Gál Sándor – Kitágult nap*

A halált csak egyszer gyakoroljuk”
I
Két nap pokol. Ismét kiment alólam a föld, s nem voltam biztos abban, hogy megélem a reggelt. Vannak pillanatok, amelyeket úgy vészel át az ember, hogy a lényegüket képtelen pontosan leírni. Történik valami, de e történés az időben – vagy már kívül azon? – összemosódik, értelmezhetetlenné válik, és nem tömörül emlékké.

Csak tudom, hogy v a n, hogy valami volt, rész-sötétség, vagy rész-világosság, ami egymástól elválaszthatatlan, s amiben különféle emlékképek, események tűnnek fel és tűnnek el. S ez az egész, miután az értelem kitisztul, átváltozik egészen irreális, ám látható valósággá, amely folyamatosan zsugorodik, amíg – végül – a Mindenség ré-szévé lesz.
Feltehetően ez a befogadás öntudatlan víziója, a halál előtti kegyelmi pillanat, amikor megszűnik a fájdalom…
Mindebből látható, hogy az ember egyetlen, estébe hajló délutánon milyen mélységeket jár meg, s hogy ezekről az ismeretlen belső terekről mit hoz vissza az értelem által rögzíthető létezésbe. Abba, ami a mindenkori  m o s t b a n  megjelenik, s ami megjeleníthető.

… Eléggé bizonytalan vagyok e pillanatban a tekintetben, hogy amit eddig leírtam, valójában megközelíti-e azt, amit megéltem?!
Ami akkor történik, amikor nem tudunk róla!
Később, mert volt időm rá, újragondoltam a leírtakat, s mostanra az egészből a megőrizhető látomás a legkülönösebb. Hogy valahol voltam, amit nem tudok igazából azonosítani, annak ellenére, hogy volt tere, s valamiféle ideje is. Mert hisz benne voltam, része és részese egy velem történő folyamatnak. Ugyanakkor mindezt, mintha távolabbról követtem volna… A történésnek vagy látomásnak volt kezdete és vége, s hogy ezt  t u d o m (!), de magát az eseményt nem vagyok képes magamban fel-idézni.
Mintha az esemény önmagát semmisítette volna meg!
Persze, most már az a kérdés, hogy ezzel az egésszel mit kezdhetek? Miként élhető meg és miként rögzíthető az, ami általa elkövetkezik?! Hiszen tudatosan a halálra felkészülni lehetetlen!

