szövegei a saját hagyománytörténés egyik eseményeként tekintenek a Dsida-költészet bizonyos költeményeire. Amellett, hogy minden hasonló cselekedetben felismerhetjük a saját beszédmód – a történetiségben rejlő – legitimációjának kísérletét, azt is be kell látnunk, hogy a megszólító mindig a válasz reményében teszi fel kérdéseit, s ezt figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy Tandori költészete a saját beszédmód kialakulásának egy stációjaként érti Dsida lírájának megidézett részét. Az a megfontolás, miszerint „a jelentős alkotó a kánon leghatásosabb építője”,29 jelen esetben sem megkerülhető, hiszen Tandori Dezső, mint a kortárs magyar líra egyik beszédmódjának megújítója, olyan kanonikus helyzetből szólal meg, melyre nem odafigyelni nem lehetséges. S miközben költeményeiben is megmarad az irodalomtörténeti esszéiben tapasztalt kritikus hozzáállás, fentebb tárgyalt szövegei a dialogikus hagyományértés poétikája felől és e poétika ré-szeként értelmezik a Dsida-szövegeket. Tandori versciklusa e líra beszédmódbeli kettőségét, az új megszólalás lehetőségeit kereső kísérleteit mutatja fel, s így éppen átmenetiségében érinti el  e költészetet, és ezt a költészettörténeti eseményként értett átmenetet teszi megtapasztalhatóvá. Úgy vélem – értelmezéseink minden esendőségével és múlandóságával is számolva –, hogy a Dsida-költészet befogadástörténetének lezárulatlan folyamatában ez a tapasztalat mindenképpen a további értelmezések egyik viszonyítási pontja lehet.

JEGYZETEK

1 Tandori Dezső: Az erősebb lét közelében. Gondolat, Budapest, 1981, 239. A hivatkozott szöveg-   helyen Szabó Lőrinchez viszonyítva használja a kifejezést.
2 Tandori Dezső: Költészetregény. Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 2000, 210.
3 Vö. „Dsidával én úgy jó másfél évtizedenként kezdem mindig elölről az ismerkedést, költészete sosem jelentett számomra annyit – szánom-bánom! –, mint Jékelyé. De ez jól is van így, a megírása előtt átélt-megélt költészetregény a szerző efféle hajlamainak, esetlegességeinek históriája főként; fényjelek sora az érdeklődő Kegyesnek.” Uo., 211.
4  Vö. „Igaz, a vers címe December, alcíme A Gyermek dicsérete – s ez hamarosan igehirdetéssé teszi az eleinte kétes tartást. Sokszor elragadja a tartalmi hév, másképp, mint Szabó Lőrincet a logikai, és túlságosan közkeletű kifejezésekkel él, eléggé megválogatatlanul, érzelmesen: »kis szobám« stb. Olyan – nyelvtanilag, verstanilag sem egészen végiggondolt – szakaszok is becsúsznak, mint a »Sötét erdő borzong hallgatagon, / fehér mező s holdas ingovány: / Távol hegyekből néha egy sovány / ordas cselleng a friss csapásokon.«” Uo., 212.
5 Uo., 211.
6 Vö. „Dsida a legjobb helyein mindig keresi, meg is leli általában a különlegest, azt az elemet, ame-lyet nem át- vagy visszahall más nagyokból, netán a költészet átlagából.” Uo., 214.
7 Uo.
8 Tandori Dezső: Szép Ernő. A titkos világtipp. Pro Die, Budapest, 2008.
9 Bedecs László: „Miért szép?” In uő: Nyelvek a végtelenhez. Tanulmányok, kritikák a kortárs magyar költészetről. Napkút, Budapest, 2009, 25.
10 Uo., 22.
11 Uo., 26.
12 Tandori Dezső: „Dsida-elérintések”. Tiszatáj, 2011. 8. szám, 7–13.
13 Uo., 7.
14 Uo., 8.
15 Uo., 7.
16 Uo., 11.
17 Uo.
18 Jelentőséget tulajdoníthatunk – a szakirodalmat és az eddigi szépirodalmi recepciót tekintve – annak a törekvésnek, mely nem kiemelni, sokkal inkább elfedni kívánja az erőteljes kanonikus pozícióval rendelkező Nagycsütörtök című verset. Az e címet megidéző Országos eső, Nagycsütörtök című szöveg az Országos esőt állítja előtérbe, még akkor is, mikor szövegszerűen jelzi, hogy a kötetbéli helye csak a Nagycsütörtök után jön („és Nagycsütörtök országos esőt hoz”). A Tandori-szöveg mindösszesen három-négy, ez utóbbira történő utalása is az előbbi megállapítást támasztja alá.
19 Uo., 8.
20 Uo., 10.
21 Man, Paul de: A trópusok retorikája (Nietzsche). In uő.: Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Ictus–JATe Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999, 156.
22 A Rilke szövegeit elemző Paul de Mannal kapcsolatban Kulcsár-Szabó Zoltán a chiazmus alakzata kapcsán a következő – a fentebbiek szempontjából megfontolandó – megállapítást teszi: „A Rilke Neue Gedichte című kötetének retorikai arculatát meghatározó chiazmus szerepköre itt abban nyeri el magyarázatát, hogy e versek mindig valamilyen hiány tapasztalatából építkeznek: strukturálisan ugyanis csak a hiány az, ami lehetőséget teremt a helyettesítéses figuráció játékára.” Kulcsár-Szabó Zoltán: Kiüresítés és (negatív) dialektika. A khiazmus példája. In uő.: Tetten érhetetlen szavak. Nyelv és történelem Paul de Mannál. Ráció, Budapest, 2007, 87–88.
23 Dsida Jenő: Leselkedő magány, 1928, 87.
24 Vö. „Életünk hulló karácsonyfáján / halkan repesnek a lángok. / Fölöttünk és bennünk hömpölyög / a hidegáramú csönd. // Mosson ki, vigyen magával / fodros hátán mindent, ami volt: / esdő várakozások meddőségét, / kulcsoltkezű, hasztalan imákkal. // Hópárnás nagy fenyők alatt / üljünk le a törpék közé, / burkolózzunk a hallgatásba / s húnyjuk le félig a szemünket.” Uo.
25 Tandori Dezső: Dsida-elérintések, i. m., 12.
26 Tandori Dezső: Töredék Hamletnek. Szépirodalmi, Budapest, 1968.
27 Tandori Dezső: „Harminc, jaj, ötven, hetven…” In uő.: Dsida-elérintések, i. m., 12.
28 Margócsy István: „Koppar köldüs”. In uő.: »Nagyon komoly játékok«. Tanulmányok, kritikák. Pesti Szalon, Budapest, 1996, 230.
29 Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban.
In uő.: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, Pozsony, 2008, 198.