Markó Béla versei

Egész

Nem tudom,
mi lett anyám levágott lábfejével,
és azt sem tudom, hogy valójában

melyik volt anyám,
amit lefűrészeltek,
vagy ami megmaradt,
hiszen hajlamosak vagyunk
nagyság szerint ítélni,
de nem biztos, hogy ez mindig célravezető,
és abban a pillanatban,
hogy végül is kettévágták anyámat
egy nagyobb részre és egy kisebbre,
hihetetlen könnyelműséggel döntöttem
erről a dilemmáról,
és máris vitték egyiküket elégetni,
vagy ki tudja hova,
fogalmam sincs, hogy mit művelnek ilyenkor
a fölösleges kisebbik darabbal,
miközben a nagyobbik
ott maradt a hullámzó ágyban elsüllyedve,
jobb karját felszúrta a levegőbe,
mint egy vitorla nélküli árbocot,
vagy mint egy száraz ágat,
időnként óvatosan lehajlítottuk, de
újra meg újra felemelte,
ráncosan, szürkésfehéren
csorgott le róla a bőr,
akár egy végeérhetetlen eső,
egy ideig még kiáltozott,
aztán néhány nap múlva
utánahalt a levágott résznek,
és megbonthatatlan egész lett ismét.

Szereti

Nem szól hozzá, csak gügyög neki.
Most érkezett. Óvatosan kell megérinteni.
A hasát csókolgatja, felemeli, leteszi,
újra meg újra kimossa a pisiből, a kakiból,
öltözteti, vetkőzteti. Csücsörít. Csiklandozza.
Szereti. De nyilvánvalóan nem beszélnek.

Mint ahogy a társával sem, persze. Csak gügyög neki.
Csókolgatja. A hasát is. Szeretkezik vele.
Hiszen a férje. Vagy a felesége.
Nem beszélget mégsem, csak becézi.
Édesem, egyetlenem, ilyesmik.
Szereti. Csak ritkán veszekednek.

És végül ott vannak az öregek.
Velük sem beszélget, nem lehet ezt állítani.
Pedig az anyja és az apja.
Kiszolgáltatva, mint egy csecsemő.
Kórházi ágyon. Hálóingben, pizsamában,
sokkal fiatalabban, mint felöltözve.
Gügyög nekik. Megcsókolja a kezüket.
Szereti. Hogyne szeretné! Vigasztalja.
Bátorítja. Hazudik. Megkönnyebbül.
Ahogy mondani szokták, ha mondaná még valaki:
eltelt az élet. Már nem érdemes mondani.