Márkus Béla: Megtalált önmaga / Hogya György elbeszélései
Ahová tartozott (vagy tartozik), az Iródia csoporthoz (vagy mozgalomhoz), abból a nemzedékből nem az ő személye s nem is az ő munkái körül támadt (vagy támad) a leghangosabb hírverés. A legélénkebb érdeklődés sem: monográfiára más érdemesült, róla a (cseh)szlovákiai magyar irodalom Fónod Zoltán főszerkesztette lexikona 2004-ig mindössze hat ismertetést tart számon. Ezek közül is legalább kettő a bemutatkozó antológiájuk, a Próbaút méltatása, s csak egy van közöttük, Szeberényi Zoltáné – a portréesszékből álló Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) lapjain –, amelyik gondos és mérvadó elemzés, hitelesen rajzolja meg e jellegzetes világú és sajátos karakterű író arcképét.
A tanulmány az összegzés igényével készült, ám csak az első kötetet, a Metszéspontot (Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989) véve alapul. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy a portrékészítő éppúgy nem ismerte a szerző Rejtőzködő (Nadácia Zmierenie – Megbékélés Alapítvány, Kráľovský Chlmec – Királyhelmec,1998) című, a szülővárosban, Királyhelmecen megjelent novelláskötetét, miként Grendel Lajos sem, aki rá nyolc évre így köszöntötte és ajánlotta a harmadik könyv, az Istent látni (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2006) elbeszéléseit: „…nagyon örülök, hogy íme, végre második önálló kötete is megjelenik.” A monográfus a szlovákiai magyar széppróza „érzékeny veszteségé”-nek tartotta, hogy a „biztató kezdetet nem követte méltó folytatás”. A köszöntő ellenben mintegy viszonozhatta, hogy a Metszéspont, a Főnix Füzetek 20. darabja annak idején neki szóló ajánlással jelent meg, a „felvidéki íróiskolák középnemzedékének legjobb novellistája”-ként üdvözölte a szerzőt, aki szerinte „permanensen jelen van” a hazai irodalomban. A hiány és a jelenlét tudomásul vételének efféle ellentmondásairól legfeljebb olvasásszociológiai vagy művelődéstörténeti szempontból, példának okáért a művek terjesztésének távlatából lehetne érdemes szólni, ha a legfrissebb kötet, a Tévelygéseim (Madách-Posonium. Pozsony/Bratislava, 2011) nem szánna jókora teret az írás mint tevékenység célja, értelme keresésének, az alkotások fogadtatásának. Ha mindjárt a címadó elbeszélés hőse nem jelentené ki: „Mindegy, mit gondolnak valójában azok, akik az írásaimat semminek kiáltják ki – mindez letagadhatatlanul megtalált önmagam.” Közeli hozzá, mondja, „a közöny és a némaság”, amellyel az alkotásait fogadják, de mit tehetne, kérdi, ha a lelke igényli az írást; szabadúszóként már rég éhen halt volna, munkanélküliként azonban kap „valamiféle segélyt”, hogy papírra vesse „már-már modoros, önelemző” dolgait. A részletek, esetek anekdotikus taglalása helyett mint-egy a pálya összegzésére vállalkozik ezzel. Mintha a számvetés szándéka vezetné a novellák uralkodó reflexiós rétegeiben, értelmező-magyarázó epikai elemeiben, ahol annyira erősen mutatkozik meg az önelemzői hajlam, hogy az elbeszélő akarva-akaratlan is az önéletrajzi olvasást ajánlja általa. A szerzővel való – ha nem is azonosítást, de – rokonítást. Eszerint, az elmélet meggondolásait és feltevéseit követve kereshetjük annak a nyomait, jeleit, hogy az én miként viaskodik a saját magáról alkotott képeivel és a saját hangjaival, a teljes kimondásnak nem a reményétől, hanem az akaratától vezéreltetve.
