Márkus Béla: Megtalált önmaga / Hogya György elbeszélései

Márkus Béla: Megtalált önmaga / Hogya György elbeszélései

Ahová tartozott (vagy tartozik), az Iródia csoporthoz (vagy mozgalomhoz), abból a nemzedékből nem az ő személye s nem is az ő munkái körül támadt (vagy támad) a leghangosabb hírverés. A legélénkebb érdeklődés sem: monográfiára más érdemesült, róla a (cseh)szlovákiai magyar irodalom Fónod Zoltán főszerkesztette lexikona 2004-ig mindössze hat ismertetést tart számon. Ezek közül is legalább kettő a bemutatkozó antológiájuk, a Próbaút méltatása, s csak egy van közöttük, Szeberényi Zoltáné – a portréesszékből álló Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) lapjain –, amelyik gondos és mérvadó elemzés, hitelesen rajzolja meg e jellegzetes világú és sajátos karakterű író arcképét.

A tanulmány az összegzés igényével készült, ám csak az első kötetet, a Metszéspontot (Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989) véve alapul. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy a portrékészítő éppúgy nem ismerte a szerző Rejtőzködő (Nadácia Zmierenie – Megbékélés Alapítvány, Kráľovský Chlmec – Királyhelmec,1998) című, a szülővárosban, Királyhelmecen megjelent novelláskötetét, miként Grendel Lajos sem, aki rá nyolc évre így köszöntötte és ajánlotta a harmadik könyv, az Istent látni (Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2006) elbeszéléseit: „…nagyon örülök, hogy íme, végre második önálló kötete is megjelenik.” A monográfus a szlovákiai magyar széppróza „érzékeny veszteségé”-nek tartotta, hogy a „biztató kezdetet nem követte méltó folytatás”. A köszöntő ellenben mintegy viszonozhatta, hogy a Metszéspont, a Főnix Füzetek 20. darabja annak idején neki szóló ajánlással jelent meg, a „felvidéki íróiskolák középnemzedékének legjobb novellistája”-ként üdvözölte a szerzőt, aki szerinte „permanensen jelen van” a hazai irodalomban. A hiány és a jelenlét tudomásul vételének efféle ellentmondásairól legfeljebb olvasásszociológiai vagy művelődéstörténeti szempontból, példának okáért a művek terjesztésének távlatából lehetne érdemes szólni, ha a legfrissebb kötet, a Tévelygéseim (Madách-Posonium. Pozsony/Bratislava, 2011) nem szánna jókora teret az írás mint tevékenység célja, értelme keresésének, az alkotások fogadtatásának. Ha mindjárt a címadó elbeszélés hőse nem jelentené ki: „Mindegy, mit gondolnak valójában azok, akik az írásaimat semminek kiáltják ki – mindez letagadhatatlanul megtalált önmagam.” Közeli hozzá, mondja, „a közöny és a némaság”, amellyel az alkotásait fogadják, de mit tehetne, kérdi, ha a lelke igényli az írást; szabadúszóként már rég éhen halt volna, munkanélküliként azonban kap „valamiféle segélyt”, hogy papírra vesse „már-már modoros, önelemző” dolgait. A részletek, esetek anekdotikus taglalása helyett mint-egy a pálya összegzésére vállalkozik ezzel. Mintha a számvetés szándéka vezetné a novellák uralkodó reflexiós rétegeiben, értelmező-magyarázó epikai elemeiben, ahol annyira erősen mutatkozik meg az önelemzői hajlam, hogy az elbeszélő akarva-akaratlan is az önéletrajzi olvasást ajánlja általa. A szerzővel való – ha nem is azonosítást, de – rokonítást. Eszerint, az elmélet meggondolásait és feltevéseit követve kereshetjük annak a nyomait, jeleit, hogy az én miként viaskodik a saját magáról alkotott képeivel és a saját hangjaival, a teljes kimondásnak nem a reményétől, hanem az akaratától vezéreltetve.

