Magdalena Roguska: Étel és identitás: identitásépítési stratégiák a magyar származású transzkulturális író(nő)k műveiben

(tanulmány)

Bevezetés

A legtöbb kultúrában az étel fontos szerepet játszik a közösség életében és tagjai (nemzeti/etnikai) identitásának a kialakításában. Az étel identitásképző funkciójának a fontosságát a transzkulturális írók elbeszélései tanúsítják, azaz olyan íróké, akiknek a személyes tapasztalatai legalább két kultúrához és nyelvhez kapcsolódnak. Az evés motívuma olyan magyar származású írók műveiben jelenik meg, mint a lengyelül író Krzysztof Varga, a német nyelven alkotó Melinda Nadj Abonji, valamint két frankofón író – Agota Kristof és Viviane Chocas.

Elméleti tér: transzkulturalizmus

A transzkulturalizmus olyan elméleti térrel kerül kapcsolatba, amelynek kulcsfogalmai a poszt- és transznemzetiség, extraterritorialitás, nomadizmus, másság/idegenség, két-, több- és transznyelvűség, hibridizmus, (poszt- és transz)migráció. A fogalom első tagja, vagyis a „transz”, a magyar át-, keresztül-, túl- előtagok megfelelője, egyrészt a határhelyzetre, másrészt viszont az átkelés aktusára utal. A fogalom második tagja – a „kulturalizmus” tágabb értelemben az ún. cultural studiesra, vagyis a magyar elnevezés szerint a kritikai kultúrakutatásra utal, szélesebben pedig a kulturális identitásra, amelyet a következőképpen definiálunk: az emberek csoportjának és tagjainak az azonosítása egy meghatározott kulturális rendszerrel, amely bizonyos elképzelésekből, meggyőződésekből és nézetekből áll, sajátos szokásokkal, valamint adott axiológiai és normatív rendszerrel. (Szczepański, 2003)

Arianna Dagnino a transzkulturális irodalomról szóló tanulmányában (Dagnino, 2013), a „transzkulturális” fogalmának kétféle használati módját sorolja fel. Az egyik a transzkulturális identitásról, illetve orientációról szól, amelyet „giddensi módon” kell érteni, azaz mint reflexív projektet, amelyért az ember mint egyén felelős.1 A második viszont egy transzkulturális „kritikai perspektíváról” beszél, amely szerint a kultúrák „átmeneti és konfluens jellegű függőségi hálózatok”. (Dagnino, 2013)

Hasonló módon írja le a transzkulturalizmust Wolfgang Welsch, aki Johann Gottfried Herdernek a különálló kultúrák hagyományos koncepciójával ellentétben szakítást javasol az „idegen” és a „megszokott” kategóriáiban való gondolkodással szemben, a sokféleség érdekében, amely – véleménye szerint – jellemzőbb a mai társadalmakra. Welsch szerint a globalizációs és a bevándorlási folyamatok eredményeként egy sajátos kulturális infiltráció jött létre, amely következtében új, hibrid kulturális formákkal találkozhatunk. (Welsch, 1999, 194–197) Ezért is – mondja Arjun Appadurai – manapság a kultúrákat szabálytalan, határtalan és struktúra nélküli konstrukcióknak kell tekinteni. (Appadurai, 1996, 46) „Senki sem kérdőjelezheti meg a hosszú hagyományok, a megszakítatlan lokalitás, a nemzeti nyelvek és a kulturális földrajzok kitartó létezését” – írja Edward Said. A félelemtől és az előítéletektől eltekintve nincs semmi ok arra, hogy ragaszkodjunk ahhoz, hogy „különálló és megkülönböztetett jelenségekről legyen szó, mintha ez lenne az emberi lét egyetlen célja.” (Said, 2009, 382)

Tág értelemben tehát a transzkulturalizmus nem fogadja el a kultúrának mint monolit jelenségnek a felfogását, és azt javasolja, hogy arra figyeljünk, ami a „kultúrák között” található, a kulturális határ menti térségben, ott, ahol (legalább) két kultúra, nyelv, irodalom találkozik vagy ütközik össze. Azoknak a szerzőknek a művei, akiket a bevezetésben említettem, arról tanúskodnak, hogy mi lehet egy ilyen kulturális fúziónak a következménye. Tanulmányom fő vonulatát annak elemzése jelenti, hogy a felsorolt irodalmi alkotások főszereplői milyen stratégiák mentén építik fel identitásukat.