Az Iródia történetét tárgyaló monográfia, Ardamica Zorán munkája, a Pers-pektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban vitatható jelentéstartalmú fogalmát kölcsönözve biztosan állítható, hogy a Metszésponthoz képest a Tévelygéseim pers-pektívaváltást jelent. Mégpedig az önéletrajzi jelleg abból fakadó nyomatékosításával, amit a szerzői személyiség felépítésében, önazonossága kialakításában és meg-őrzésében az írás mint foglalatosság és feladat jelent. S ez sokkalta inkább lényegbe vágó váltás-változás, mint amit a kötet címében is hangsúlyozott személyesség, közvetlenség feltűnte hoz magával, ellentétben azzal, amit a Szeberényi rajzolta portré okkal tartott az indulás jellemző vonásának: az életrajzi mozzanatok és vallomásos jelleg hiányát. Ezekkel együtt vagy ezekből fakadóan a nemzetiségi léttől időben és térben távol eső világok idézését. Azt a „konok távolságtartást” a kisebbségi élet szociális, morális, társadalmi és történelmi „erőterétől”, amit nemzedéki jegyként Ardamica könyvének egyik értékelője, Jánosi Zoltán vett észre. A különbség azért számottevőbb, mert az elbeszélő – noha szinte a gyónás helyzetében vet számot tévelygéseivel – a történetmondás menetét egyáltalán nem terheli meg sem gyermekkori emlékei, sem kamasz- vagy felnőttkori élményei elősorolásával. Életrajzában – megszenvedett és kiérlelt, a munkássága java részét átható létszemléletéből következően – nincs múlt és nincs jövő idő, az elbeszélések világában vagy mottóiban többször hivatkozott Schopenhauer gondolatához híven mintha a jelen volna az élete egyedüli formája. S ebben a jelenben az írás mint téma már nem az, ami a múltban, az első kötet darabjaiban volt. Nem az egyetlen mondat keresése, egész életében, ahogy a Faliórák és véletlenek börtönviselt ifja kissé fellengzősen elképzeli. Nem is küszködés a történet egybetartásáért, nehogy az „szétrúgja önmagát”. Az Amikor az elefántok első személyű beszélője aggodalmaskodik emiatt, reménytelenül próbálva határvonalat húzni „erudíció és kompiláció között”, talán a futó ismerős futó megjegyzésére is figyelve, miszerint „egy írás nekem ne arról szóljon, hogyan kell megírni, hanem…”.
A befejezetlenül hagyott mondat ironikus színben tünteti fel a feltételezett folytatást, amely a téma fontos voltára utalhatna, kiemelve egy „novella szerepét és hatását a közéletben”. Mi sem állt távolabb ettől a teóriától, mint az irodalom feladatvállalásának, szolgáló szerepének elismerése, miközben – az olyan írások tanúsíthatják, mint Az irodalom szíve – a kísérletezés, a szövegfelbontás szélsőségeibe sem tévedt. Olyan „próbaút” volt ez is, hasonlóképpen a széppróza magyarországi terepeihez, amelyikről még az sem állítható, hogy a posztmodern elmélete s gyakorlata jelölte volna ki az irányát. A haladás vonalát sokkal inkább annak a kánonnak a karói, oszlopai szegélyezték, amely az Ottlik-regény, az Iskola a határon messze mutató példáját emelte ki, nem is annyira a mű eszmeisége, mint inkább az elbeszélés nehézségeit feszegető epikai eljárása miatt. A történet kezdésének lehetőségeivel játszadozó elbeszélés, A pillanat keresztmetszete azt sejtette, hogy az Iródia Füzetek szerkesztője, a prózarovat gondozója maga is szívesen kipróbálta a szöveg megmunkálásának technikai trükkjeit. Az Új novella, már a kihívó címe miatt is, szintén ebbe a körbe tartozhatna, az én-elbeszélő felvillantott elképzelése szerint, hogy nem lett volna főszereplője, de hagyományos módon bonyolított cselekménye sem. A ma távlatából azonban úgy sejlik, túl – Jánosi Zoltán szavaival – a „kreatúra természetű” elmélet hatásán, hogy az író előtt már ekkor körvonalazódott egy olyan „többrétű és látszólag bonyolult szerkezetű novella” típusa, amely szövegében – vagy életanyagában – az emberiség múltjára, az örökkévalóság Borges megidézte történetére épít. Az egyetemesség és a teljesség igénye mellett – a szövegközi utalások, a például Darwinra vagy Szókratészre, Aytosra vagy Lykonra, Zénonra vagy Heideggerre és sok mindenki másra történő hivatkozások szerint – szerepet játszhatott a bölcseleti hajlam is. A későbbi könyvek s egyáltalán, az életmű meghatározó alkotásai közül az Istent látni, és meghalni – ez a cím a kötet élén lerövidül –, A Sorsnak is megvan a maga sorsa, az Agyagtáblák, majd a Sámánének nemcsak a hajlam megerősödésének, hanem az élet- és létszemlélet elmélyülésének bizonyságai is. Az írás fogásai, fortélyai lassan veszítettek a vonzásukból, meghatározó szerepük lett viszont az írás megtestesüléseinek, a könyveknek.