Az Iródia történetét tárgyaló monográfia, Ardamica Zorán munkája, a Pers-pektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban vitatható jelentéstartalmú fogalmát kölcsönözve biztosan állítható, hogy a Metszésponthoz képest a Tévelygéseim pers-pektívaváltást jelent. Mégpedig az önéletrajzi jelleg abból fakadó nyomatékosításával, amit a szerzői személyiség felépítésében, önazonossága kialakításában és meg-őrzésében az írás mint foglalatosság és feladat jelent. S ez sokkalta inkább lényegbe vágó váltás-változás, mint amit a kötet címében is hangsúlyozott személyesség, közvetlenség feltűnte hoz magával, ellentétben azzal, amit a Szeberényi rajzolta portré okkal tartott az indulás jellemző vonásának: az életrajzi mozzanatok és vallomásos jelleg hiányát. Ezekkel együtt vagy ezekből fakadóan a nemzetiségi léttől időben és térben távol eső világok idézését. Azt a „konok távolságtartást” a kisebbségi élet szociális, morális, társadalmi és történelmi „erőterétől”, amit nemzedéki jegyként Ardamica könyvének egyik értékelője, Jánosi Zoltán vett észre. A különbség azért számottevőbb, mert az elbeszélő – noha szinte a gyónás helyzetében vet számot tévelygéseivel – a történetmondás menetét egyáltalán nem terheli meg sem gyermekkori emlékei, sem kamasz- vagy felnőttkori élményei elősorolásával. Életrajzában – megszenvedett és kiérlelt, a munkássága java részét átható létszemléletéből következően – nincs múlt és nincs jövő idő, az elbeszélések világában vagy mottóiban többször hivatkozott Schopenhauer gondolatához híven mintha a jelen volna az élete egyedüli formája. S ebben a jelenben az írás mint téma már nem az, ami a múltban, az első kötet darabjaiban volt. Nem az egyetlen mondat keresése, egész életében, ahogy a Faliórák és véletlenek börtönviselt ifja kissé fellengzősen elképzeli. Nem is küszködés a történet egybetartásáért, nehogy az „szétrúgja önmagát”. Az Amikor az elefántok első személyű beszélője aggodalmaskodik emiatt, reménytelenül próbálva határvonalat húzni „erudíció és kompiláció között”, talán a futó ismerős futó megjegyzésére is figyelve, miszerint „egy írás nekem ne arról szóljon, hogyan kell megírni, hanem…”.

A befejezetlenül hagyott mondat ironikus színben tünteti fel a feltételezett folytatást, amely a téma fontos voltára utalhatna, kiemelve egy „novella szerepét és hatását a közéletben”. Mi sem állt távolabb ettől a teóriától, mint az irodalom feladatvállalásának, szolgáló szerepének elismerése, miközben – az olyan írások tanúsíthatják, mint Az irodalom szíve – a kísérletezés, a szövegfelbontás szélsőségeibe sem tévedt. Olyan „próbaút” volt ez is, hasonlóképpen a széppróza magyarországi terepeihez, amelyikről még az sem állítható, hogy a posztmodern elmélete s gyakorlata jelölte volna ki az irányát. A haladás vonalát sokkal inkább annak a kánonnak a karói, oszlopai szegélyezték, amely az Ottlik-regény, az Iskola a határon messze mutató példáját emelte ki, nem is annyira a mű eszmeisége, mint inkább az elbeszélés nehézségeit feszegető epikai eljárása miatt. A történet kezdésének lehetőségeivel játszadozó elbeszélés, A pillanat keresztmetszete azt sejtette, hogy az Iródia Füzetek szerkesztője, a prózarovat gondozója maga is szívesen kipróbálta a szöveg megmunkálásának technikai trükkjeit. Az Új novella, már a kihívó címe miatt is, szintén ebbe a körbe tartozhatna, az én-elbeszélő felvillantott elképzelése szerint, hogy nem lett volna főszereplője, de hagyományos módon bonyolított cselekménye sem. A ma távlatából azonban úgy sejlik, túl – Jánosi Zoltán szavaival – a „kreatúra természetű” elmélet hatásán, hogy az író előtt már ekkor körvonalazódott egy olyan „többrétű és látszólag bonyolult szerkezetű novella” típusa, amely szövegében – vagy életanyagában – az emberiség múltjára, az örökkévalóság Borges megidézte történetére épít. Az egyetemesség és a teljesség igénye mellett – a szövegközi utalások, a például Darwinra vagy Szókratészre, Aytosra vagy Lykonra, Zénonra vagy Heideggerre és sok mindenki másra történő hivatkozások szerint – szerepet játszhatott a bölcseleti hajlam is. A későbbi könyvek s egyáltalán, az életmű meghatározó alkotásai közül az Istent látni, és meghalni – ez a cím a kötet élén lerövidül –, A Sorsnak is megvan a maga sorsa, az Agyagtáblák, majd a Sámánének nemcsak a hajlam megerősödésének, hanem az élet- és létszemlélet elmélyülésének bizonyságai is. Az írás fogásai, fortélyai lassan veszítettek a vonzásukból, meghatározó szerepük lett viszont az írás megtestesüléseinek, a könyveknek.