Étel és identitás

Az identitásépítési folyamatok szempontjából az evés teljes bizonyossággal az egyik legfontosabb mindennapi tevékenység. Ahogyan azt az antropológusok hangsúlyozzák, nemcsak az a fontos, hogy mit eszünk (vagy mit nem eszünk), hanem az is, hogy hogyan (evőeszközzel vagy kézzel), kivel (családdal, barátokkal, egyedül) és milyen célból (az éhség kielégítésére, új ízek kipróbálása céljából, ünnepi alkalmakkor).2 Az ételnek mint az identitás alakító tényezőjének a fontossága attól függ, hogy milyen kontextusban zajlik elkészítésének és fogyasztásának az aktusa. Jon D. Holtzman az emlékezet és az étel összefüggéseiről szóló híres tanulmányában azt írja, hogy az egyik olyan körülmény, amelyben ez a tevékenység különösen fontos, a migráció. (Holtzman, 2006, 366) Holtzman a Diner által végzett kutatásra hivatkozik, aki a 20. század elején az Egyesült Államokba történő tömeges bevándorlásról szóló tanulmányában rámutatott az éhezés szerepére, mint a bevándorlók migrációs tapasztalatát alkotó tényezőre. (Holtzman, 2006, 366) Az élelmiszer hiányával kapcsolatos tapasztalatokról a frankofón írónő, Agota Kristof Analfabéta (Kristof, 2007) c. könyvének főszereplője is beszél. Az evés motívuma csak néhányszor jelenik meg ebben a könyvben, de a főszereplő identitásépítési folyamatának a szempontjából ezek a jelenetek kulcsfontosságúak. Az Analfabéta „önéletrajzi elbeszélés”. Egy magyar származású nő történetét meséli el, aki 21 éves korában az 1956-os forradalom leverése után a férjével és a kislányával együtt Magyarországról Nyugatra vándorolt ki – először Ausztriába, aztán Svájcba. Az első éveket az emigrációban egy Neuchâtel nevű svájci városban töltötte. Mivel nem tudott franciául, rá volt kényszerítve arra, hogy egy óragyárban vállaljon munkát. Vele együtt még tíz magyar dolgozott ott, akikkel az ebédszünetben találkozott. A svájci étel azonban annyira különbözött attól, amit a magyarok ettek otthon, hogy szinte nem voltak képesek megenni. Maga a főszereplő több mint egy évig csak tejeskávét és kenyeret ebédelt. A magyar ételekhez való hozzáférés hiánya az egyik oka volt annak, hogy mind a főszereplő, mind a többi magyar idegennek érezték magukat az emigrációban. Némelyik közülük nem tudta elviselni az ezzel járó feszültséget, és az elkerülhetetlen börtönbüntetés ellenére úgy döntöttek, hogy visszatérnek Magyarországra. Mások messzebb mentek – az Egyesült Államokba és Kanadába, és még mások „még messzebb […], ameddig csak el lehet menni, át a nagy határon (Kristof, 2007):

„Ez a négy általam ismert személy száműzetésünk első két évében lett öngyilkos. Az egyik altatókkal, a másik gázzal, a további kettő kötéllel. A legfiatalabb tizennyolc éves volt. Gizellának hívták.” (Kristof, 2007)