Az egyik elbeszélés Powys szavaira figyelmeztet: az ember könyvek nélkül „nem láthatja Istent, nem élhet igazán jelenünkben”. „Szeretem ezt a hatalmas, temp-lomszerű könyvtárat… ebben… megélem az életet. Minden egyes látogatás olyan, mintha átlépnék egy másik világba” – emeli ki A Sorsnak is megvan a maga sorsa egy 6. századbeli eunuch emlékiratait tanulmányozó jelenbeli elbeszélője is, aki noha tolószékkel közlekedik, mégis az egész világot bejárja. Olvasmányaiban, kutatásaiban függetleníteni tudja magát a nyomorúságától, s függetleníteni kívánja „a kortól, amelyben élek”. E szent hely profán párja, menedékül szolgál és meghittséget is áraszt a Rejtőzködőben, majd az Agyagtáblákban megidézett „kis WC-könyvtár”. Nekem nem kifelé, a világba, hanem befelé, önmagamba kell haladnom – fogalmazza meg az utóbbi elbeszélés íróhőse az életprogramját, kialakítva a követendő magatartásmintát. Úgy tekint önmagára, mint otthonülő, unalmas fickóra, személyisége „mélabús magányában” „önelégült mosollyal” nyugtázza az „élet gyakorlati kérdései iránti” alkalmatlanságát, hiszen van, ami kárpótolja: mindennapjai „igazi mozgalmasságát” a lelkében „háborgó gondolatok és félelmek” adják.
Mindenki az élet felé tart
Ez a szellem, mely a novellák jó részét, közülük legalábbis a legjobbakat, áthatja, természetesen idegenkedik minden olyan elgondolástól, amelyik „az írói meg-élés aranyfedezetét” a „társadalmi valóságismeret” „terén” keresné és kerestetné. A címében is kicsinyeskedésre valló Józsika és a kövek ezért ironizálhat „a valóság szeretetén”, a komikum távlatába állítva a célt, hogy „a hazai életet fogom bemutatni”, szakítva, úgymond, gyanús nyelvhelyességgel szólva, a „külföldi irodalmaktól való függőségemtől”. A hellyel-közzel feltűnő humornak, iróniának, sőt a szellemességében utánozhatatlan erdélyi Székely Jánoséhoz hasonló öniróniának na-gyon is oka van: mihelyt a „hazai veretű, a ’kisszerű’ valóságot megmutatni tudó” irodalom „művelésére” szánnák el magukat, az elbeszélők többnyire megelégednek az olyan tények, esetek közlésével, amelyek csekély jelentőségűek mind a cselekménybonyolítás, mind pedig a sorsalakulás szempontjából. Így aligha van jelentésképző szerepe vagy ereje annak, hogy két, a fantasztikus irodalom körébe utalható novellában, A sírásban és A bizonyítékban is szóba kerül a bársonyos forradalom. Az egyikben, hogy a hős rettenetes depresszióval érezte meg a közeledtét, a másikban meg, hogy a győzelem utáni lelkesedésben „mi rögtön jelentős támogatást pályáztunk és kaptunk meg”. A közlés módja itt is, mint több más helyen is, jó, ha csak szokványos, tudósításhoz illően vagy beszámolószerűen egyénítetlen. Afféle, mint az Életrajzban a hír, hogy Magda néni „régi balos múltja ellenére is a változásokért izgult” vagy hogy „szenvedélyesen figyelemmel kísérte a politikai eseményeket”. Kétely nélkül használja az olyan szerkezeteket, mint a „változás áll be”, a „lépéseket tenni valaminek a terén”, „valami alatt érteni”, „jólétet biztosítani”, „megnyílni egy témára”. S úgy látszik, úgy tetszik, úgy fest – bár őket kiszorítja a „tűnik” –, hogy nem bánik csínján a fölösleges igekötőkkel sem, amikor „kiértékel”, „felvállal” vagy épp „leellenőriz”. A nyelvi lomposság, felületesség egyrészt a világkép megrajzolásának igényességével szembeállítva tűnik fel, másrészt arra a sokszínű, változatos és ötletes megformálásra nézve, ahogy a Schopenhauer emlegette egyformaságot és azonosságot megjeleníteni törekszik.