Az egyik elbeszélés Powys szavaira figyelmeztet: az ember könyvek nélkül „nem láthatja Istent, nem élhet igazán jelenünkben”. „Szeretem ezt a hatalmas, temp-lomszerű könyvtárat… ebben… megélem az életet. Minden egyes látogatás olyan, mintha átlépnék egy másik világba” – emeli ki A Sorsnak is megvan a maga sorsa egy 6. századbeli eunuch emlékiratait tanulmányozó jelenbeli elbeszélője is, aki noha tolószékkel közlekedik, mégis az egész világot bejárja. Olvasmányaiban, kutatásaiban függetleníteni tudja magát a nyomorúságától, s függetleníteni kívánja „a kortól, amelyben élek”. E szent hely profán párja, menedékül szolgál és meghittséget is áraszt a Rejtőzködőben, majd az Agyagtáblákban  megidézett „kis WC-könyvtár”. Nekem nem kifelé, a világba, hanem befelé, önmagamba kell haladnom – fogalmazza meg az utóbbi elbeszélés íróhőse az életprogramját, kialakítva a követendő magatartásmintát. Úgy tekint önmagára, mint otthonülő, unalmas fickóra, személyisége „mélabús magányában” „önelégült mosollyal” nyugtázza az „élet gyakorlati kérdései iránti” alkalmatlanságát, hiszen van, ami kárpótolja: mindennapjai „igazi mozgalmasságát” a lelkében „háborgó gondolatok és félelmek” adják.

Mindenki az élet felé tart

Mint a Sámánénekben felléptetett írófigura, a Mozart prágai utazása szerzője, Eduard Mörike cselekszi – aki kivételesen nem az elbeszélő is egyben –: zoroasztriánus elvekre építve, Zarathusztra szellemében olyan belső világot alakít ki magának, amely nemcsak erkölcsi, hanem világnézeti szempontból is úgymond átjárhatóvá teszi a különböző korok alkotóinak világait. Jelenti ez egyfelől a semlegesség elvét, azt, hogy a főalakok jó része, akárcsak a Rejtőzködő színésze, a „lelke mélyén bevallottan apolitikus” marad, vagy mint A rabszolga Trügaiosza, egész életében független akart lenni, akit nem érdekelt, „demokraták vagy arisztokraták vannak-e uralmon”. Ezzel együtt jár az ítéletektől való tartózkodás is, viszolygás attól, amitől már a Metszéspont beszélője is riadozott, hogy bárki is „az igazságosság és erkölcsi felelősség zsírpacnijával” fesse be a valóságot. E szemlélet szerint – a második kötet Hitetlen és hiteltelen című fejezetében szerepel (Kantot olvasva) – a hit csak szubjektív lehet, és „amint közösségi lett, egyből gyanússá vált”. Akik sok energiát pazarolnak „hitük”, „igazuk” megvédésére, mondja Az út kétségektől nem gyötört bíróhőse, azok messze maradnak „az élet igazi küldetésétől”. A hit helyett megértés, illetve – a Baleset főfigurája is erre támaszkodik – a megérzés használ „csalhatatlan iránytűként”. Így lehet eljutni – az Új novella tételes megfogalmazása – az „individuális eltérések kauzális elvein túli területekre”, vagyis oda, ahol – ez pedig az Álarcok kora gondolata – meg lehet találni a „rejtett lényeget”, mint az emberek „általános tulajdonságainak” egyikét. Vagy – az Agyagtáblák üzenetét hirdetve – találkozhatni a létezés „megváltoztathatatlanságra ítélt emberi jellemeivel”, követve mintegy a történelemben „az ősi alaptörténetek megváltoztathatatlanul bevésődött nyomvonalait”.  Ezeken szeretne haladni a Hullámtükör különös fogságba ejtett én-elbeszélő íróhőse is, amikor kényszerűen írásra ítélve „az alapmodellek, az őstípusok egyszerűségét” vágyta megfogni, hogy közel kerülhessen „valami ősihez, valamihez”, ami énje „legmélyebb rétegeibe visz le”. Az Agyagtáblák mottójába emelt Schopenhauer-idézet útmutatóként szolgálhat: „Az igazi történetfilozófia abban a belátásban rejlik, hogy a végtelen változások és zűrzavarok ellenére is mindig ugyanaz az egyforma és változhatatlan lény áll előttünk, amely ma ugyanazt cselekszi, amit tegnap és mindig fel kell tehát ismernie minden történés azonos voltát.”