Pedig, azt hiszem, most ennek az ideje érkezett el.
A „tudatos felkészülés” eszembe juttatta Montaigne néhány idevágó gondolatát, amelyekből nemcsak bölcsesség, hanem gazdag élettapasztalat is árad. Lássuk csak! „ A szabadságra készül fel – mondja –, aki felkészül a halálra.” Vagyis szerinte a felkészülés lehetséges. Más helyütt ezt olvasom az Esszékben: „A halál életünk legnagyobb feladata […], de a halált csak egyszer gyakoroljuk, s mindnyájan tanoncok vagyunk előtte…”
Azt hiszem, ezt az egészet – mármint a halált mint eseményt – minden mástól az különbözteti meg, hogy valóban csak „egyszer gyakoroljuk”. Ezzel lényegében Montaigne az elfogadást tartja méltó magatartásnak és „feladatnak”.
Persze ez az „egyszeriség” olyan eretnek gondolatok irányába is elvezet, hogy a bibliai feltámadás, netán az örök élet krisztusi ígérete legalábbis megkérdőjelezhető… Ha nem tudnám, hogy Montaigne hívő embernek tartotta magát, bizony nem zárnám ki a gondolkodásnak – a továbbgondolhatóságnak – ezt az irányát sem. Mert miért is? Hiszen ugyanő tesz kételkedővé, amikor azt mondja: „Ahhoz, hogy művem végére járjak, csak a hűség lángját kell ébren tartanom. Az igazat írom [kiemelés tőlem – G. S.], ha nem mondok is el mindent, csak amennyit merek, és egyre többet merek, mert úgy veszem észre, szokásaink eltűrik, hogy az idős ember szabadabban és gátlástalanabban beszéljen magáról.”
Ha ő mondja, ezt én is megtehetem, hiszen jóval idősebb vagyok nála – ötvenkilenc évesen halt meg –, s lehetek gátlástalanabb is, ha úgy tetszik, „életünk legnagyobb feladatáról” gondolkodva. Mert én meg úgy látom, hogy a halálomat is nekem kell megélnem, ami ugye a létezés legnagyobb ellentmondása és – igazsága!
Kicsit eltávolodva – de csak egy kicsit! – az elmenés, vagy az  e l m ú l á s  feletti töprengések árnyéktalan, fekete köreitől, mert megőrzendőnek találom ezt a kicsike tényt: a Riportok és interjúk maradék részének a számítógépbe táplálását befejeztem. Gyakorlatilag így legalább egy év előnyre tettem szert, amit a tavalyi évutón még szinte elképzelhetetlennek tartottam… Ami ezen túl írás készen van, vagy készül, nos, annak sorsa az előzőekben leírtak egyenes függvénye, s így az iméntiek amazokhoz kapcsolódva jelentik napjaim folytatását és gondolkodásom irányát.
De vissza azokhoz a kétségeimhez és kérdéseimhez, amelyektől csak nehezen tudok szabadulni. Ám talán pontosabb, ha azt mondom, hogy nem is akarok tőlük megszabadulni. Mert hisz mi értelme volna igyekezetemnek egy elkerülhetetlen, végső realitással szemben?! Inkább tennivalóim sora mentén ezeket a kérdéseket kellene – elsősorban versben – világos rendbe állítani, elfogadható nyelven, elfogadható szinten és kikerülhetetlen méltósággal.
Évtizedeken át az a gondolat élt bennem – azt erősítettem magamban –, hogy nem félek a haláltól. De ez tarthatatlan! Mert mindenki fél a haláltól… S azt hiszem, ennek bevallása adja – mondjuk a költészetben – az elmúlás méltóságát. Mert a halál a gondolkodó embert is megrettenti, míg az elmúlás a nyugalom békéjét kínálja.
Ahogy ezt most leírtam, elővillant az 1960-as évekből az Irodalmi Szemlében megjelent versem két sora:

„nem félek a haláltól,
mert az élettől se félek.”

Annak idején egy nagyon szép egyetemista lány – akibe persze fülig szerelmes voltam –, azt kérdezte: „Te tényleg nem félsz a haláltól?” „Nem!” – jelentettem ki határozottan. S  a k k o r  tényleg nem féltem…
Ám az azóta eltelt ötven esztendő során – az eddigiek is ezt bizonyítják –, ez a határozottság, vagy inkább hetykeség jelentős átalakuláson ment bennem keresztül…
De azt is el tudom képzelni, hogy az ember végül nem a haláltól fél, hanem a halálig elvezető fájdalmaktól. Ebből pedig az következik, hogy a halál megszabadít…  Így a halál lényege – maga a megváltás!   
Hányszor és hányszor hallottam odahaza egy-egy halott felett a mondatot: „A halál megszabadította szenvedéseitől.” Vagy: „Megváltás volt már számára a halál…” S aki meghalt – az megboldogult.