Úgy is, például, hogy az első kötet második darabjában címbe emelt Depaysement hangulatának, a Sartre-től kölcsönzött otthontalanság érzetének vagy az „always alone”, a „mindig egyedül” közérzetének szinte egyeduralkodó helyszíneként az utat szerepelteti, ám sosem mint a kíváncsiság, az ismeretlen világgal, tájjal, emberekkel való találkozás terepét. Az utazás, a kirándulás vagy a menekülés alkalmát nyújtja (Depaysement), vagy a „különösebb cél nélkül” indulásét (Faliórák és véletlenek; A hamu alatt), esetleg a halállal kacérkodó erőpróbáét (Halállépték), a senkihez sem tartozás bizonyosságáét (A görcs). Az utazás a magányosság újabb próbatétele – mondja valaki. A hegyi szálló vagy az erdei ház (Halállépték; A csontnyelű kés), az ismeretlen kastély (A bizonyíték), a villa az Ördögsziklánál (A Hold Sárkánya farkába harap), a hajókabin (Hullámtükör), az idegen lakás (Baleset; A vágy) a levél- és könyvtárakkal együtt lehetnének a nyitottság, a kitárulkozás, a magány oldásának, egy nem ismert világ felfedezésének terei. Ezzel szemben – ahogy a Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról megkettőzött énjének egyike mondja – a „befelé irányuló emigráció” helyei. A kapcsolatteremtés, a beszélgetés szándéka helyett az elzárkózás, a hallgatás vágya erős. Közösségi tereken a közösség semmibe vétele. „Nehéz az emberekkel együtt élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni” – így egy jelöletlen idézet a Tévelygéseimből, amely a számvetés jellegétől függetlenül, az epikai alakításban is az életmű mintadarabja lehetne.
Az elbeszélt történet kereteit egy olyan utazás jelöli ki, amelynek különleges célja, illetve tétje van: hétköznapi értelemben az, hogy az íróhősnek sikerül-e a „pénzkoldulás” városa civil szervezete számára egy magyar nemzetiségű, „régi időkből” való ismerőse vezette minisztériumban. Transzcendens értelemben, per-sze, a szellem próbája ez: képes-e tájékozódni a valóság útvesztőiben, alárendeli-e magát olyan materiális tényezőknek, amelyekre egyébként fittyet hány, hisz a munkanélküliséget is inkább függetlenségként, semmint függőségként éli meg. Hogy sikert vagy kudarcot hoz-e az út, nem derül ki, és épp az eredmény homályban hagyása hozza magával az előadás izgalmát. Az utóidejű elbeszélés ugyanis nem világosít fel, nem magyaráz, holott még a megszólítás formája, a „Tudod, kedves barátom”, a megnevezetlenül hagyott valakihez, akár önmagához való fordulás is ezt a várakozást ébreszti fel. Ismételten eloszlatja viszont azt a bizonytalanságot, amelyik a minisztériumi látogatás valós vagy képzelt voltából fakad: „furcsa érzés álmomban megérezni, hogy álmodom” – siet értelmezni, hogy utazás közben, belealudva az olvasásba, esett meg vele minden. Szenderegve hallucinálta a miniszter ígéretét kérése teljesítéséről; ilyen állapotban kellett elviselnie a „hatalom arroganciáját” és egykori barátai panaszait, mennyire nehezen élnek meg a tanári, szerkesztői fizetésekből. Álmában ítélkezett jól kereső, megelégedett nemzedékéről, amelyet a „jópofáskodó tehetetlenség” jellemez, a „lelki rothadás felső szintjé”-n áll, és „éppoly érdektelenséggel szemléli a magamfajtákat, mint a régiek”. A szöveg feszültsége onnan ered, hogy az álom világának, egy irreális állapotnak az érzékeltetéséhez Hogya a realizmus nyelvi formáit, szókészletét használja, de realista színezetűvé teszi már pusztán a karrierek, politikai vonzalmak tárgyalásával is. A Pillanatkép temetéssel riportjában a maga természetességével hat a társadalmi elégedetlenség kifejezése, a „Mennyire fütyül minden kormány arra, hogy ide bármiféle hathatós segítséget nyújtson” panasza. A tény, hogy szűkebb hazájában, a régen Rigóországnak nevezett keleti végeken „a sértettség, a bánat, a tehetetlenség és a ki-szolgáltatottság tör fel a lelkekből”, megengedi a publicisztikus közlésmódot. Az álom viszont – jól mondja a Sámánének elbeszélője – annyira öntörvényű és öncélú, hogy kiszámíthatatlan, mikor jelenik meg, és mit hoz magával, szemben a „bármikor elővehető és irányítható” képzelettel.