Ez a szellem, mely a novellák jó részét, közülük legalábbis a legjobbakat, áthatja, természetesen idegenkedik minden olyan elgondolástól, amelyik „az írói meg-élés aranyfedezetét” a „társadalmi valóságismeret” „terén” keresné és kerestetné. A címében is kicsinyeskedésre valló Józsika és a kövek ezért ironizálhat „a valóság szeretetén”, a komikum távlatába állítva a célt, hogy „a hazai életet fogom bemutatni”, szakítva, úgymond, gyanús nyelvhelyességgel szólva, a „külföldi irodalmaktól való függőségemtől”. A hellyel-közzel feltűnő humornak, iróniának, sőt a szellemességében utánozhatatlan erdélyi Székely Jánoséhoz hasonló öniróniának na-gyon is oka van: mihelyt a „hazai veretű, a ’kisszerű’ valóságot megmutatni tudó” irodalom „művelésére” szánnák el magukat, az elbeszélők többnyire megelégednek az olyan tények, esetek közlésével, amelyek csekély jelentőségűek mind a cselekménybonyolítás, mind pedig a sorsalakulás szempontjából. Így aligha van jelentésképző szerepe vagy ereje annak, hogy két, a fantasztikus irodalom körébe utalható novellában, A sírásban és A bizonyítékban is szóba kerül a bársonyos forradalom. Az egyikben, hogy a hős rettenetes depresszióval érezte meg a közeledtét, a másikban meg, hogy a győzelem utáni lelkesedésben „mi rögtön jelentős támogatást pályáztunk és kaptunk meg”. A közlés módja itt is, mint több más helyen is, jó, ha csak szokványos, tudósításhoz illően vagy beszámolószerűen egyénítetlen. Afféle, mint az Életrajzban a hír, hogy Magda néni „régi balos múltja ellenére is a változásokért izgult” vagy hogy „szenvedélyesen figyelemmel kísérte a politikai eseményeket”. Kétely nélkül használja az olyan szerkezeteket, mint a „változás áll be”, a „lépéseket tenni valaminek a terén”, „valami alatt érteni”, „jólétet biztosítani”, „megnyílni egy témára”. S úgy látszik, úgy tetszik, úgy fest – bár őket kiszorítja a „tűnik” –, hogy nem bánik csínján a fölösleges igekötőkkel sem, amikor „kiértékel”, „felvállal” vagy épp „leellenőriz”. A nyelvi lomposság, felületesség egyrészt a világkép megrajzolásának igényességével szembeállítva tűnik fel, másrészt arra a sokszínű, változatos és ötletes megformálásra nézve, ahogy a Schopenhauer emlegette egyformaságot és azonosságot megjeleníteni törekszik.