Szintén az ételről, mint a migráns identitásának alakító tényezőjéről, beszél egy másik francia nyelven íródott mű, amelynek szerzője a Párizsban született, magyar származású újságíró és riporter, Viviane Chocas. A 2006-ban kiadott Magyar bazár c. önéletrajzi kisregény (Chocas, 2007) tíz rövid fejezetből áll, amelyeknek a címei (egy kivétellel) magyar ételek nevei (pl. Bejgli, Töltött káposzta, Galuska). Klára történetét meséli el, akinek a szülei, Zsuzsa és Péter, ’56-os menekültek, mindent megtettek annak érdekében, hogy a lányuk francia nővé váljon: csak franciául beszéltek vele, és sohasem meséltek neki a migráció előtti életükről.

Magyarságukat csak az asztalnál őrizték meg, aminek következtében Klára magyarsága az anyukája konyhájából való magyar ízekre korlátozódott. Az étel volt tehát Klára számára az a stimulus, amely arra késztette, hogy megpróbálja felépíteni magyar identitását. Az első lépés, amit (nota bene titokban) megtett ebbe az irányba, az volt, hogy elkezdett magyarul tanulni. Azelőtt a magyar nyelvet csak a magyar ételeket kínáló párizsi élelmiszerboltban való vásárlás alkalmával hallhatta, amelyet időnként az édesapjával együtt látogatott. Az akkor még érthetetlen magyar nyelv ugyanúgy elérhetetlennek és titokzatosnak tűnt neki, mint a boltban értékesített magyar termékek egzotikus íze:

„Csak úgy röpködtek a szavak, én meg egy mukkot se értettem belőlük. „Jó! Csak! Szem! Tök!” Kiejthetetlenül összetorlódott mássalhangzók közé ékelődő súlyos magánhangzók áradtak a tulajdonosnő ajkai közül, akkorára öblösítve a száját, mint egy vadászkürt tölcsére. […] Étkezőpultjára féktelenül zúdultak le a sietségben osztozkodó mély és magas, az egy tésztába került édes és sós szótagok, majd az egészet nyakon öntötte egy egész pohárnyi, forró magánhangzókból kevert itallal […]” (Chocas, 2007, 8–9)

Az idézett részletben a narrátor a magyar nyelvet, amelyen a bolt tulajdonosa beszél, az élelmiszerboltban árusított termékekkel hasonlítja össze. Érdemes hangsúlyozni, hogy a fenti részlet nem az egyetlen, amelyben ilyen stilisztikai alakzat jelenik meg. Az elbeszélés során többször találkozunk az étel és a nyelv összehasonlításával, például a Klára első önálló budapesti útját leíró jelenetben, amelynek során Pállal – egy fiatal fotóssal ismerkedik meg. A városnézés után Pál meghívja Klárát ebédre, amely jellegzetes magyar ételekből áll, mint paprikás csirke galuskával és rétes. A paprikás csirke fő összetevőjének, vagyis a piros paprikának a megkóstolása különleges élményt nyújt a szereplőnek, amelyet erotikus élményhez, az orgazmushoz hasonlít a szöveg:

„Ismét hatalmába kerít egy különös érzés: a magyar ételektől szinte elélvezek. Kénytelen vagyok lassabbra fogni a mozdulataimat, lassítani az állkapcsom, a nyelvem mozgását, amin kezd felszívódni számban a pirospaprika. / A gyomromban érzem a hatását. Pirosat eszem, és érzem a szeméremdombom fölött lüktető ereimet, érzem a bőrömet, erszényként összehúzódó izmaimat. Hüvelyem görcsösen összerándul, valami hasadék tátong bennem. Pirosat eszem, és szemhéjam önkénytelenül lecsukódik a súlyos falatoktól, amikor néhány nyelvcsapással elbánok a zsiradékokkal […] Pirosat eszem, és valójában a szótagokat, a szavakat őrölöm-csavargatom-terelgetem-pácolgatom-fojtogatom-szabadítgatom ki, pirosat eszem, és már beszélnem se fontos, nem fontos a jelekre, a szavak érthetőségére figyelnem, pirosat eszem, s már csupán egy narancssárga, érdes nyelv vagyok, egy kecses, egy jól felvágott, egy szerelmes nyelv, egy daloló, édeskés nyelv, egy eleven nyelv, és már az egész szájpadlásom piroslik a portól.” (Chocas, 2007, 45) Az idézett szövegben a „piros”, amely eksztázisba hozza a nőt, kerül előtérbe. Szó szerinti értelemben a többször ismételt szó a paprika, vagyis a magyar ételek egyik fő összetevőjének a világos metonímiája. Szimbolikus szinten viszont a magyar identitásról van szó, amelynek a konstruálására törekszik a nő. A fenti szavak annak a bizonyítékai, hogy „a piros” ősibb, mint a nyelv, amelynek az ismerete a hősnő életének pont ebben a pillanatában fölösleges.

Szintén az evés testi jellegére hívja föl a figyelmet a lengyel anyától és magyar apától származó Krzysztof Varga, három olyan prózai mű szerzője, amelyeknek a tematikája közvetlenül utal magyar gyökereire. Mindhárom magyar tematikájú műve, a Turulpörkölt (Varga, 2010), a Mangalicacsárdás (Varga, 2015) és a Lángos a jurtában (Varga, 2017) mind a kritikusok, mind az olvasók lelkes fogadtatásával találkozott.3 A könyvek kulináris aspektusa elsősorban a címekbe íródik bele. Kettőben is megjelenik egy-egy jellegzetes magyar étel neve: az elsőben a pörkölt, a harmadikban a lángos, és a mangalica jelentése is kapcsolódik a magyar konyhához. A kulináriák leírásai (különös tekintettel a fogyasztásra) mindhárom könyvnek fontos részét alkotják. Mindazonáltal a jellegük igen messze áll azoktól a deskripcióktól, amelyekkel a szakácskönyvekben találkozhatunk. Hasonlóképpen, mint Chocas művében, Vargánál is az evésnek testi dimenziója van, minden érzéket érint, és a célja sokkal több, mint az éhség kielégítése. Bár a legtöbb leírás az elbeszélő személyes ízélményeire utal, többször olyan passzussal is találkozhatunk, amelyben a narrátornak megfigyelő szerepe van. Például a Lángos a jurtában esetében olyan részlettel találkozhatunk, amely szinte rubensi stílusban írja le a Székely Tánya nevű kocsmában ebédelő nőket:

„A szomszéd asztalnál pornografikus lakomát rendezett négy, jó húsban lévő nőszemély, nagyjából velem egykorúak lehettek. Először betermeltek egy rántott húst, aztán jött a rántott camembert hasábburgonyával, desszertnek pedig nagy palacsintákat küldtek le; ebben pedig több szex volt, mint ha meztelenre vetkőztek volna, közszemlére téve dús keblüket, széles csípőjüket és nagy feneküket.” (Varga, 2017, 74–75) Ugyanilyen gyakran az evés testisége egyenlő Vargánál a fiziológiával, aminek jó példája a Turulpörköltben található részlet, amely leírja a főszereplő egyik budapesti fogadóban való látogatásának a fájdalmas következményeit:

„Ó, azok a távozás utáni gyomorégések, amikor lángol az egész emésztőrendszer, és még a spriccerrel sem lehet eloltani ezt a nyelőcsőtől a mellkason át a gyomorszájig és a belekig húzódó tűzoszlopot, amikor a belsőnkre nehezedő súlyt még három pohár unikummal sem lehet enyhíteni, amikor egy nagy madár telepszik a vállunkra, beborít szárnyával, enyhülést nem hozó álmot hoz ránk.” (Varga, 2010, 33)