II
Amikor azt érzem, hogy az elmúlt napom önmagát temeti az éjszaka sötétjébe, akkor ebben nem az a lényeg, hogy elmúlt, hanem hogy nem maradt belőle használható emlékem. És ez egyféle bizonytalanságérzetet ébreszt bennem, hiányt, s még talán bűntudatot is. Holott az ilyen jellegtelen nap mélyén feltehetően a  k é s z ü l ő d é s  rejtőzködő – vagy rejtélyes? – hullámai mozdulnak, láthatatlanul és észrevétlenül. Amolyan tudat-mélyi Golf-áramlatok. De lehet, hogy ezt csak ilyennek gondolom – hogy valami kitöltse a bennem keletkezett ürességet. Vagy a havakat szitáló délutánt…
Amikor pedig – még ugyanebben a délutánban – a Kanyaptát néztük meg, a patak felső ága tele volt vadkacsával. A gácsérok már nászruhában pompáztak, ezüst-zöld „nyakravalójuk” meg-megcsillant az elővillanó nap sugaraiban…
E februári látvány mögött pedig az merült föl bennem, hogy a közélet, a politika napi zajlása, mintha teljesen kiveszett volna az életemből. Annak ellenére, hogy tudom, hogy  v a n , szerepe egyre inkább jelentéktelenné szürkül. A mindenféle pro és kontra hercehurcák, már-már alpári gyalázkodások kozmikus távolságra vannak tőlem. Az egykori „jelen lenni ott, ahol valami történik” elve és szüksége végleg elve-szettnek tűnik. A globális társadalom kizárólagossága, anyagelvűsége, antihumanizmusa minden korábbi emberi értéket mocsárba taposott. (A döbbenet: a mocsarak a saját valóságukban tiszták, a létezés értékeit, sőt, annak méltóságát is magukban rejtik… És a megújulás misztériumát is!) Akkor a „mocsárba taposás” megjelölés vagy minősítés velük – a mocsarakkal – szemben nem helytálló.
…Szóval, ettől az „új világtól” távolodtam el az utóbbi években. Nem a kafkai befelé-létezés irányába, hanem egy másik nyitottság mérhetetlen távolságai felé. Ami együtt és egyszerre jelenti a leírható bizonyosságot – elmúlt évtizedeimet – és a még vállalható folytatást. Ha az öregség és a betegség időnap előtt nem butít tehetetlenné…
Röviden: úgy élek a ma társadalmában, hogy már régóta felette állok pusztításainak. Így a „második halál” – János Jelenései –, engem már nem érinthet meg.
Ezzel szemben a természet hétköznapi csodái újra ás újra lenyűgöznek!
Mint ma is. Elég korán ébredtem, s ahogy kimentem az udvarra, az ébredő napsugarak fényében az előttem lévő síkság egészen különleges sárgászöld ragyogásban tündökölt. Az éledő búzaszálakon lévő parányi jégkristályokon megtört a fény… Varázslat, varázslatos tisztaság, a távolság öröme és ritkán megélhető pillanata!