Valami hasonlón gondolkodik a Grendel által mestermunkának nevezett Istent látni, és meghalni hőse is. Az Edgar A. Perry, azaz Poe, a költő és „rémtörténetek” írója, valamint egy megkeresztelkedett indián, a Jézus követőjévé vált Gaspar A. Chi sorsának kapcsolódásait, metszéspontjait kereső történet feltételezi az emberi szellemiség „általánosnak, ősinek és közelinek” érzett alapját. Azt, hogy „a lényeg, a mondanivaló, az akarat” bárhol, bármikor ugyanaz lehet. Olyan ez a Poe kialakította világ – mondja szerelme, Anda –, amelyben „az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva, amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok”.
Ez a szerzői önértelmezésként is felfogható magyarázat elvezet azokhoz az elbeszélésekhez, amelyeknek a számát a legutóbbi kötet legfeljebb eggyel szaporította (Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról), ám amelyek a pálya elején és derekán is jellegadóknak látszottak. Az Istent látni, és meghalni nagyon is okkal való tisztelgés Poe művészete előtt: rémnovellák, fantasztikus elbeszélések alkotása a kezdetektől erős becsvágya volt – egy írása címét idézve – A lehetőségek határait kereső szerzőnek. Ebben az egzotikus helyen, egy trópusi erdőben játszódó történetben az indián bennszülött kultúra értékeit kutatni induló hős egyszerre küzd a hiábavalóság, illetve a becsapottság érzésével: egy hegyet körbefutó magas falat követve ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult, mintha labirintusban bolyongott volna, ráadásul keselyűk helyett pásztorgémeket pusztítva. Utolsó érzéki benyomásai, a feje fölött elsötétülő ég és a hangos szárnysuhogás mintha a vesztét jeleznék, ám hogy a dögevő madarak az ő halálát jövendölik-e, titok marad. Titkos vagy leg-alábbis tisztázatlan dolog, vajon A hamu alatt utasa gyújtotta-e fel a szomszédjuk házát. A kétértelműség másféle esete a Szilveszteri tréfa: a templomi csendet hasbeszédével megzavaró férfi, miután egy idegen hosszú kabátja alatt patában végződő lábakat fedez fel, a „rémítő és fenyegető” jelenségtől menekülve csak az ajtónál veszi észre „hosszú bojtos” farkát. A Halállépték jeleneteinek más adja a „titokzatos ízét”: a sziklafalnál fel- és eltünedező férfi vajon érzékcsalódásának tárgya-e. A CSIM-akció tolószékes hőse hiába olvasott Kant „hívés-, vélekedés- és tudásmagyarázatairól”, ha értetlenül áll a tények előtt: egyrészt, hogy az orvos ugyanúgy ír alá, mint ő, s ugyanaz a neve is, másrészt, hogy egy könyvtárban talált kötet szerzőjét ugyanúgy hívják, mint őt. Ezek után kezd töprengeni, a megfejtés reménye nélkül – és innen az írás címe –, hogy mi az, ami Csak Itt és Most határozza meg. A Csiang-parti nádasokba vivő Az igazság útja az „önálló tevékenységbe kezdett álmokat” jelöli meg. Csak előre álmodott vagy