Úgy is, például, hogy az első kötet második darabjában címbe emelt Depaysement hangulatának, a Sartre-től kölcsönzött otthontalanság érzetének vagy az „always alone”, a „mindig egyedül” közérzetének szinte egyeduralkodó helyszíneként az utat szerepelteti, ám sosem mint a kíváncsiság, az ismeretlen világgal, tájjal, emberekkel való találkozás terepét. Az utazás, a kirándulás vagy a menekülés alkalmát nyújtja (Depaysement),  vagy a „különösebb cél nélkül”  indulásét (Faliórák és véletlenek; A hamu alatt), esetleg a halállal kacérkodó erőpróbáét (Halállépték), a senkihez sem tartozás bizonyosságáét (A görcs). Az utazás a magányosság újabb próbatétele – mondja valaki. A hegyi szálló vagy az erdei ház (Halállépték; A csontnyelű kés), az ismeretlen kastély (A bizonyíték), a villa az Ördögsziklánál (A Hold Sárkánya farkába harap), a hajókabin (Hullámtükör), az idegen  lakás (Baleset; A vágy) a levél- és könyvtárakkal együtt lehetnének a nyitottság, a kitárulkozás, a magány oldásának, egy nem ismert világ felfedezésének terei. Ezzel szemben – ahogy a Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról megkettőzött énjének egyike mondja – a „befelé irányuló emigráció” helyei. A kapcsolatteremtés, a beszélgetés szándéka helyett az elzárkózás, a hallgatás vágya erős. Közösségi tereken a közösség semmibe vétele. „Nehéz az emberekkel együtt élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni” – így egy jelöletlen idézet a Tévelygéseimből, amely a számvetés jellegétől függetlenül, az epikai alakításban is az életmű mintadarabja lehetne.

Az elbeszélt történet kereteit egy olyan utazás jelöli ki, amelynek különleges célja, illetve tétje van: hétköznapi értelemben az, hogy az íróhősnek sikerül-e a „pénzkoldulás” városa civil szervezete számára egy magyar nemzetiségű, „régi időkből” való ismerőse vezette minisztériumban. Transzcendens értelemben, per-sze, a szellem próbája ez: képes-e tájékozódni a valóság útvesztőiben, alárendeli-e magát olyan materiális tényezőknek, amelyekre egyébként fittyet hány, hisz a munkanélküliséget is inkább függetlenségként, semmint függőségként éli meg. Hogy sikert vagy kudarcot hoz-e az út, nem derül ki, és épp az eredmény homályban hagyása hozza magával az előadás izgalmát. Az utóidejű elbeszélés ugyanis nem világosít fel, nem magyaráz, holott még a megszólítás formája, a „Tudod, kedves barátom”, a megnevezetlenül hagyott valakihez, akár önmagához való fordulás is ezt a várakozást ébreszti fel. Ismételten eloszlatja viszont azt a bizonytalanságot, amelyik a minisztériumi látogatás valós vagy képzelt voltából fakad: „furcsa érzés álmomban megérezni, hogy álmodom” – siet értelmezni, hogy utazás közben, belealudva az olvasásba, esett meg vele minden. Szenderegve hallucinálta a miniszter ígéretét kérése teljesítéséről; ilyen állapotban kellett elviselnie a „hatalom arroganciáját” és egykori barátai panaszait, mennyire nehezen élnek meg a tanári, szerkesztői fizetésekből. Álmában ítélkezett jól kereső, megelégedett nemzedékéről, amelyet a „jópofáskodó tehetetlenség” jellemez, a „lelki rothadás felső szintjé”-n áll, és „éppoly érdektelenséggel szemléli a magamfajtákat, mint a régiek”. A szöveg feszültsége onnan ered, hogy az álom világának, egy irreális állapotnak az érzékeltetéséhez Hogya a realizmus nyelvi formáit, szókészletét használja, de realista színezetűvé teszi már pusztán a karrierek, politikai vonzalmak tárgyalásával is. A Pillanatkép temetéssel riportjában a maga természetességével hat a társadalmi elégedetlenség kifejezése, a „Mennyire fütyül minden kormány arra, hogy ide bármiféle hathatós segítséget nyújtson” panasza. A tény, hogy szűkebb hazájában, a régen Rigóországnak nevezett keleti végeken „a sértettség, a bánat, a tehetetlenség és a ki-szolgáltatottság tör fel a lelkekből”, megengedi a publicisztikus közlésmódot. Az álom viszont – jól mondja a Sámánének elbeszélője – annyira öntörvényű és öncélú, hogy kiszámíthatatlan, mikor jelenik meg, és mit hoz magával, szemben a „bármikor elővehető és irányítható” képzelettel.