A szépség egyszerisége.
Ami azért érték, mert bármikor felidézhető. Magassága és mélysége – a csend foglalata.
Azonban a csend nem hallgatás. A csend ezernyi elágazásában jelen vagyunk valahányan – az egy és a közösség is. Az összefoghatatlan múlt látható és láthatatlan mélységei…
A minap pedig – mert az elmúlással kapcsolatos gondolataim elő-előbukkannak az emlékezet mélységeiből – nekifogtam újraolvasni Camus A bukás című regényét. Amiként jó negyven évvel ezelőtt, ma is élvezem ezt a csodálatos „monológot”, amelyben a „hallgató névtelen” – akárha néma lenne –, az alig százoldalnyi történésben meg se szólal. Ebben a „bűntudatfolyamban” Krisztusról szólva ezt mondja a „vezeklő bíró”: „A baj csak az, hogy egyedül hagyott minket, folytassuk minden áron az ő munkáját, ha a bugyorban szorongunk is, mert tudjuk, amit ő tudott, de nem cselekedhetjük, amit ő maga cselekedett, s nem halhatunk meg hozzá hasonlóan.” (Kiemelés tőlem: G. S.)
Feltehetően azért nem követhetjük őt a keresztfára – gondolom én –, mert tudjuk a történetet, s annak minden – máig ható – következményét…
Mert a visszatérés esélye zéró értékű!!!
De gondolkodni róla – főleg így hetven és nyolcvan között –, nem hasztalan napi szórakozás. Mert – s ezt a mondatot még 1963-ban húztam alá a regényben – „…ó, ki is gondolta volna, hogy nem az a bűn, ha mást a halálnak adunk, hanem az, ha mi nem halunk meg!”
Camus kérdésfelvetése – már maga a „feltételezett vállalás” is –, nem csupán a Golgotát idézi elénk, de az azt követő, immáron több mint kétezer esztendő minden emberi kudarcát…
Egyebek mellett a magamét is! Hiszen úgy telt el két hetem, hogy az ős-egy és igaz szabadságot nem éltem meg. Nem voltam a természetben, s a természet sem volt bennem – legfeljebb hiányával. Feladni valamit valamiért – Camus egy pillanat alatt visszaköszön! –, annak van magyarázata és értelme. De lemondani a távolságok mindig más és megújuló szépségéről az ellenállás gondolata  nélkül – arra nincs elfogadható magyarázat. Tudom, természetesen, hogy megöregedtem, hogy vigyáznom kell hőségre-fagyra, mert bajba kerülhetek, ennek ellenére az ilyen hosszú  k i h a g y á- s o k n a k  feltehetően egyéb oka is lehet. Mondjuk a szervezet immunrendszerének valamilyen, általam nem ismert fragmentuma mozdul meg, védve azt, ami még védhető… Az ösztönök a tudat ellen emelnek valamiféle biológiai pajzsot, hogy: eddig és ne tovább! És ezt illik – s kellő alázattal – elfogadni.
Tudatosítani, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott, s hogy a fájdalmak mivé alázzák… Meg a tehetetlenség! Mintha az embernek gerince törne, hogy képtelen föl-egyenesedni, mert a kín a földig görnyeszti. Vér és epe – vegyesen… És az éjszaka még csak ezután következik.
Nincs távolság, csak sötétség.
S hogy ezt így tudom!
Ezzel szemben ha az ember  dolgozik – ha tud dolgozni —, szinte észrevétlenül jön meg az este, a maga kivédhetetlen árnyaival. Mintha bizony előtte semmi fény sem lett volna. Van ebben a ritmustalan időmúlásban valami mély szomorúság, mely egyként érinti meg a halandót teljes valójában. Ugyanakkor valami feloldást és reményt is magába foglal, hogy amit elvégeztem, azt az enyészet nem sodorja magával… Bizony-talan vagyok ugyan magamban e gondolatot illetően, de – Camus-ra utalva ismételten —, már a lehetőség is megéri a vele való foglalkozást. Mert például ha holnap is leg-alább annyit leszek képes teljesíteni, mint ma, akkor valamennyit előbbre jutottam a most elérhetőben.
Több csend és több nyugalom kellene, meg szellemi és fizikai erő is. Mert – folyamatosan tapasztalom – ez utóbbi nélkül az előbbi se megy. Így mutatja meg magát az öregség – jelzőrendszere kétfelől figyelmeztet folyamatosan minden könnyelműs-ködésre. S erejével szinte parancsolóan jelzi a ritmusváltást, a lassúbb cselekvés szükségét. Olykor még az izmaimat is elzsibbasztja, akadályozván a munkában. Az az igazság, hogy nem szeretem ezeket a „jelzéseket”, nem szeretem a fékeket, nem szeretem azt, ami visszafog. Csakhogy elég gyakran utolér a rák utáni infernó… Ha még elhúzom két-három évig (micsoda optimizmus!) e földi nyomorúságomat, akkor – már ha van –, egyenesen a mennyországba röpít, ha nem is a jobbjára, de jó közel magához, a teremtő, ebből az általa rám mért itteni pokolból… Ám ha nincs mennyország, akkor a további szenvedésnek mi lesz a „jutalma”?!

De ne komolytalankodjunk!
A böjt ideje egyféle megtisztulás misztériumában zajlik, s minden vonatkozásban. Odakint most is suhog e tisztító áramlat legősibb hangja – a szél.
„Amikor mindnyájan vétkesek leszünk – mondja Camus –, az lesz a demokrácia.” Ezt valamikor az 1950-es években írta le, nem sejtvén, hogy alig hatvan évvel később – vagyis ma –, ez a jóslat kezd beteljesülni, de nem úgy, s nem azáltal, ahogy ő gondolta, hanem az által, hogy vétkeink általában globalizálódnak. S az lesz a „demok-rácia”, amikor olyan rabszolgaság következik be, amely nem korbáccsal büntet, hanem  e l h i t e t i , hogy e kor látszatvalósága a – szabadság… Mindezt azzal a jövőpers-pektívával  és reménnyel közli, megnyugtatván az olvasót, hogy „…a rabszolgaság sem valósulhat meg máról holnapra.”
Itt élve az általa elképzelt „majdanban”, igaznak látszik ez a jóslat – azzal, hogy a „máról holnapra” sokkal, de sokkal hamarabb elkövetkezett, mint ahogy Camus feltételezte. Elismerve – és beismerve – a 21. századi rabszolgalétet, azzal nyugtatom magamat e végleges tapasztalat birtokában, hogy valóban: „A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös.”
Összefoglalva, tehát: a halál pillanata — ahol „magunk vagyunk” – mégis csak elhozza számunkra a szabadságot…
De ma már ezt is bizonytalannak találom…     

(A következő rész májusban)