Az evés és az identitás kölcsönös kapcsolatai szempontjából az emészthetetlen magyar ételek leírásai azért fontosak, mert valójában sokkal többet írnak le, mint pusztán a magyarok étkezési szokásait. Varga szerint a magyar konyha tükrözi a magyarok nemzeti identitását és a híres magyar nosztalgia fő oka. Ahogy a Turulpörköltben olvashatjuk:

„A magyarok búskomorságát nagyrészt konyhájuk okozza. […] Egy kiadós budapesti étkezés után mindig melankólia, elvágyódás, szomorúság és kedvtelenség lesz úrrá rajtam. A vér a fejemből a gyomromba tódul, hogy segítse az emésztést, a test elnehezedésével együtt jár az a meggyőződés, hogy minden értelmes dolog megtörtént már az életemben […]” (Varga, 2010, 24)

Az evés antropológiájáról és az emlékezetről szóló tanulmányában David Sutton egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amelyet a Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában c. regényéből származó híres madeleine-jelenettel kapcsolatban „prousti antropológiának” nevez. (Sutton, 2001) A Sutton által leírt jelenség egy olyan helyzetre utal, amikor az étel íze vagy szaga emlékezetet teremt bennünk. Vargánál az ételnek igen gyakran van emlékeket keltő szerepe. Már a Turulpörkölt első jelenetében a szag, „amelyik déli egy óra tájt kezd a lakásokból szállongani” (Varga, 2010, 9), lehetővé teszi, hogy a hős visszatekintsen gyerekkorának arra az emlékére, amikor az édesapja barátainál, Répáéknél ebédelt:

„Prousthoz hasonlóan idézem fel ezeket a XIV. kerületi szagokat, errefelé laktak ugyanis apám barátai. […] Répa úr felesége minden vizitünk alkalmából hatalmas fazék ételt főzött. Az asztalon már ott illatozott a friss kenyér, pezsgett a szóda a szifonban […] a konyhából behallatszott a rotyogás, a háziasszony sóhajtozása, aztán már ettünk is.” (Varga, 2010, 9) Ami fontos, az evés leírása itt sem csak arra szolgál, hogy bemutassa a magyarok kulináris szokásait, hanem hozzájárul az identitásukról való gondolkodáshoz is:

„Kis idő után […] végre felfogtam, ebben a világban nem csak lecsó, töltött paprika és
rakott krumpli létezik, ott van a frusztráltság, ott vannak a komplexusok, ott van a gyógyíthatatlan,
fájdalmas, összekuszálódott emlékezet is. Ott van a nosztalgia Horthy Miklós
kormányzó és Kádár János elvtárs kora után is; az a lényeg, hogy legyen valamilyen nosztalgia,
mert ez formálja a magyar életet.” (Varga, 2010, 11)

Az étel emlékeztet a régi időkre Chocas Magyar bazárjában is. Ebben a kontextusban különösen emblematikus a galuska főzését leíró jelenet. Klárát édesanyja, Zsuzsa, arra kéri, hogy készítsen neki és új barátjának vacsorát. Annak ellenére, hogy mindketten Magyarországon születtek, életük nagy részét külföldön töltötték, ezért nehezen tudnak kommunikálni egymással az anyanyelvükön. Zsuzsa esetében többéves párizsi, Balázs esetében viszont a londoni tartózkodás után az egyetlen közös nyelvük, vagyis a magyar egy idegen és rég elfelejtett beszédnek tűnik számukra. Zsuzsa abban reménykedik, hogy a lánya által készített galuska megtöri a gátat. Klára beleegyezik abba, hogy eleget tegyen anyja kérésének, bár úgy érzi, hogy édesanyja a lehetetlent várja el tőle:

„Émelygek. A gyomromba szorult, paprikavörösen izzó félelemmel búcsúzom el tőle. Azzal a perzselő érzéssel, hogy lehetetlent kér tőlem. Hogy együtt keressem meg vele gyermekkora illatát, puhaságát, ízét. Kettejük gyermekkorát.” (Chocas, 2007, 100)