tényleg átélt egy-egy pillanatot? – A pillanat keresztmetszete én-elbeszélője kétségeit legyőzi az a képessége, „amellyel állandóan változtatni tudom alakomat”, vagyis megsokszorozza önmagát. Az Álarcok kora süketnéma Aurélja különös feladatra fogja be „emberfeletti képességeit”: besúgó lesz, ám munkáját szívesebben hasonlítja a számháborúhoz vagy a rejtvényfejtéshez, míg egy este maszkos idegenek tódulnak be a szobájába, köztük egy, a Halálét viselő. Távozásuk után arra a Gregor Samsa-i tehetetlenségre gondol, amit az ilyen „átváltozások” magukban hordanak. Meglepetés éjjel éri: ő, a süketnéma álmában beszélt – „megszólalt benne valami, és ő nem hallhatott semmit”, azt sem, amit talán önmaga titkolt el saját maga elől. A helyszín, a Voltaire korát idéző az Árnyak temploma bolondokházája már eleve szavatolja az énnek legalább a megkettőzését, ha nem a megsokszorozását. A Sültalmaillat és homeosztázis intim kettesben lévő párja hiába tudja, hogy egyedül vannak az üres házban, „valami vagy inkább valaki »mást« is” érez, majd amikor egy szállodai szobában a kopogtatásra ajtót nyit, „elbizonytalanodva” bámul az üres folyosóra.
A sírás és A csontnyelű kés újabb minták. Az előbbi levélíró figurája arra döbben rá, hogy szerencsétlenség éri azt a valakit, akinek a közelében elkapja a sírás, azaz összefüggés van a könnyezése és az események között. Az utóbbi hipnotizőr hőse már foglalkozása alapján is garantálja valami rendkívüli esemény, adott esetben egy kiderítetlen gyilkosság bekövetkeztét. A bizonyíték napjaink története, amelynek hőse mintha „a múlt rendszer maradványai”, a babona, az „ősbutaság” ellen harcolna, hiteltelennek állítva az emberiség bajait őrző Pandóra-korsó legendáját, mielőtt a feltört cserépből kiáradó gáz el nem bódítaná őt is. A Baleset és A vágy, valamint a Hullámtükör a kegyetlenség és a morbiditás mintái: megérzés van, érzelem nincs, mondhatni a nőről, aki miután meglátta volt szexuális partnere levágott felső testét, „magára zárta a vécéajtót, és pisilni kezdett”. A másik novella Babits Mihály dedikált kötetét olvasgató lányalakja általában is jártas a múzsák birodalmában: egyrészt tudja, hogy Orazio Gentileschi lánya festette azt a képet, amely Juditot ábrázolja Holofernes fejével, másrészt katalógusa van otthon olyan művé-szi fotókból, amelyek mindegyikén „egy-egy pénisz meredezett”. Nem titok, talán, hogy a fényképek azelőtt készültek, mielőtt alkalmi férfi ismerősei mellkasába a hegyes tőrt szúrta volna. A harmadik novella íróhősét az vonzza egy nőben, és azért megy vele a hajójára, mert „megtévesztően” hasonlít egy régebbi ismerősére. Nomen est omen: a gyönyörűségnek Omphalé a neve, vagyis azé a lüdiai királynőjé – világosít fel a jegyzet –, aki a férfiak szüntelen, kegyetlen megalázásában lelte örömét.
