Halmai Tamás: Előfeledések (XXXVI–XL.)

Provinciák

Egyre beljebb mutat irányt a szerte.
Zarándok partok. Vándor gyökerek.
Él és igaz minden, de semmi már
létet nem mímel óhatatlanul.
Egyre közepebb a perem lilája,
a provinciák fakó élcei.
Úton a mag is, csalja lényege.

Láz

Ingatag éden, amit ember épít;
örök csak az lesz, mit épülni hagy.
Hány helyről érkeztem ide? Se ösztön,
se megfeneklett tenger nem súg vérmet.
Piperkőc léptek kozmoszi kis utcán;
szinkron léteim ha füleddel hallom,
lázban nem dobog: dorombol a szív.

Felszín

Egyenes körök házában ki él?
Bőrödre gondol, hogy alatta tenger
hullámzik bizonyára, az vet ráncot
nyakadon és aurád felszínén.
Most leteszi a tollat. Gondolatban
bárkát ácsol, arra erdőt a nap.
Kisdedaraszra csak az üdv. De hátrálsz.

Kristályfarkas

A kárhozat csak kategória.
Nincs köze szívhez, valósághoz.
Szóból van, mint a valóság, és képzelt
vidéken lakik, létig mégse ér föl.
A kristályfarkas üvöltését hallom:
minden győzelem gonosz; és minden igazság
is az, ha nem igazabb szeretetnél.

Tavasz

Gyümölcsért fénnyel fog össze a fa;
mag új fáért vízzel szövetkezik.
Közben a száj, a szó, a szív ugyancsak
kerteket él, hogy virágozzék ének
az emberből. Hogy érjen meg a föld.
Eltelt, eltelelt a démonidő:
tavasz helyett is csak tavasz érkezhet.