Szintén a gyermekkor ízét és szagát keresik a németül író Melinda Nadj Abonji regényének a szereplői. A Galambok röppennek föl c. műve a Kocsis család sorsát meséli el, amely a Vajdaságból való távozás után kezd új életet egy svájci városban. A születési hely elhagyása különösen nehéz Ildikó számára, aki képtelen megtalálni magát az új valóságban és megteremteni az identitását az új körülmények között. Egy idő után arra ébred rá, hogy mind a születési, mind a lakóhelyén idegenként kezelik őt.

A Svájcban élő Kocsisok nem túl gyakran, de rendszeresen járnak vissza a születési helyükre, leginkább a családi ünnepek alkalmából. Mindazonáltal, alkalomtól függetlenül, a vajdasági utazások mindig a múltba való visszatérések, amelyeknek fontos részét a Svájcban nem elérhető ízek alkotják. Ezeknek az ízeknek az újrafelfedezése emlékeket kelt a szereplőkben, és fontos szerepet játszik magyar identitásuk fenntartásának szempontjából. Az elfelejtett ízek egyike a Traubisoda nevű ital, amelyet mind Ildikó, mind a húga határtalanul szeret:
„Traubisoda! Így hívják szülőföldünk varázsitalát, címke nélkül, karcsú, zöld kis üveg, rajta fehér betűk […] a Traubit […] imádjuk, annyira, hogy azon gondolkodunk, ne vigyünk-e haza magunkkal néhány üveget Svájcba, hogy megmutassuk a barátnőinknek, nálunk odahaza is van valami, ami irtó finom.” (Nadj Abonji, 2012, 15)

Az idővehiculum funkcióját a családi ünneplések játsszák, amelyek során azok a jellegzetesen magyar ételek kóstolhatók meg, melyek Ildikó és a húga számára vajdasági gyermekkorukat idézik fel. Ugyanakkor a menü tartalma mellett a helyi folklór része az ételek mennyisége is. Jó példa erre Valéria és Nándor esküvője, amely során számtalan étel került felszolgálásra, megdöbbenést keltve a Svájcban felnőtt lányok körében:

„És valamikor aztán odáig jutunk, hogy nem tudjuk már, nem ettük-e már két-három órával korábban, amit épp eszünk, egyre-másra hordják az ételeket, csak nem akar abbamaradni, folyton újrakezdik, és Bori meg én elcsodálkozunk, mennyit bír enni a mi kis mamikánk […]” (Nadj Abonji, 2012, 33)
***
Az elemzett művek fő témája szerzőinek személyes tapasztalata, amely két kultúra (melyek közül az egyik a magyar) határán való létmódhoz kapcsolódik. Ezenkívül mindegyik műben jelentős szerepet játszanak a kulináris, vagyis az ételek elkészítésével és fogyasztásával kapcsolatos motívumok. Ami fontos, ezeknek a motívumoknak a felhasználása nem csupán a magyarok étkezési szokásainak a bemutatását tűzi ki célként. Minden egyes elemzett mű esetében az evés leírása a szereplők identitásáról való megfontolásokhoz is hozzájárul. A négy elemzett szöveg közül kettő az önéletrajzi jellegű, migrációs narratívát jeleníti meg. Az elsőben, Agota Kristof Analfabétájában a migráció tapasztalata az ennivaló hiányára épül. Az idegenség érzése, amelyet a magyar ételekhez való hozzáférés hiánya okozott a szereplőkben, arra kényszerítette őket, hogy visszatérjenek Magyarországra, vagy szélsőséges esetben öngyilkosok legyenek.

A második műben, vagyis Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl c. regényében az étel az egyik legfontosabb tényező, amely fenntartja a szereplők magyar identitását. Vajdasági utazásaik mindig a múltba való visszatérések, amelyeknek fontos részét a Mamika konyhájából ismert, tipikusan magyar ízek alkotják.