Különös képesség okozza A rabszolga Kretinoszának vesztét: jós, aki azonban nem hajlandó megosztani az emberekkel a látomásait, még az arkhónnak is megtagadta a jövendölést, hogy elveszítik a csatát. A Józsika és a kövek íróalakjának, aki a vesekövei okozta kínjaitól „bederilált”, hallucinációi lettek, és kényszerképzetek törtek rá, Béla, az unokatestvére a kristályokról tart kiselőadást, miközben kezével a gerince mentén körözve megszünteti a fájdalmait. Gizi, a jósnő képes „elbizonytalanítani” a környezetét „egy másik világ illúziójával”, képes levenni a rontást is, arra azonban képtelen, és ettől lesz kegyvesztetté, hogy megmondja előre a lottó nyerőszámait. A Hold Sárkánya farkába harap járóképtelen Öreg Hölgyéhez azzal állít be egy idegen, hogy a fiával van találkája, holott az, maga is tudja, Rómában van, majd amikor a telefonon felhívott fiú igazolja a kilétét, s „valami természetgyógyásznak” nevezi, ő, mintha csak tudását, képességét akarná bizonyítani, int az asszonynak, hogy álljon fel. S megtörténik a csoda, a nő feláll, dühösen kérdve: „Ki az ördög maga?”, merthogy „nem tűri az érthetetlen jelenségeket, még akkor sem, ha ez a gyógyulást jelenti neki”. A jótettet a rossz hír közlése követi: a fiú halálát tudatja. Végül a Rómába induló anya hiába akarja a nemrég készített fotó alapján azonosítani az idegent, a fénykép lemeze üres, ő maga pedig eltűnt. „Ne keresse! – mondja a komornyikjának. – Ő a fiammal van. Rómában…” A fantasztikum lényege mutatkozik meg ebben az elbeszélésben is: mint Todorov mondja, bekövetkezik egy olyan esemény, melyet nem tudunk megmagyarázni a jól ismert világ törvényeivel. Hogy valóság volt-e, vagy álom, a képzelet munkája, az érzékek csalódása, amit példának okáért az Öreg Hölgy „megélt”, eldönthetetlen. De a többi történet olvasását is irányítja az a „leküzdhetetlen különösségérzet”, amit Caillois a fantasztikus irodalom jellemzőjének tartott, hasonlóan Castex gondolatához, mely szerint a fantasztikum „a rejtély brutális betörése a valós világ kereteibe”. A valótlan, a képzeletbeli, a természetfölötti elemek szintén Todorov felosztotta két csoportja közül itt főleg az átváltozások jutnak szerephez, a természetfölötti lények, például szellemalakok egyáltalán nem. Az epikai elemek közül lényegesek, szinte eligazítanak a magyarázó, értelmező jellegűek. Akár arról szólnak, hogy az átváltozások az anyag és a szellem határának áthágását jelentik, vagyis hogy nincs választóvonal fizikai és mentális, dolog és szó, alany és tárgy között. Akár arról, hogy a személyek megkettőzésének, a hasonmások feltűnésének, illetve megsokszorozódásának is az átváltozás a szemléleti alapja, oka. Az – ismét a szakirodalmat idézve –, hogy több embernek érezzük magunkat, és a kifejezés itt a fizikai valóság szintjén ölt testet. Hogy a hasonmások megjelenése milyen értelmet kap s milyen érzelmet vált ki? – a fantasztikus irodalommal kapcsolatban sűrűn felmerülő kérdésre Nervallal lehetne felelni: az alteregók feltűnte legalább annyira jelenti az elszigetelődés, a világgal való szakítás kezdetét, mint a félelem vagy veszélyérzet fölerősödését. Hogy melyiket elsősorban? A bizonytalanság, amelyre a novellák hősei is annyiszor hivatkoznak, a fantasztikus irodalom alapismérve. Olvasásának velejárója, kiiktathatatlan eleme a habozás.
Az azonban habozás nélkül állítható, hogy a rémtörténetek, fantasztikus elbeszélések – a szellemtörténetből kölcsönözve a kifejezést – lényegszemléletüket tekintve nagyon is illenek ezekhez az írást mint alkotó tevékenységet elemző, élet- és lételméleti távlatú novellákhoz. Nagy, egyetemes, általános összefüggésekre összpontosítanak, a kauzális magyarázatok helyett a megértés és beleérzés kategóriáit hozzák elő. Fő módszerükben is a szellemtörténetére emlékeztetnek – lásd Imre László alapművét: A magyar szellemtörténet válaszútjai, feltételei és következményei –, amennyiben mindig az ember belső világából indulnak ki, ugyanakkor a köznapi embertársakkal szemben érezve-éreztetve azt a „metafizikai undor”-t is, amiről Spranger beszélt. Mottóul az ő másik szavát lehetne választani, megfosztva vallási célzatától: csak a metafizikum „üdvözít”. A szellem fölötte áll, vagyishogy lebeg az anyagi tényezőknek. Ha más nem, ennek tudata vagy hite újabb, egymást sűrűbben követő művek alkotására serkenthetné Hogya Györgyöt.