Valami hasonlón gondolkodik a Grendel által mestermunkának nevezett Istent látni, és meghalni hőse is. Az Edgar A. Perry, azaz Poe, a költő és „rémtörténetek” írója, valamint egy megkeresztelkedett indián, a Jézus követőjévé vált Gaspar A. Chi sorsának kapcsolódásait, metszéspontjait kereső történet feltételezi az emberi szellemiség „általánosnak, ősinek és közelinek” érzett alapját. Azt, hogy „a lényeg, a mondanivaló, az akarat” bárhol, bármikor ugyanaz lehet. Olyan ez a Poe kialakította világ – mondja szerelme, Anda –, amelyben „az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva, amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok”.

Ez a szerzői önértelmezésként is felfogható magyarázat elvezet azokhoz az elbeszélésekhez, amelyeknek a számát a legutóbbi kötet legfeljebb eggyel szaporította (Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról), ám amelyek a pálya elején és derekán is jellegadóknak látszottak. Az Istent látni, és meghalni nagyon is okkal való tisztelgés Poe művészete előtt: rémnovellák, fantasztikus elbeszélések alkotása a kezdetektől erős becsvágya volt – egy írása címét idézve – A lehetőségek határait kereső szerzőnek. Ebben az egzotikus helyen, egy trópusi erdőben játszódó történetben az indián bennszülött kultúra értékeit kutatni induló hős egyszerre küzd a hiábavalóság, illetve a becsapottság érzésével: egy hegyet körbefutó magas falat követve ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult, mintha labirintusban bolyongott volna, ráadásul keselyűk helyett pásztorgémeket pusztítva. Utolsó érzéki benyomásai, a feje fölött elsötétülő ég és a hangos szárnysuhogás mintha a vesztét jeleznék, ám hogy a dögevő madarak az ő halálát jövendölik-e, titok marad. Titkos vagy leg-alábbis tisztázatlan dolog, vajon A hamu alatt utasa gyújtotta-e fel a szomszédjuk házát. A kétértelműség másféle esete a Szilveszteri tréfa: a templomi csendet hasbeszédével megzavaró férfi, miután egy idegen hosszú kabátja alatt patában végződő lábakat fedez fel, a „rémítő és fenyegető” jelenségtől menekülve csak az ajtónál veszi észre „hosszú bojtos” farkát. A Halállépték jeleneteinek más adja a „titokzatos ízét”: a sziklafalnál fel- és eltünedező férfi vajon érzékcsalódásának tárgya-e. A CSIM-akció tolószékes hőse hiába olvasott Kant „hívés-, vélekedés- és tudásmagyarázatairól”, ha értetlenül áll a tények előtt: egyrészt, hogy az orvos ugyanúgy ír alá, mint ő, s ugyanaz a neve is, másrészt, hogy egy könyvtárban talált kötet szerzőjét ugyanúgy hívják, mint őt. Ezek után kezd töprengeni, a megfejtés reménye nélkül – és innen az írás címe –, hogy mi az, ami Csak Itt és Most határozza meg. A Csiang-parti nádasokba vivő Az igazság útja az „önálló tevékenységbe kezdett álmokat” jelöli meg. Csak előre álmodott vagy tényleg átélt egy-egy pillanatot? – A pillanat keresztmetszete én-elbeszélője kétségeit legyőzi az a képessége, „amellyel állandóan változtatni tudom alakomat”, vagyis megsokszorozza önmagát. Az Álarcok kora süketnéma Aurélja különös feladatra fogja be „emberfeletti képességeit”: besúgó lesz, ám munkáját szívesebben hasonlítja a számháborúhoz vagy a rejtvényfejtéshez, míg egy este maszkos idegenek tódulnak be a szobájába, köztük egy, a Halálét viselő. Távozásuk után arra a Gregor Samsa-i tehetetlenségre gondol, amit az ilyen „átváltozások” magukban hordanak. Meglepetés éjjel éri: ő, a süketnéma álmában beszélt – „megszólalt benne valami, és ő nem hallhatott semmit”, azt sem, amit talán önmaga titkolt el saját maga elől. A helyszín, a Voltaire korát idéző az Árnyak temploma bolondokházája már eleve szavatolja az énnek legalább a megkettőzését, ha nem a megsokszorozását.  A Sültalmaillat és homeosztázis intim kettesben lévő párja hiába tudja, hogy egyedül vannak az üres házban, „valami vagy inkább valaki »mást« is” érez, majd amikor egy szállodai szobában a kopogtatásra ajtót nyit, „elbizonytalanodva” bámul az üres folyosóra.