Viszont Viviane Chocas Magyar bazárjának a szereplője számára az étel az a faktor, amely ráirányította a figyelmét magyar gyökereire. Kezdetben a szereplő azt reméli, hogy identitását a nyelven keresztül lesz képes megkonstruálni. Elég gyorsan kiderül azonban, hogy az a magyarság, amely ősei konyhájának az ízeibe íródik bele, sokkal ősibb, mint a szavak.

Végezetül Krzysztof Vargánál az ételnek/az evésnek gyermekkori emlékeket felidéző szerepe van. Ehhez járul az, hogy az étel elkészítésének és elfogyasztásának a leírásai hozzájárulnak a magyarok identitásáról alkotott gondolatokhoz.

—

1 Bővebben erről lásd: (Giddens, 2006).

2 Bővebben lásd erről az „op.cit” tematikus számát: Jedzenie i tożsamość nr 43/2012.

3 2009-ben a Turulpörkölt egy jelentős lengyel irodalmi díj, a Nike döntőjébe került, és az olvasók
díját kapta.

Felhasznált irodalom

• APPADURAI, Arjun. 1996. Modernity at Large: Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis.
• BRANCATO, Sabrina. 2004. Transculturalità e transculturalismo: I nuovi orizzonti dell’identità culturale, ”Le Simplegadi”. 2.2. http://all.uniud.it/simplegadi/wp-content/uploads/2004/Brancato_Simplegadi_2.pdf. (Letöltve: 2017. 11. 23.)
• CHOCAS, Viviane. 2007. Magyar bazár. Budapest.
• DAGNINO, Arianna. 2013. Global Mobility, Transcultural Literature, and Multiple Modes of Modernity: “Transcultural Studies”. No 2. http://heiup.uniheidelberg.de/journals/index.php/transcultural/article/viewFile/9940/5677. (Letöltve: 2017. 11. 23.)
• DAGNINO, Arianna. 2015. Transcultural Writers and Novels in the Age of Global Mobility. Indiana. 2015.
• GIDDENS, Anthony. 2006. Nowoczesność i tożsamość. „Ja” i społeczeństwo w epoce późnej nowoczesności. Warszawa. 2006. „op.cit.” 2012. Jedzenie i tożsamość. Nr 43.
• HOLTZMAN, Jon D. 2006. Food and Memory: Annual Review of Anthropology. 35. 361–378.
• KRISTOF, Agota. 2007. Az Analfabéta: Önéletrajzi írások. Budapest. http://www.dipfilmod-suf. unifi.it/upload/sub/KRISTOF/KRISTOF_analfabetaHUitFR_%20zoe2004.pdf. (Letöltve: 2017. 11. 23.)
• NADJ ABONJI, Melinda. 2012. Galambok röppennek föl. Budapest.
• SAID, Edward. 2009. Kultura i imperializm. Kraków.
• SCHULZE-ENGLER, Frank, HELFF, Sissy (szerk.). 2009. Transcultural English Studies: Theories, Fictions, Realities. Amsterdam, 2009.
• SUTTON, David. 2001. Remembrance of Repasts: An Anthropology of Food and Memory. London.
• SZCZEPAŃSKI, Marek S. 2003. Społeczności lokalne i regionalne a ład kontynentalny i globalny. Kraków.
• VARGA, Krzysztof. 2010. Turulpörkölt. Budapest.
• VARGA, Krzysztof. 2015. Mangalica-csárdás. Budapest.
• VARGA, Krzysztof. 2017. Lángos a jurtában. Budapest.
• WELSCH, Wolfgang. 1999. Transculturality: The Puzzling Form of Cultures Today. In Feather – stone , M., Lash S. (szerk.). Spaces of Cultures: City, Nation, World. London.