Gyenes Gábor: Mayer Éva Szakítópróbájáról

A képciklus Zsigmond András emlékére készült, aki a szó minden értelmében társa volt Mayer Évának. Műve egy gyászsorozat, sőt, ennél jóval több.
Mayer Évára munkásságára kezdete óta valamiféle bölcs kérdésfelvetés, vagy inkább megkérdőjelezés jellemző. Tabudöntögetés. Tematizálta már a betegséget, a betegségben való egyedüllétet, a kisebbségi létezés komplexusait, ez alkalommal a halál és a gyász került tragikus módon a művész fókuszába.

A halál és az azzal való elszámolás a jelen legnagyobb tabuja, olyannyira száműztük az életből, hogy őszintén és igazul még csak beszélni sem tudunk róla. Klisékkel, rózsaszín, émelyítő hazugságokkal, vagy hallgatással tudunk csak kommunikálni a halál tanúival: a haldoklókkal és gyászolókkal. Rettegünk a halál jelenségétől és feszengünk a tematizálásától.

Mayer Éva őszintén és bátran fogalmazta meg gondolatait, emócióit vesztesége kapcsán. Már az is nagy teljesítmény, ha valaki alkotásba tudja fordítani a letaglózó érzéseket. Éva ezt még a nyitottsággal, a nézővel való kommunikációval is nemesíti. Azt hiszem, egy trauma feldolgozásának ez a magas foka: amikor az érintett nem önmagába zárkózva próbál megoldást találni, még csak nem is a külvilágtól segítséget kérve, hanem amikor velünk, kívülállókkal a tragédia feldolgozásának tapasztalatait, az általuk generált gondolatait osztja meg. Mayer Éva ezzel a képciklusával nem kér, hanem ad. Nem a fájdalomban való részvételre szólít fel, hanem egy autentikus belső folyamat tanulságait és igazságait osztja meg velünk.
Képciklusa fényreflexív fóliára nyomtatott grafikákból áll, melyeket útjelző táblákat idéző fémlapokra ragasztott. Az általánosan elfogadott tiltó, figyelmeztető és javalló vizuális jelek  ez esetben személyes tartalommal töltődtek meg. Zsigmond András közúti balesetben hunyt el, ami érthetővé teszi, hogy a közlekedést irányító táblák az élethez, az életben maradáshoz feltétlenül szükséges szabályokat hirdetnek. Az egyetemesség és a személyesség fúziója, váltakozása több olvasati rétegben is megjelenik ezeken a műveken. A közért-hető, tanító szándék és a zavarba ejtően személyes emlékek vegyítése olvasható ebben az illusztratív formában is, ahogy az Irodalmi Szemle kezükben tartott számában is látják, viszont élőben strukturáltabb finomságokat is tapasztalhatnak. A munkák fizikai anyaga és installálási módja további információkat és vizuális élményeket tartalmaz.

A művész e munkáit elsötétített termekben szokta kiállítani, s tárlata zseblámpákkal tekinthető meg. Találkoztam már ezzel a módszerrel másutt is, tapasztalatom szerint gyakran hajlik hatásvadászatba ez a megoldás. Mayer Éva munkáinál viszont indokolt ez az elem: absztrakt, sötét tér, irányválasztási lehetőség, az útjelző tábla információja. Akárcsak egy éjszakai autózásnál, ahol szó szerint a táblákra, jelzésekre vagyunk utalva. Tulajdonképpen az élet-út hiteles modellje ez. A néző döntése –  miszerint bekapcsolja zseblámpáját vagy sem – azt jelképezi, kommunikál-e a világgal vagy sem. Leszűri-e a tapasztalat tanulságát, vagy szó szerint vakon sodródik tovább. Ráadásul nem egyedül járja útját, hanem többedmagával, nem-csak saját fénycsóvája által tud látni, hanem a társaiéval is, viszont csak a sajátját tudja kontrollálni. A szabályrendszer mindenkire érvényes, bár személyesen tapasztaljuk meg. Ez a megállapítás már a szabad akarat és a determináció dilemmájának útvesztőjébe is sodorhat.
A Szakítópróba egy autentikus, érdekfeszítő és az agyat és szívet egyaránt bekapcsoló képciklus, installáció. Szembenézésre, kommunikációra, az élet tudatosítására és az életvitel tudatosságára szólít fel. Soraimat Parmiczky Ádám élményeivel zárnám: „Minden lényeges volt, amikor ráfókuszáltam. De amikor kikapcsoltam a lámpát, semmivé lett. Újra bekapcsoltam, és ismét itt volt minden, végtelen számú változatban. A mindenható fény forrásával a kezemben paradox módon úgy tűnt, folyvást változtathatom az állandót, miközben végig a változatlant kutattam. Valójában a keresést kerestem. És amikor ráleltem, bizonyosságnak éreztem a bizonytalant, válasznak a kérdést.”

GYENES GÁBOR