A sírás és  A csontnyelű kés újabb minták. Az előbbi levélíró figurája arra döbben rá, hogy szerencsétlenség éri azt a valakit, akinek a közelében elkapja a sírás, azaz összefüggés van a könnyezése és az események között. Az utóbbi hipnotizőr hőse már foglalkozása alapján is garantálja valami rendkívüli esemény, adott esetben egy kiderítetlen gyilkosság bekövetkeztét. A bizonyíték napjaink története, amelynek hőse mintha „a múlt rendszer maradványai”, a babona, az „ősbutaság” ellen harcolna, hiteltelennek állítva az emberiség bajait őrző Pandóra-korsó legendáját, mielőtt a feltört cserépből kiáradó gáz el nem bódítaná őt is. A Baleset és A vágy, valamint a Hullámtükör a kegyetlenség és a morbiditás mintái: megérzés van, érzelem nincs, mondhatni a nőről, aki miután meglátta volt szexuális partnere levágott felső testét, „magára zárta a vécéajtót, és pisilni kezdett”. A másik novella Babits Mihály dedikált kötetét olvasgató lányalakja általában is jártas a múzsák birodalmában: egyrészt tudja, hogy Orazio Gentileschi lánya festette azt a képet, amely Juditot ábrázolja Holofernes fejével, másrészt katalógusa van otthon olyan művé-szi fotókból, amelyek mindegyikén „egy-egy pénisz meredezett”. Nem titok, talán, hogy a fényképek azelőtt készültek, mielőtt alkalmi férfi ismerősei mellkasába a hegyes tőrt szúrta volna. A harmadik novella íróhősét az vonzza egy nőben, és azért megy vele a hajójára, mert „megtévesztően” hasonlít egy régebbi ismerősére. Nomen est omen: a gyönyörűségnek Omphalé a neve, vagyis azé a lüdiai királynőjé – világosít fel a jegyzet –, aki a férfiak szüntelen, kegyetlen megalázásában lelte örömét.

Különös képesség okozza A rabszolga Kretinoszának vesztét: jós, aki azonban nem hajlandó megosztani az emberekkel a látomásait, még az arkhónnak is megtagadta a jövendölést, hogy elveszítik a csatát. A Józsika és a kövek íróalakjának, aki a vesekövei okozta kínjaitól „bederilált”, hallucinációi lettek, és kényszerképzetek törtek rá, Béla, az unokatestvére a kristályokról tart kiselőadást, miközben kezével a gerince mentén körözve megszünteti a fájdalmait. Gizi, a jósnő képes „elbizonytalanítani” a környezetét „egy másik világ illúziójával”, képes levenni a rontást is, arra azonban képtelen, és ettől lesz kegyvesztetté, hogy megmondja előre a lottó nyerőszámait. A Hold Sárkánya farkába harap járóképtelen Öreg Hölgyéhez azzal állít be egy idegen, hogy a fiával van találkája, holott az, maga is tudja, Rómában van, majd amikor a telefonon felhívott fiú igazolja a kilétét, s „valami természetgyógyásznak” nevezi, ő, mintha csak tudását, képességét akarná bizonyítani, int az asszonynak, hogy álljon fel. S megtörténik a csoda, a nő feláll, dühösen kérdve: „Ki az ördög maga?”, merthogy „nem tűri az érthetetlen jelenségeket, még akkor sem, ha ez a gyógyulást jelenti neki”. A jótettet a rossz hír közlése követi: a fiú halálát tudatja. Végül a Rómába induló anya hiába akarja a nemrég készített fotó alapján azonosítani az idegent, a fénykép lemeze üres, ő maga pedig eltűnt. „Ne keresse! – mondja a komornyikjának. – Ő a fiammal van. Rómában…” A fantasztikum lényege mutatkozik meg ebben az elbeszélésben is: mint Todorov mondja, bekövetkezik egy olyan esemény, melyet nem tudunk megmagyarázni a jól ismert világ törvényeivel. Hogy valóság volt-e, vagy álom, a képzelet munkája, az érzékek csalódása, amit példának okáért az Öreg Hölgy „megélt”, eldönthetetlen. De a többi történet olvasását is irányítja az a „leküzdhetetlen különösségérzet”, amit Caillois a fantasztikus irodalom jellemzőjének tartott, hasonlóan Castex gondolatához, mely szerint a fantasztikum „a rejtély brutális betörése a valós világ kereteibe”. A valótlan, a képzeletbeli, a természetfölötti elemek szintén Todorov felosztotta két csoportja közül itt főleg az átváltozások jutnak szerephez, a természetfölötti lények, például szellemalakok egyáltalán nem. Az epikai elemek közül lényegesek, szinte eligazítanak a magyarázó, értelmező jellegűek. Akár arról szólnak, hogy az átváltozások az anyag és a szellem határának áthágását jelentik, vagyis hogy nincs választóvonal fizikai és mentális, dolog és szó, alany és tárgy között. Akár arról, hogy a személyek megkettőzésének, a hasonmások feltűnésének, illetve megsokszorozódásának is az átváltozás a szemléleti alapja, oka. Az – ismét a szakirodalmat idézve –, hogy több embernek érezzük magunkat, és a kifejezés itt a fizikai valóság szintjén ölt testet. Hogy a hasonmások megjelenése milyen értelmet kap s milyen érzelmet vált ki? – a fantasztikus irodalommal kapcsolatban sűrűn felmerülő kérdésre Nervallal lehetne felelni: az alteregók feltűnte legalább annyira jelenti az elszigetelődés, a világgal való szakítás kezdetét, mint a félelem vagy veszélyérzet fölerősödését. Hogy melyiket elsősorban? A bizonytalanság, amelyre a novellák hősei is annyiszor hivatkoznak, a fantasztikus irodalom alapismérve. Olvasásának velejárója, kiiktathatatlan eleme a habozás.

Az azonban habozás nélkül állítható, hogy a rémtörténetek, fantasztikus elbeszélések – a szellemtörténetből kölcsönözve a kifejezést – lényegszemléletüket tekintve nagyon is illenek ezekhez az írást mint alkotó tevékenységet elemző, élet- és lételméleti távlatú novellákhoz. Nagy, egyetemes, általános összefüggésekre összpontosítanak, a kauzális magyarázatok helyett a megértés és beleérzés kategóriáit hozzák elő. Fő módszerükben is a szellemtörténetére emlékeztetnek – lásd Imre László alapművét: A magyar szellemtörténet válaszútjai, feltételei és következményei –, amennyiben mindig az ember belső világából indulnak ki, ugyanakkor a köznapi embertársakkal szemben érezve-éreztetve azt a „metafizikai undor”-t is, amiről Spranger beszélt. Mottóul az ő másik szavát lehetne választani, megfosztva vallási célzatától: csak a metafizikum „üdvözít”. A szellem fölötte áll, vagyishogy lebeg az anyagi tényezőknek. Ha más nem, ennek tudata vagy hite újabb, egymást sűrűbben követő művek alkotására serkenthetné Hogya Györgyöt.